Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-04 / 36. szám
1Í MAGYAR HÍRADÓ MArvAii urp * nrt" 15. oldal FALUSI TÖRTÉNET KRIPTA JUTÁNYOS ÁRON Szaniszló Gergely református temetőcsősz bogaras öreglegény hirében állt faluszerte. Különös szokásaival, váratlan lépéseivel gyakran meghökkentette környezetét, s mire az emberek valamelyik furcsaságán napirendre tértek, máris újabb témát szolgáltatott, ilyenformán személye úgyszólván állandóan terítéken volt. Amikor aztán hetvenévesen nyugállományba vonult, jó ideig csend honolt körülötte. Mondták is az emberek: — Na, a vén Szaniszló, úgy látszik, észhez tért végre. De váratlanul nemsokára ismét ráirányult a közfigyelem. — Hallottátok? — állították meg egymást az utcán az emberek. — Szaniszló Gergely eladta a házát. S tudjátok, mit csináltatott az árából? Egy kriptát. S mit gondoltok, most hol lakik? Felvétette magát a szociális otthonba. Miközben a falu szája igy adta-vette a hirt, Szaniszló Gergely, a községi szociális otthon legújabb lakója, foglalkozásának jelvényével, egy könnyű kis kapával a vállán, naponta kiballagott a temetőbe. Leült a frissen vakolt kripta elé s mélázva nézte a különös építményt, amely a falubeliek szerint a szövetkezet mázsaházának stílusjegyeit viselte. Egy verőfényes délután Szaniszló Gergely, • elmaradhatatlan kapájával a kézben, éppen szokásos • temetőbeli sétájára indult, amikor Borbála asszony, ’ azaz özvegy Gyalog Antalné, a szociális otthon női * szárnyának egyik lakója tűnt fel az udvaron. . — Jöjjön Borbála! — invitálta Szaniszló az özvegyasszonyt. — Megmutatom .a kriptámat! Borbála asszony mintha várta volna a meghívást, mert igy szólt: — Rögtön, csak előbb magamra terítem a berliner kendőmet. Ettől kezdve a két idős embert mindennap együtt látták a temetőben, ott bolyongtak a sirhalmok között, egy-egy korhadt fejia előtt megálltak, s hosszasan betűzgették a neveket, főleg az évszámokat, amelyek mindjárt alkalmat adtak arra is, hogy Szaniszló Gergely a munkájáról beszéljen. Ezek a beszélgetések általában a következőképpen zajlottak le: — Itt nyugszik Varró Gáspár, élt 78 évet. 1860-1938. Béke poraira — olvasta hangosan Borbála asszony. — Abban az évben már itt dolgoztam — kapott a szón a nyugalmazott temetőcsőcs —, Gáspár bátyám volt a kilencedik halottam. Hires presbiter volt őkelme. Mikor elfáradtak, leültek szusszantani a kripta előtti lócára. Egy ilyen pihenő alkalmával történt, hogy Szaniszló Gergely kapája nyelével a vasajtóra bökött és a következő meglepő kijelentést tette: — Jut ebben hely magának is, Borbála! Az özvegyasszony ekkora nagylelkűség láttán először szipogott egy sort, majd zsebkendőjét gyűrögetve elérzékenyült szavakkal hárította el a különös ajánlatot: — Ugyan, Gergely... Hogy jönnék én ahhoz, hogy maga mellé feküdjek... Házastársakhoz illő az... Mi pedig, hogy úgy mondjam, csak amolyan jó barátok vagyunk... A szemérmes elutasítás indoklásán Szaniszló Gergely elgondolkodott és mindjárt kész volt az áthidaló válasszal is: — Hiszen azon éppenséggel segíthetünk... — Min? — nézett maga elé ártatlan tekintettel az özvegy. — Hát, hogy maga is ebben a fájin kis házikóban pihenhessen. — Ja, vagy úgy... Aztán hogy gondolja? A nyugalmazott temetőcsősz ünnepélyessé vált hangon válaszolt: — Úgy, hogy összeházasodunk! így történt, hogy Szaniszló Gergely, nyugalomba vonulása óta másodszor is a falu szájára került: — Hallottátok? Szaniszló Gergely megházasodott. Borbálát, a Gyalog Antal özvegyét vette el. A szociális otthonban szűrték össze a levet. Még lakoma is volt: a szociális otthon adta a vacsorát. Hanem mindez még hagyján... Az igazi szenzációt az jelentette, amikor egy járókelő a szociális otthon mellett elhaladva, az ablakban a következő különös szövegű hirdetésre lett figyelmes: ,, Egy vadonatúj kripta jutányos áron eladó. Bővebbet a szocilis otthonban, Szaniszlónál.” Kari Kálmán 0NSORSRONTÁS Ne azokra gondoljunk most, akiket az elmegyógyászat paranoiás — üldöztetéses mániás — betegekként tart számon. Az ilyeneket alig lehet „meggyőzni” arról, hogy családtagjaik, munkatársaik, feletteseik nem törnek az életükre, nem akarják őket megmérgezni, hogy a járókelők nem róluk mondanak szüntelenül becsmérlő szavakat, lekicsinylő megjegyzéseket, hogy akivel többször találkoznak az utcán, az nem utánuk kémkedik. Az ilyen betegek benyomása az, hogy őket lépten-nyomon feljelengetik, rájuk árulkodnak, munkaadóik mindenképpen szabadulni akarnak tőlük, irigyek veszik őket körül. Téves eszméik masszív rendszerbe állnak össze. Az ilyen emberek, betegségükkel, a szakorvosoknak is sok gondot okoznak. Azokra a köztünk