Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-11 / 37. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL ŐSEINK NYOMÁBAN BATU KÁN MAGYAR TOLMÁCSA Egyik nagy közkönyvtárunkban régi fóliánsban lapozgatok. A belső címlapján öreges kézírással bejegyzett sorok arról tanúskodnak, hogy 1748-ban Klanitzay János uram ajándékozta a nemzetnek. A mű szerzője, az 1259-ben meghalt Matthew Paris angol szerzetes, az 1235—1259 közötti Európa eseményeinek nagyszerűen tájékozott krónikása, aki a legérdekesebb okmányokat, a legmagasabb helyekről szerzett információkat dolgozta be művébe. Paris sokat foglalkozik Magyarországgal; különösen jelentősek a kereszteshadak átvonulásával kapcsolatos közlései. De ezúttal egy számunkra lényegesen érdekesebb dokumentumról esik szó, a kalandos életű Ivó de Narbonne francia pap leveléről, melyet 1243-ban irt Gerardus de Malemort bordeaux-i érseknek Wienerneustadtból. Erős túlzásokkal ugyan, de az átélt tatár támadás szörnyűségeinek közvetlen hatása alatt. Ivó de Narbonne korábban a bordeauxie egyházmegye papja volt, aki ellen Robert Curzon pápai vizitátor eretnekség gyanúja miatt vizsgálatot rendelt el. Ivó pap helyesebbnek vélte, ha nem váija meg az eljárás végét, hanem azokhoz szökött, akikkel a vád szerint egy húron pendült — vagyis az általa patarénusoknak nevezett felső-itáliai valdens szekta tagjaihoz. Előbb Comóban, majd Cremonában és Milánóban élt s miután „látszólagosan” csatlakozott hozzájuk, fokozatosan megismerkedett „titkaikkal”. Ivó pap nagyszerűen érezte magát rendkívül vendégszerető, bőkezű körükben, ahol — amint Írja — „lekötelezték őt jótéteményeikkel” s érezhetően nehezére esik, hogy utólag néhány rossz szót is kénytelen róluk ejteni egykori érsekének, aki végül is pénzkölcsönnel segítette hazatérését. Itália után Karintiát járta be, de itt meg — aligha véletlenül — az eretnekszámba menő „beguinusok nak nevezett uj szerzetesek között” vendégeskedett. Majd a „közeli Bécs városában és környékén rejtőzködtem néhány évig s jaj, vegyítettem a jó tettet a rosszal, ugyanis az ördög incselkedéseinek engedve meglehetősen mértéktelenkedtem”. V. Le Clerc szerint Magyarországon is élt. ...1236-ban tért haza Julianus barát, hirt hozva arról, hogy a tatárok hadakoztak a Volga vidékén élő magyarsággal, de aztán szövetségre léptek egymással. E magyarok földjén találkozott a tatár fejedelem követével, aki magyarul, oroszul, kunul, németül, arabul és tatárul tudott (e követ nyilván nem volt tatár, hiszen ezesetben Richardus nem emelte volna ki tatár tudását). 1237 nyarán Julianus ismét Keletre utazott. Szuzdalban megtudta, hogy a tatárok már megszállták a Volga vidékét. Batu kán üzeni IV. Bélának: „...csodállak téged, magyarok királya, hogy ! mikor már harmincszor küldtem hozzád követeket, j miért nem adsz választ. Tudom, hogy gazdag s hatal- Jmas király vagy s nehezen fogsz nekem meghódolni. Pedig üdvösebb volna neked, ha önként meghódoljnál”... 1240-ben elesik Moszkva, 1241 elején Kijev s hamarosan egész Magyarország, ahonnan 1242-ben í vonulnak ki a tatárok, amikor már Bécs és Wienerneustadt ostromához készültek. Hogyan látja s ta| pasztalja mindezt az ideszakadt francia pap és hogyan j találkozik Batu kán angol nemzetiségű magyar tolmáj csávái? Leírása éppoly drámai, mint Rogeriusé vagy spalatói Tamásé —, de most csak egyes részletekre szorítkozhatunk. ,,E nyáron a tatároknak nevezett nemzet, mely árulás révén foglalta el Magyarországot, onnan kiindulva hozzáfogott azon város ostromlásához, melyben magam is lakozom. E városban az osztrák herceg mindössze ötven harcost és húsz íjászt hagyott helyőrségen. Ezek magasabban fekvő helyekről megpillantották az ellenség összesereglett hadát s szörnyen megrettentek az Antikrisztus cimboráinak iszonyú kegyetlenségétő. Izenetet tudtak küldeni uruknak a keresztények szörnyű jajveszékeléséről, akiket a tartomány szomszédos részein meglepetésszerűen rohantak le s állapotra, nemre és korra tekintet nélkül kegyetlen kínzásokkal legyilkoltak. Holttesteiket a fejedelmek népségükkel együtt úgy falták, mint a kenyeret s csak a csontokat hagyták a keselyűkre. Ami azonban csodának tekinthető: az ezek felett elszálló falánk, mohó keselyűk nem marcangoltak maradványaikból. Az öreg s rut asszonyokat közönséges eledelül adják harcosaiknak. A szépeket — bárhogy kiáltoztak, jajveszékeltek — egymás után meggyalázták, majd keblüket levágva, vezéreiknek adták csemegéül, ők maguk pedig szűzi testükből lakmároztak. Közben azonban kémeik egy hegy tetejéről megpillantották csatarendebe fejlődött nagy hadsereg élén Ausztria hercegét Csehország királyával, Aquileja pátriárkájával, Karintia hercegével s Baden őrgrófjával, mire az egész átkozott népség hirtelen eltűnt s visszatért a szerencsétlen Magyarországba, amelyet egyébként amily gyorsan