Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-02 / 40. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ SZIKLAY ANDOR: MAGYAR LÁBNYOMOK.• • (Washington) Nem lehet szabadulni Kossuth varázsától; de nem is kell, sőt nem is szabad. Otto Zarek annakidején nemzetközi sikerű, de nem éppen történészeti értékű Kossuth-életrajzában főként a cim az, ami felidézésre érdemes. Rátapintott egy lélektani igazságra; megvillantotta a mélységet, költőiséget és örök egybetartozását Kossuth és a magyarság viszonyában. A cim: „Egy nép szerelme”...Kossuth méreteit hűvös kortörténeti realizmus, rideg politikai valóságok és száraz taktikai érvek sok tekintetben kisebbre szabják, mint honi hajlamok kívánják — de a tárgyilagosság egyszerre csak inogni kezd. Bámulat, megilletődés és elragadtatás kerekedik fölül. Felmagaslik az ember előtt az a személyiség, amely egészében példátlanul áll népe hosszú és zsúfolt történetében, mint hős, látnok és költő — vezér, próféta és álmodó. Ő az egyetlen, akit az a nép nem „Nagy”, nem „Igazságos”, nem „Könyves”, vagy más efféle jelzővel illetett, hanem szive legmelegebb szavával úgy hivott, hogy „Apánk”. Akinek hivó szavára,, mindnyájunknak el kell menni”. Akinek kalapjára valahány esőcsepp hull, bukásában is „annyi áldás szálljon rája”... Nem, Kossuth Lajostól megválni nem lehet. Nemzetközi dédelgetettjeim Íróasztalom fölötti képeinek sorában három magyar van, ő az első köztük (a másik kettő Ady és Bartók) 1852-ben Chicagóban készült daguerrotype fényképével. Három angol nyelvű könyvemben van róla fejezet, vagy hosszabb lábjegyzet, egy és más XIX. századbeli amerikai vonatkozásban. A harmincas évek közepén magyarra fordítottam addig csak eredeti (angol, német, olasz) szövegben kiadott külföldi beszédei egy sorozatát. Külügyminisztériumi szolgálatom alatt több ízben hárult rám március 15-ék előtt fehérházi üzenet felvázolása, kossuthi citátumokkal, amerikai magyar szervezeteknek. És lám, még most is vissza-visszatérek hozzá; e sorozatban már előbb is, most pedig egy megőrzésre nem érdemtelen epizóddal. Ém ugyanis még beszéltem valakivel, aki még beszélt vele... *** Százéves lenne az idén Jankovics Marcell, akivel 1938-beli magyarországi látogatásom alkalmával a budapesti Muzeum-kávéházban találkoztam egy clevelandi rokona kérésére. Úgy jön ki ez a számadat, hogy hosszas beszámolója alatt készített jegyzeteim szerint 17 éves volt, amikor 1892-ben Torinóban Kossuthnál töltötte nyári vakációja egy részét. A következő évben Kossuth életének utolsóelőtti évében, ismét ott volt egy-két hétig. („Lujza néni főzött, jó magyarosan...Giorgio szolgált fel, az inas, aki úgy hívta a Kormányzót, hogy .Signor Generale’...”) A rendkívüli vakációzásnak családi alapja volt, mint röviddel azután derült ki, hogy átadtam a hozott üzeneteket és szivarokat. Természetszerűleg Magya-Amerikáról kezdvén diskurálni, Jankovics megjegyezte, hogy bár ő ott sohasem járt, fényképei vannak a New York-i és clevelandi Kossuth-szoborról, szépen berámázva, nagy becsben tartva...mert hát az ő nagyapja, Meszlényi Jenő volt 48-as honvédezredes, testvérbátyja volt Kossuth feleségének, Teréznek. Náluk vacsoráztam azon az estén. Felolvasott annakidejéni naplójából; sűrűn jegyzeteztem, onnan merítem az alantiakat: Kossuth haja és szakálla „ezüsből volt”... A nap és az este túlnyomó részét irással-olvasással töltötte — és szemüveget ritkán használt. Testtartása még mindig egyenes volt, fejét kissé fölfelé szegezte, bizonyos természetes méltóság áradt egész megjelenéséből. Gavalléros és kedves volt a nőkhöz, főúri látogatóktól kofaasszonyokig. Többnyire gondterhelt volt, a levegőbe nézett, vagy maga elé, töprengve — de elég gyakran mintegy saját gondolataiba vágott és tréfálkozott- egy kicsit; jó volt a humora, sohasem erőszakolt. Régi nagy temperamentuma fel-felvillámlott, ha mérges lett, vagy cselekvés lehetetlenség kínozta; káromkodni is tudott, de sohasem Ízléstelenül. Kora reggel és estefelé egy-két órát sétált a folyóparton, néha kavicsokat dobált a vízbe. Csak délután kezdett el dohányozni, de azután már sorra szívta a maga-sodorta cigarettákat (egykézzel is tudott sodorni). Fogadószobájában az egyik ablak mellett állt egy ...... 