Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-09 / 41. szám
12. OLDAL MAGYAR HIRADÖ A VETERÁN HAZATÉR Irta: PAPP VARGA ÉVA Általában a jó emberekről szeretek írni. Talán azért, mert a legnagyobb emberi érték a jóság és erre figyelek fel különösképpen. Másrészt pedig, mert kedves olvasóimnak szeretnék valami vigasztalót nyújtani ebben a mai nehéz életben, amelyben a gonoszság és lelketlenség egy időre háttérbe szorított oly sok mindent, amiért élni érdemes. Az emberi jóság különféle megnyilatkozásait úgy gyűjtöm csokorba, mint ahogyan valamikor a kertünk végében a rengeteg sok dudva és csalán közül is kiszedtem a felfedezett néhány szál színes virágot. Ám épp úgy, mint ahogyan aKkor sem bírtam kikerülni a csaláncsipést, most is megszűrt az emberi gonoszságnak egy kíméletlen megnyilvánulása. * Egy mulató misztikusan világított éttermében vacsoráztunk kapitány barátunkkal, aki nemrég tért haza Vietnamból. Láthatóan élvezte a sokáig nélkülözött amerikai civilizációt, amely benne volt ebben az egész atmoszférában, a terített asztaltól kezdve a felszolgáló pincérekig. Nézte a táncolókat, élvezte a zenét és közben itt-ott mesélt is. Olyanfajta ember, akinek fejlett Ízlése, szépérzéke van, minden érdekes dologra felfigyel, igy amiket elmondott, szinte regénybe kívánkozik. Hol álmélkodva, hol szörnyülködve hallgattuk, de én közbeszóltam: — Elképzelhetetlen, hogy mindezeket túlélheti egy ember. No, de most, hogy végre itthon van, majd annál jobban tudja értékelni azt a szeretetet, amellyel körülveszik az emberek... Csodálkozva nézett rám, hirtelen jött indulattal odébb tolta a poharát és azt mondta nekem: „Maga tényleg azt hiszi, hogy minden ember átérzi, mivel tartozik a hazatérő katonáknak? Azok közül, akik itt élnek, nem mind fogadják úgy a frontról visszatért veteránokat, mint talán joggal elvárhatná az ember. Hallgasson ide, a napokban ez történt velem New Yorkban: Az utcán rá akartam gyújtani egy cigarettára, de nem volt gyufám. Trafik nem volt a közelben, vasárnap lévén az üzletek is zárva voltak, de mellettem volt egy szerény kis üzlet. Bementem és kértem egy szál gyufát. Az üzletben varró tulajdonosnő rám nézett és azt felelte, hogy ők nem árulnak gyufát, menjek a trafikba. Valahogy úgy megütött ez a visszautasitó hang, hogy csak álltam egy helyben és közben megláttam, hogy egy asztalon áll egy nagy csomag un. konyhagyufa és mellette kinyitva egy kis doboz zsebgyufa, amelyben már csak néhány szál volt. — Adja el nekem ezt a pár szál gyufát, asszonyom — mondtam a nőnek — elég lesz addig, mig találok egy trafikot.! — Nem lehet — mondta a nő ridegen — az a férjemé, de itt van ez a nagy doboz konyhagyufa, én vettem használatra, azt átadhatom... Elnevettem magam: — Asszonyom, a maga félje ebből is rágyújthat, de én a belvárosba megyek uniformisban, nem vihetem magammal ezt a konyhagyufát. Az a pár szál épp megtenné, ami ebben a kis tartóban van... — Tessék trafikban venni — mondta a nő — ez kell a féijemnek. Kijöttem az üzletből anélkül, hogy rágyújtottam volna, de olyan dühösen, hogy elment az étvágyam a cigarettától is, az élettől is... Megálltam ott az üzlet előtt, felírtam a címet...de azután gondoltam már kissé lecsillapodva: Mit