élő, még nem beteg, de önsorsrontó emberekre gondoljunk most, akik mindennapi életét, különösen az emberekhez fűződő kapcsolatait komoran beárnyékolja saját bizalmatlanságuk, lépten-nyomon kéznél levő gyanakvásuk. Ha az ilyeneknek például az a gondjuk, hogy a kelleténél kövérebbek, akkor minden olyan elkapott megjegyzésre, amely valahogyan összefüggésbe hozható a kövérséggel, nyomban azt hiszik, hogy nekik szól. A hájas tészta, a dagadt erszény, a kövér hús kifejezések cukrászdában, autóbuszon, hentesüzletben mind neki szánt döfések. Akinek az a bánata, hogy túlontúl sovány, a fogpiszkáló szóra éppen úgy összerezzen, mintha paszulykaróról vagy csont és bőr hindukról hall. Vannak emberek, akik koncentráltan figyelik a velük beszélgetőket, hogy valamelyik kritikai tartalmú szavukat nem vonatkoztathatják-e rá Vannak, akik — tulérzékenyen — pillanatok ah képesek meghamisítani, eltorzítani, más hangsul’ i ujrahallani a nekik mondott szavakat. Zárkó' iá válnak, mimózaként élnek, s legfőbb törek’. ák, hogy kivonják magukat a „rossz”, az „ellenséges” érzületű emberek hatása alól. Képtelenek őszintén megnyilatkozni bárki előtt, mert attól félnek, hogy vallomásaikat egyszer csak ellenük fordítják. Leveleikben ezer óvatossággal bástyázzák körül magukat az esetleges „félreértés”, megtámadhatóság elkerülése érdekében. Az ilyenfajta beállítódás, hozzáállás általában érzékenyebb idegrendszerű emberekben alakul ki, sokszor a környezetünkben ismert hasonló beállítottságú emberek példájának követése, magatartásának leutánzása révén. De máskor „ragadós” példa sem kell a befelé forduló, töprengésre hajlamos, érzékeny embernek ahhoz, hogy gyanakvóvá, bizalmatlanná váljék. Előbb-utóbb mindenki élményei között előfordulnak olyanok, amelyek valóban ellenséges szándékról, rosszakaratról vallanak, s igy az illető valóban méltatlan volt a bizalomra. A baj akkor kezdődik, ha az ember kiterjeszti vagy éppen általánosítja gyanakvását. Egy barátban való csalatkozása után summásan a barátkozást tartja értelmetlen erőfeszítésnek. Az ilyen ember szorgalmasan gyűjti kialakuló bizalmatlansága indokait, az őt igazoló tapasztalatokat, s összefüggő lánccá fűzi őket. Ugyanakkor vétkesen behunyja a szemét a valószínűleg legalább ugyanannyiszor előforduló ellenpéldák előtt, amelyek éppen arról tanúskodnak, hogy igenis vannak jóakaratu emberek, akik senkinek sem akarnak rosszat, sőt, akkor örülnek, ha jót tehetnek. Elégséges ok van hát arra is, hogy az emberben éppen ezeknek a pozitív-tapasztalatoknak az emléke álljon össze, és kiszorítsa a negativ emlékeket. Ez ugyanis nem támadja meg a bizalmat, s ezáltal mindenki számára hasznosabb, kellemesebb magatartás, mint a negativ előjelű. Hosszú távon minden bizonnyal kifizetődőbb is. Hiszen a nyitottság, a bizalom képes sok rosszindulat lefegyverzésére, sőt hasonlóval való visszafizetésre ösztönöz. Az örök gyanakvás által kiváltott rossz közérzet sokkal kellemetlenebb, mint az esetleges csalódás kockázata. Nyilvánvaló, hogy a parttalan, ellenőrizetlen, • naiv bizalom általánositása sem veszélytelen, mert bizonyos helyzetben védtelenné teheti, kiszolgáltathatja az embert. Ám, ha súlyúknak, előfordulásuknak megfelelően minősítjük pozitív és negativ tapasztalatainkat, nem nehéz kialakítani azt a fajta viszonyulásmódot, attitűdöt, amely a legelőnyösebb az egyének, kis és nagy társadalmi csoportok számára. Bizalom, nyitottság, jóhiszeműség nélkül nemcsak, hogy nehéz és kellemetlen, hanem hovatovább szinte lehetetlenné is válik a társas élet. Harsányi István Tessék kérni! (Folyt, a 12. oldalról) hogy... Akkor mi a felelet? — Tessék kérni! — zihálta az eladó és öijöngő dühében aprófát hasogatott a pultból. A vásárló most egyetlen merész tigrisugrással a pult mögött termett. Vaskézzel megmarkolta a fiatalember gallérját és csavarni kezdte: — Most pedig addig el nem engedlek, amig azt nem mondod nekem lágyan, kedvesen, őszintén, hogy az érző szív lüktetése is kihalljék belőle: „Jó napot kívánok!” Beszélj, beszélj, mert nem állok jót magamért! Nos? A fiatalember rémülten vergődött az izmos kéz szorításában, aztán félelemtől reszketve kinyögte: — Jó napot kívánok! A férfin pillanatok alatt csodálatos változás ment végbe. Elengedte a fiatalembert. Szelíd, ibolyakék szemében megjelent egy könnycsepp. Homlokon csókolta a fiatalembert és azt mondta: — Jé! Hisz ez egy rendes üzlet, ahol visszaköszönnek a vevőnek. Máskor is eljövök ide. A viszontlátásra! — intett búcsút kedvesen és kifelé indult. Az ajtóban megállt és hosszan, türelmesen várt. De hiába. Sűrű, nehéz csend zuhant az üzletre... Galambos Szilveszter
