Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-02 / 40. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL LÁTHATATLAN BARÁTOK Irta: MIKES MARGIT Ki ne emlékeznék a hazai vendéglátásokra, mikor délutánonként vagy este csöngettek és a küszöbön megjelent valaki, egy a barátok közül, örömmel tessékeltük be, leültettük és feketekávé mellett, vagy vacsora közben kedélyesen elbeszélgettünk vele mindenről. Hogy milyen témákról? Elevenekről és holtakról, a hazánkban történő események, politikai kérdések aktualitásáról (csendesen lehalkított hangon), általában a jelen helyzetről és a jelenben élő emberekről... Ez volt Budapesten és most itt? Mindjárt sietek kijelenteni, hogy az ilyesmi itt el se képzelhető! Ha összefutunk itt-ott egy partyn, szó sincs beszélgetésekről, nem mintha némán ülnénk egymás mellett, hanem a szavaknak áradatából valósággal ki vannak rekesztve a közélet problémáit érintő témák, az átfésült mondatok semleges szintelenséggel a How are you? után csupán tartoznék, akik hivatalosan mozognak benne, sokkal lényegesebb az időjárás megbeszélése. „We have a lovely day...” Mintha mindenki meteorológus lenne és prognózisokat közölne. Ez jutott eszembe, mikor múltkor egy uj kivándorolt magyar-felfedezés alkalmából felvettem a kagylót, hogy ígéretemhez híven megbeszéljük az időpontot, mikor lehetséges, hogy mindkét család egy kellemes időt együtt tölthetne, visszaemlékezve a régi elsüllyedt Atlantiszra, életünkre odahaza... Mondom, felvettem a kagylót és a szokásos üdvözlések után rá. tértem a tárgyra: — Mikor lenne alkalmas nektek az idő, hogy öszszefussunk egy kis baráti együttélésre? Ez kétféleképpen történhetik: vagy mi megyünk el hozzátok, vagy ti jöttök el hozzánk. — Nagyon örülünk a meghívásnak — zümmögött vissza a telefon —, de ez a hétvége nem megfelelő, mert Ohióban kell utaznunk, jelenleg ott van a nagybátyánk, sajnos, rákban szenved, kivették a nyakából a daganatot, most csővel lélekzik, az unokaöccsénél van megszállva. Köszönjük a meghívást, de majd máskor... — Ó, természetesen nagyon sajnáljuk. — Hogy kell mondanunk? Mi is. — Azt is, de elsősorban a nagybácsit. Talán át lehetne tenni a terminust a jövő hétre, akkor mi ÚJ KENYÉR Kemencében vér-tűzön sült fehér, foszlós buzakenyér, egy morzsádban mennyi munka, szivégető fáradtság fér. Fehérbelű, pufók élet, nem korpás és nem keserű, nem dohos és nem savanyu, lég-mazsolás, puha belű... Mennyi rész is ellet engem? Dolgoztam én féltve érte, arattam és tudom nehéz Napba nézni fel az égre. Kévét hánytam asztagokba, fát vágtam a sütéshez, arcomról a sós verejték benne van az izében. Bencze József szabadok leszünk, akkor jöhetnétek? — Nagyon jó, majd akkor jelentkezünk. — Letettük a kagylót, én pedig elgondoltam, egy kis városban. mindketten a nyaralóhelyünkön és itt se lehetséges összehozni egy találkozót. Következő szombaton újabb felhívás: — Nos, jöttök vagy mi menjünk? Megvallom, kissé ideges lettem, amikor azt kellett felelnem: — Sajnos, megint egy technikai akadály! A lányom és a vöm ezen a héten nem jönnek ki, mi pedig velük akartunk menni, igy megint el kellett halasztanunk az időpontot. Majd újból felhívunk. Ez igy van itt, hát még a távolban? Egy kedves barátunkkal, aki Detroitban lakik, évek óta levelezünk, de sose „jutunk hozzá”, hogy Detroitba utazzunk a látogatásukra, ők szintúgy elfoglalt emberek, nincs idejük New Yorkba jönni. Így talán sose látjuk őket személyesen, marad a levél utjáni szeretet. Aztán van egy barátunk Washingtonban, aki szintén levél utján fejezte ki reményét, hogy majd náluk fogunk találkozni, ő sajnos elfoglaltsága miatt nem jöhet ide (egyetemi tanár), igy vele is marad a levélváltás. Ennek a levelezésnek is örülnöm kell, mert mégis csak életjel valakitől vagy valakiktől, be kell érnem vele, mert a távolságok...az óriási távolságok menthetetlenül elválasztanak. Ez az ország, befogadó hazánk olyan óriási, egyik óceántól a másikig nyújtózik a kontinensen, hogy arra nem is gondolhatok, hogy bekukkanjunk egy ott élő magyar barátunkhoz, hiszen és akkora kiruccanás lenne, mintha otthon meg kellene látogatnom valakit, aki mondjuk Calais-ban lakik. Még Szegedre is körülményes volt eljutnom a szabadtéri játékokra, mikor pl. a Hunyadi Lászlót adták, emlékszem, gyönyörű előadás volt, egy éjszakát ott kellett töltenünk