akarok? Orvoslást keresni? Elégtételt venni? Az emberi komiszság ellen nincs védekezés...!” * Nincs védekezés...ismételtem magamban, de sajnos, megtorlás van. Joggal kell félnünk, tartanunk attól, hogy a kisebb-nagyobb durvaságokat megtorolják majd azok a katonák, akik kevésbé tudnak az indulataikon uralkodni, mint barátunk, a kapitány ur.. Az emberi természet olyan, hogyha igazságtalanság éri, fellázad benne a bosszuszomj. A rendes körülmények között élő ember többékevésbé akkor is uralkodik magán, ha bántalom, valamilyen sértés éri, de nem várhatjuk ezt azoktól a katonáktól, akik türelmük és teljesítőképességük hatá-AZ ÉLET SZIGETEI VITAMINTABLETTÁK ÉS ORVOSI FELÜGYELET NÉLKÜL Életerős, 100 év körüli aggastyánok népesítik be a hosszú élet szigeteit, a Kaukázus, az Andok és a Karakorum távoli völgyeit. Ezt tapasztalta dr. Alexander Leaf, a Harvard Egyetem gerontológus professzora, aki beszélgetést folytatott e vidékek lakóival. A Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság Kutol nevű falujában élő Szeliak Butba bányásztól az amerikai azt kérdezte, hogy 121 éves korára miért segít a szomszédok házának építésében. Az öreg igy válaszolt: „Mert nélkülem nem megy.” A hunzák — Pakisztán legészakibb részén elzártan élő hegyi nép — országában az orvos csodálkozva figyelte beszélgető partnerét, a 95 éves Akbar Khant. A pásztor szemmel láthatóan fáradtság nélkül rakott fel egy kötegnyi szénát a 8000 méter magas Gasherbrum-hegységtől nem messze lévő fennsíkon, a köteget a hátán vitte a völgy irányába egy 30 fok hajlású lejtőn. „Fürge, mint a zerge” — állapította meg Leaf. Rozzantnak, esendőnek és elmeszesedettnek hatnak szinte mindig az ipari országok nagyvárosainak kis számú 80 év feletti lakosai. A félreeső vidékek szuperöregjeinek legtöbbje ellenben egészséges és életerős. A 100 éveses tanulmányozásából a gerontológusok uj felismeréseket remélnek az idő előtti megrokkanás fő tényezőire vonatkozóan. Az ugyanis, hogy milyen nehezükre esik a gerontológusoknak megegyezésre jutni az öregedés okaival kapcsolatban, a múlt hónap végén bizonyosodott be az amerikai orvosok Santa Barbara-i (Kalifornia) találkozóján: egyesek szerint civilizációs stressz, mások szerint a megzavart fehérjeszintézis, az enzimek hiánya vagy a zsírsavak nem kielégítő lebontása a hiányos vitaminellátás miatt az öregedés fő okozói. Egész életükben vitamintabletták és orvosi felügyelet nélkül voltak azok az aggastyánok azonban, akikkel Leaf a múltban tett világutazása alkalmával találkozott, amikor olyan embereket keresett, „kiknél az öregség nem társul azonnal a betegség fogalmával”. Szabályreceptjük ugyan a XX. század matuzsálemeinek nincs a hosszú életre, környezetük és életmódjuk Leaf professzor összefoglalása szerint, amely a Nationa Geographic című lapban jelent meg, „elképesztően egyező volt.” — E vidékek többnyire 1500 méterrel vagy még többel a tengerszint felett helyezkednek el, és hegytömbök választják el a külvilágtól. Vilcabambát például. amely 819 lelket számláló falu, 9 százévessel (Egyesült Államok: 100.000 lakosonként 1), az ráig, sőt azon túl is igénybe voltak véve. Ezek keresztül mentek mindazon a mérhetetlen szenvedésen, amit a sors rájuk mért a háborúban, de