'T ....... ' ..................." ' ' ' EB, AKI BÁNJA... KUTYUSKA Tegnap még semmi bajod nem volt, ma már viszont izgatottan úgy döntesz: neked is kell kutya, és hogy miért, azt ráérsz később is kitalálni. S máris rohansz érte! Bemutatják neked a kedves mamát: Pálpusztamérgessy Pia Augustynettát, csudaszép! Fotóról kacéran reád nevet a papa is: Kyrályvérvakharékhy Nimród Axelpaullsen. Aztán mohón szemügyre veszed a szaporulatot, s annyit máris megtudsz az ebről, hogy eleinte kedvesen mafla buksiból, gömböc pocakból s négy bizonytalan lábból áll. Négy lába legszívesebben négyfele vinné, ám nagyjából inkább arra halad-gurul-dülöngél, amerre barátságosan csóváló farka ütemezi. Amelyik közülük elsőnek szakítja el legszebb pantalódat, azt a boldogságtól elragadtatva hónod alá kapod, s hazaviszed. S máris megkezdődik közös, örömteli s meglepetésekben gazdag életetek! Első simogatás: kölyökeb szendén vigyorog rád, te boldogan vakarod az állát egy pillanatig, hogy aztán harsány ordítással s hasztalan próbáld tűéles fogai közül hüvelykujjad maradékát visszaszerezni. Első közös séta: eredetileg úgy tervezted, hogy pompás ebedet pórázvégre aggatva, irigy bámészkodók sorfala közt kutyagolsz büszkén, körül-körbe. Szó sincs róla! Utcára csak úgy jutsz vele, ha ölben viszed. Ha járdára lehelyezve, nyakörvével a kezedben becserkészed, s három lépésnél jobban megközelíted, úgy vonit, hogy atyaian rád szólnak: kutyuskát bántalmazni tilos! Ha mégis pórázra fűzöd, oly vádlóan pislog rád, mint anyja gyilkosára, recegve lapul a földhöz, mintha egy tál kocsonya lenne alatta. Te indulsz, ő nem jön, te hívod, ő négy lábát négyfelé rúgja, te cibálod, ő curukkol, vonit, jajveszékel, szivszaggatóan. Te titkon körebelesel, s rájössz, hogy jól tippeltél, hasát fogva rajtad röhög minden környékbeli. Első meghitt éjszakátok: fáradtságtól bandzsítva lenyugodni készülsz, s hiszed, hogy lesz erre mód, hisz éjjel a kutya is alszik. Kétségtelen! Csupán az lep meg, hogy álmában és éjszakai töksötétben sokkal éberebb és lármásabb, mint nappal volt, holott hitted: azt már fokozni nem lehet. Almában csahol, nyi, szűköl, ugat, vakkant, vonit, morog, beszélget, panaszkodik s néha hirtelen felkacag. Mi érdekli ebedet? Hulló falevél, sáros tócsa, elhaladó lábszár, lényegében tehát minden hallatlanul érdekli! Egyedül csak azt leszámítva, amit te szövekis könyvszekrény, tetején a shakespearei Globe Theater faragott másával, felaő polcán a Shakespeare művek bőrkötéses sorozatával, a homlokzaton ezzel a felírással: „To the Hungarian Restorer of the Shakespearean Language”... A londoni újságírók klubja ajándékozta ezt annak, aki börtönben tanult meg angolul Shakespeare-ből és a Bibliából úgy, hogy angliai és amerikai utján a legkiválóbb szónokok csodálatát váltotta ki. Az Íróasztalához közel egy ezüst plakett függött a falon, Rákóczi és Kossuth profilja volt látható rajta ezzel a felírással: „Defensores Libertatis” („A szabadság védelmezői”). Kossuth megjegyezte: „Ennél magasabb rang nincsen!” Türr Istvántól kapta, a magyar származású olasz altábornagytól, aki Garibaldi társa, később Viktor Emánuel király hadsegéde volt. Állandóan vásárolt könyveket, egyidejűleg gyomlálgatva könyvtárát: dobozokban jöttek és mentek a ■M. 11. oldalon)----------------------------------------1----------------------------------------------------------— gelsz neki. Mi a haszna? Nem őriz, tejet nem ád, tojást nem tojik, húsát mifelénk nem fogyasztják. Ezzel szemben, ahányszor megpillantja csüggedt gazdáját, mindannyiszor lázas-őszinte-örömmámor-extázisban tör ki! S ő az egyetlen, aki igy imádja. Ezért tartják. G. Szabó Judit i ANEKDOTA I IV. Károly császár rászól egy részeg lovagra: On erősen felöntött a garatra! — Felséged nevenapját ünnepeltük. — De hiszen ma nincsen Károly-napja! — De negyediké van. i . " rTFi¥TTl■ _________________________...» j A különböző közvéleménykutatási intézmények vezetői megállapították, hogy ha a legtöbb amerikai kételkedéssell tekint a „detente” irányába, mégis ellene vannak az „izolációs” politikának. A legtöbben megegyeztek abban, hogy az amerikai nép nagy többsége az ország részvételét a világ politikájában úgy tekinti, mint a világ globális gazdasági problémáiban való részvételét és nem a kommunizmussal való szembehelyezkedést. A szenátus külügyi bizottsága, melynek John J. Sparkman szenátor az elnöke, ki akaija vizsgálni az általános közvéleményt, mi az ország nézete Amerika szerepét illetőleg az egész világgal való kapcsolatában. A nyolc közvéleménykutató intézmény vezetői a vizsgáló bizottság előtt egyöntetűen nyilatkoztak abban az irányban is, hogy az átlag amerikai manapság bizalmatlan az elnökkel szemben, de ugyanígy a kongresszussal sincs megelégedve. A közvéleménykutatók közül a többség úgy véli, hogy az elsőszámú probléma a mai amerikainál a „gyomra” és a „zsebe”, és nem mint a korai 1960-as években volt, amikor a külpolitika dominált. Louis Harris volt az egyetlen, aki szembeszállt ezzel a felfogással, mondván, hogy az elmúlt három elnökválasztásnál a döntő kérdés igenis a megválasztott külpolitikai programja volt. Harris ugyancsak szembeszállt kollégáinak azon véleményével, hogy az amerikai presztízs esett a világ többi részében, hogy egyes katonai diktátorok katonai megsegítése ellen lenne az amerikai nép és hogy az amerikai katonai erőt nem tartaná az amerikai közvélemény túl fontosnak.