megszálltak, ugyanolyan hirtelen el is hagytak. A menekülő tatárok közül azonban Dalmácia hercege nyolcat elfogott s ezek egyikét Ausztria hercege felismerte. Ez angol volt, akit valamely gaztett miatt száműztek Angliából. Ezt a tatárok gonosz királya két Ízben elküldte a magyarok királyához, mint követet s tolmácsot és ő volt az, aki előre világosan megmondta mindama gonosz dolgokat, amelyek be fognak következni, hacsak át nem adja magát s országát a tatárok szolgaságába.” Vagyis eszerint Batu kánnak ez az angol „diplomatája” találkozhatott Julianus baráttal „Magna Hungáriában”... Ki volt ez az angol? Hadd válaszoljon erre Ivó pap: „Az angol, miután a hercegek biztosították irgalmukról, ha elmondja az igazságot a tatárokról, nem fukarkodott az esküszavakban. Először is önmagáról mesélt. Nyomban száműzetése után, még harmincadik éve betöltése előtt a szentföldi Akkon városában mindenét elveszítette kockajátékon. Télviz idejére csak szőringe, nemezsüvege és marhabőr saruja maradt meg. Nyomortól, betegségtől sújtva, teljesen kopaszra nyirtan, mint a bolondok s tagolatlan hangokat hallatva, mint a némák, sok tartományt szabadon bejárt s élvezte a vendégszeretetet... Végül is hallatlan fáradalmai, az állandó éghajlati és táplálkozási változások következtében a káldeusok földjén (nagyjából a mai Irak területén) hoszszu betegségbe esett. Lassú lábadozása alatt — eléggé tanult ember lévén — az általa hallott szavakat elkezdte táblára írni, majd olyan helyesen kimondani, hogy helybeli embernek tartották. Több más nyelvet is könnyűszerrel elsajátított. Minderről a tatárok kémeik révén tudomást szereztek. Elfogták az angolt, ajándékokkal megszerezték szolgálatait maguknak, mivelhogy szűkölködtek tolmácsokban.-” *Mielőtt elbúcsúznánk Batu kán kémjétől, diplomatájától s tolmácsától, az ismeretlen angol kalandortól s röviden visszatérnénk Ivó pap levelére, melyben az szokatlan éleslátással elemzi a tatárok sikereinek okait, igyekezzünk fényt deríteni néhány felmerült kérdésre. Hol talákozhatott a tatárok angol nemzetiségű tolmácsa magyarokkal, miképpen tanulhatta meg a magyar nyelvet? Ivó pap szerint az angol még harmincadik életévét sem töltötte be, amikor Akkon városában „kockajátékon mindenét elveszítette”. II. András magyar király és Lipót osztrák herceg — akinek fia, Harcias Frigyes, atyja elbeszélése nyomán ismerhette fel Wienerneustadtban a Szentföldön járt angolt — vezették az ötödik kereszteshadjáratot, melyben kisebb angol kötelékek is részt vettek. 1217 októberében éppen Akkonból menetelt az András király vezette sereg a Jordán folyó felé. Igaz, András már 1218-ban hazaindult, de kisebb magyar csapatok Lipót herceggel együtt még egészen 1219-ig ott harcoltak. A későbbi tatár követ talán az V. Kereszteshadjárat angol harcosa volt, aki nemcsak az osztrák herceggel, de Tamás egri püspök katonáival is kapcsolatba kerülhetett, akik tovább küzdöttek a Szentföldön. 1219 és 1243 között 24 év telt el. Ez az a hosszú időszak, melyet az angol kalandor — aki aligha mint száműzött bűnös tűnt fel a keresztesek között, hanem sokkal inkább, mint katona, aki valamely ok miatt nem térhetett haza, vagy szökött el egységétől — előbb vándorlással töltötte el, majd néhány évvel később, amikor a „káldeusok földje” tatár uralom alá jutott, kerülhetett Batu kán szolgálatába. Amikor Julianus első utján a volgai magyarság földjén találkozott a tatár kán sok nyelven tudó köve- — tével, az már tudott magyarul. Hogy e tudását már a Szentföldön alapozta-e meg, vagy pedig a volgai magyarok közötti hosszabb tarózkodás során szerezte, arra aligha adható biztos válasz. Tardy Ltyos ZAJ, IZGALMAK ÉS SEKÉLY GONDOLKODÁS (Folyt, a 14. oldalról) lünk, kapcsolataink nem maradnak tartósak és hiányzik belőlük a harmónia. Sokszor nem kivánunk egymás mellett élni, együtt vállalni, egymást elviselni, egymással beszélni, egymásnak megbocsájtani. A mi csendünk a végtelen autósorok tülkölése az egyre nagyobb borzalmakat kínáló, milliókat hozó és vonzó pokoli toronyházak katasztrófája. A világ, amely lemond a csendről, önmagát szegényei meg. Egyre több izgalmat keresve morzsolja napjait, mint a kábitószerélvezők, akiknek elhasznált szervezete mindig magasabb adagot követel, amig idő előtt itt az utolsó állomás. De addigra már nem hiszünk semmiben sem, a nagy zajban nem halljuk a csendet és nem tudunk már újra kezdeni és felépíteni a világot, amelyben valóság a béke és aki szól, nem csak beszél, hanem, azonosul azzal, amit mond. ...Mielőtt e cikk Írója mindezt elmondta volna.' üres papirlap volt előtte. Hogy igaz szívvel beszélhessen arról, ami a lelkében volt: várt. Várta és hívta a Csendet. És nem várt hiába. így mondhatta el a hangos világ zaja mellett azt, amit a maga csendjében hallott és gondolt. < -......... ^ -VM > . Pyarjmathy Irén