a legkisebb sértést sem lesznek hajlandói eltűrni azoktól, akik itthon. élték át védett helyzetben a háború poklát... Ezek a hazavágyó és végül hazatérő katonák bizonyára fellázadnak minden olyasmi ellen, ami az itthon élők tapintatlansága által érheti őket. Ezek nyilván nem lesznek hajlandók semmiféle sértést „zsebrevágni”. Hogy azután a felháborodásuk milyen formában tör ki, az nemcsak a megbántás milyenségétől függ, de attól is, hogy mennyire romlott le az elszenvedett évek alatt annak a katonának az idegzete... Az Istenért: vigyázat emberek! Gyűljük le magunkba azt, ami rossz és igyekezzünk jobbak, megértőbbek lenni, mert sohasem volt olyan nagy szükség a türelemre és tapintatra, mint most, ezekben a szörnyű időkben.! ecuadori Andok egy oldalgerince határolja le. A hunzák a nehezen hozzáférhető Karakoroumban élnek, a Grúziában, Azerbajdzsánban, valamint Örményországban feljegyzett 4500 százéves többsége (1970-es népszámlálás) a Kaukázus magas völgyeiben él. — Szigorú diéta tapasztalható a hunzáknál (napi átlagos táplálék: 1923 kalória), valamint Vilcamba öregjeinél (1200 kalória), „anélkül, hogy éheznének.” A fehérje és a zsir túlnyomórészt növényi eredetű. A kaukázusi aggastyánok (1900 kalória) majdnem minden második naponta eszik húst, az összes kalória 70 százaléka azonban náluk is növényi táplálékból származik. — Az öregek mind nagy családokban élnek, s mindhárom kultúrában nagy tisztelet övezi őket, „az összetartozás érzése erős”. Az öreg hunzák szava pedig egyenesen törvény — állapítja meg Leaf. — A nyugdíjkorhatár ismeretlen. A hunzák, Vilcamba lakói és a kaukázusiak, a százon túl is „fontos közösségi feladatokat látnak el”. Teát szednek, etetik a szárnyasokat vagy vigyáznak ük-ükunokáikra. Érdemes folytatni dr. Alexander Leafnek, a Harvard Egyetem gerontológus professzorának tapasztalatait a Kaukázus, az Andol és a Karakorum völgyeiben lakó 100 év körüli öregek életéről. Ezek a nagyon öregek nem kevésbé hódolnak az élvezeteknek, mint urbanizált kortársai. Vilcabamba öregei például 40- 60 cigarettát szívnak el, de anélkül, hogy leszívnák a füstöt. A hunzáktól eltekintve a legtöbb öreg iszik. Vilcamba 100 évesei naponta két-négy pohár meglehetősen közönséges rumot isznak, a Kaukázusban is megszokott az ivás. Két-három pohár „száraz és friss” bor jelenti az aggastyánok adagját, akik nem vetik meg a vodkát és a grúz konyakot sem. Poharaik azonban valamivel kisebbek, mint a 70-80 éves fiataloké. Bizonyára meglepő az olyan orvos számára, aki meggyőződéssel harcol az elhizás ellen, hogy nem egy pocakost talál a 100 éves kaukázusiak között. Az egyik atarai asszony, aki 107 éves, legutolsó gyermeke születésekor hízott el. „Azóta olyan vagyok, mint egy hordó” — mondotta. — „Anyám azonban sokkal kövérebb volt.” E még terjedelmesebb asszony csupán néhány évvel ezelőtt halt meg. Hogy az eurázsiai. kastniri és ecuadori aggok miért maradnak sokáig életerősek, azt Leaf csak tételszerűen tudta felvázolni. Valószínűleg szerepet játszik az a genetikusán meghatározott hajlam is, hogy valaki lassan öregszik, valamint a neurózisoktól mentes, egész életen át tartó, kiegyensúlyozott lelkiállapot, és elsősorban a megöregedés nem akarása. VARGA ÉVA