egy baráti családnál. Hogy itt a kontinens másik végére zarándokoljunk valaki kedvéért, ez kivihetetlen. Ó. Európa, nagyon nagyon eltávolodott tőlem... Legutóbb Párizsból kaptam levelet egyik ott élő költőtársamtól, akit meghívtam ide, New Yorkba. Azt felelte, hogy nemrég, hónapokkal ezelőtt született a kislánya, aki még olyan pici, hogy hosszutávu utazásra nem is gondolhatnak. Majd...majd négy-öt év múlva... Valósággal mulattam egy levélen, mely Buenos Airesból érkezett régi pesti barátnőmtől. Ebben meghív, hogy ha arra járok, okvetlenül nézzek be hozzájuk. Ha arra járok? Mint a népmesékben, ha véletlenül éppen arra jársz, nézz be hozzán... Miután lehetetlenség számomra, hogy Braziliába röppenjek, amely nem egy macskaugrás innen, a meghíváson csak nevetnem lehetett. Miután a messzeségek miatt ilyen áthidalhatatlanok térben és időben honfitársaim viszontlátása, megörültem a múltkori meghívásnak. Az illető nem volt magyar, amerikai állampolgár, benszülött. Jó lesz néhány órát tölteni emberek között, ha nem is honfitársak, de értelmes, az itteni közéletben csiszolt észjárású élőlények, jólöltözöttek, nem hippi-rongyosak. Tőle nem választ el az érintkezést illetőleg minden együttlétet magába habzsoló mérföldek kiteijedése, hiszen a szomszédban lakik. Mikor kiszálltam az autóból és beléptem a ház ajtaján, a vendéglátó házigazda a bejáratnál fogadott és közölte, hogy ma egy hindu ladyt fogunk ünnepelni, aki megkapta az amerikai állampolgárságot. És emelt hangon tette hozzá: Mikes Margit — Itt ma csak angolul fogunk beszélni. Egy szót se magyarul! — ez nekem volt addresszálva, a nyomaték okából olyan hangosan, szinte egy oktávval magasabban, valósággal kiáltva és kezének tiltó mozdulatával aláhúzva, hogy az egész jelenet valósággal fenyegető volt. Rajtam átfutott a gondolat, hogy ez az amerikai belegázol nemzeti, hazafiui érzelmembe, mikor diktatórikusán elrendeli, hogy ne meijek az anyanyelvemen megszólalni! Aztán fogalma sincs semmi kötelező udvariasságról, magyar vendégszeretetről — hogy is lenne? — amely törvényerejű parancsával megtiltja, hogy a vendégek bármit is előírjanak, sőt megszabjanak. Egyes helyeken a házigazda biztosítja a vendégét, hogy érezze magát annyira otthon, mintha saját házában lenne, régen átadták a ház kulcsait jelképesen, itt meg...nekem kiadják a rendeletet, hogy ne meijek magyarul megszólalni... Itt nem szükséges a további szóváltás, sarkonfordultam és otthagytam az egész házat, házigazdástól, vendégestől egyetemben... Kilépve visszaültem a kocsimba és elgondoltam: — Volt ugyan már, hogy a vendéglátó házigazda, mikor ráterelődött a szó a mai magyar helyzetre odahaza, csendesen megjegyezte: — Az ott történő dolgok engem abszolút nem érdekelnek. Engem ott nagyon megbántottak. Nem firtattuk a megbántás mikéntjét, mert tudtuk, hogy mindenét elvették, egész élete munkáját kisajátították, őt kitelepítették és nem tudva disztingválni rendszer és haza között, ridegen kivetette szivéből szülőföldjét. Ha levelem érkezik Budapestről, ahol egyetlen nővérem él a fiával, aki nős, egy kislány apja, még mindig szorongva bontottam fel a borítékot, aggodalmasan, nem értesitenek-e valami borzasztó csapásról. Onnan és tőlem valóságos ingajáratban áradnak a levelek, mily jó dolog mégis ez a posta (az amerikai bármilyen csapnivaló), örülök minden levélnek, elképze-j lem, hogy küldője hogyan írja meg, teszi borítékba,: viszi feladni légipostán, még az útvonalra is emlékszem a posta felé haladtában Budapesten, óh, én i; hányszor megtettem ezt az utat, akkor még Amerikába küldött leveleim feladása miatt! És ha levelet kapok, kutatom a keze Írását az illetőnek, a kézjegy sok (Folyt, a 10. oldalon) ! GONDOLATOK ! j Sokan azt hiszik, hogy megnőttek, pedig csak emelkedtek. * Az asszony ragaszkodása a férfihoz olyan, mint a rendőr ragaszkodása foglyához. j * A legjobb módszer megszabadulni egy munkától, nekikezdeni. * A kórházi látogatók néha teljesen megfeledkeznek a betegről, inkább jól kibeszélgetik magukat. * Ne panaszkodj, hogy az orvos megtiltja neked ezt vagy azt. Régen rossz, ha mindent megenged. * Az igazság mindig a felszínre kerül, igaz, néha már csak élettelenül. * Kalapáccsal a célt el lehet hibázni, virágcsokorral soha. * Megtörténhet, hogy valakit el akarsz gáncsolni, s te ütöd meg a bokád. (garabonciás)
