Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-04 / 36. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ JOAN LITTLE CSODÁLATOS ESETE Irta: ACZÉL BENŐ Az eset pár sorban is elbeszélhető. Mindössze az történt, hogy egy fiatal fekete nő megölte a fehér börtönőrt, aki erőszakot akart rajta elkövetni és az esküdtek Carolina, déli államban felmentették. Ilyesmi még nem fordult elő egy déli államban. A négereket Abraham Lincoln felszabadította ugyan, de rabszolgasorsuk emléke és maradványai máig sem szűntek meg teljesen. Ezért volt Joan Little esete napjaink egyik szenzációja. A fehér férfiak sok déli el sem tudják képzelni, hogy egy néger nő ellenálljon, de azt, hogy női becsülete védelmében öljön is, és egy déli esküdtszék felmentse, igazán nehéz volt elképzelni. Igaz, az ügyből országos faji kérdés lett, de ez még nem minden, hanem országos női kérdés lett. A nők, fehérek, feketék mindenfelé tüntettek a fiatal ie'kete nő, Joan Little mellett. A közvélemény nyomására a biró már eleve elutasította a gyilkosság vádját, amelynek előfeltétele az előre megfontoltság, és leszállította a vádat szándékos emberölésre, amire nem lehet halálbüntetést kiszabni. A szerencsétlenül járt börtönőrt ingben, gatyában találták Joan Little ceMéjában, halva, vérébe fagyva. A cella lakója megszökött, de rövidesen jelentkezett és igy került sor ügyének tárgyalására, egy hat fehér és hat néger személyből álló esküdtszék előtt, amely a tanuk és főként a vádlott fiatal nő meghallgatása után, szinte percek alatt felmentette. Az ügyben két fontos kérdés dőlt el: egyik a déli államok jogszolgáltatásának becsülete, a másik az a kérdés, joga van-e egy nőnek, akár feketének, akár fehérnek, egy emberélet árán is megvédeni női becsületét. Az esetet az egyedüli szemtanú, maga Joan Little úgy adta elő, hogy a csaknem teljesen levetkőzött börtönőr, kezében egy jégtörő tőrrel lépett be hozzá, a tőrt arcának szegezve kényszeritette egy szodomokus aktusra, mig a fiatal nő észre vette, hogy a nemi izgalomban levő férfi szorítása gyengül, mire kiragadta kezéből a jégtörő vasat és beleszurt a férfibe. Utána felindultságában számos szúrást ejtett rajta, s otthagyta a vérbe fagyott embert a cellában, holtan. Majd félelmében megszökött, de tudta, hogy úgysem tűnhet el, tehát jelentkezett a hatóságoknál, kikötve, hogy a régi börtönébe, ahova valami betöréses lopás miatt került, nem viszik vissza. A kihallgatott tanuk, különösen Joan Little női fogolytársai, mind mellette vallottak. Bizonyították, hogy a megölt börtönőr más női foglyokkal is szemérmetlenül viselkedett, s általában agresszív volt, különösen négerekkel szemben. Az esetben az a feltűnő, hogy az esküdtek szinte percek alatt meghozták a felmentő verdiktet, holott mint az egyik esküdt a tárgyalás után mondta, ha a vád képviselője a legcsekélyebb bizonyítékot is produkálta volna, talán még most is ott ülnének a tanácskozóteremben. Győzött az igazság és győztek a nők. A nemi erőszakkal szemben még az emberölés is jogos. A vád fel sem vetette a védekezés jogos mértéken túllépés érvét, holott a börtönőrön sokkal több szúrást találtak, mint «■ennyi a leteritéséhez szükséges volt. De az esküdik természetesnek találták, hogy a megtámadott nő «■Ijriszor szúrt a kezébe került jégtörő tőrrel, amig Sfatos nem volt benne, hogy a hatalmas termetű börönőr már halott. A nőkön elkövetett erőszak egyike a leggyalázatosabb bűntetteknek, amelyet már eddig is sok államban halállal büntettek, de csak akkor, ha fekete férfi követte el fehér nővel szemben. Az erőszak mellett az érzelmi felindulásban nagy része van a férfi hiúságának is, amely egészen a legújabb időkig a nőt szexuális tárgynak tekintette, amelynek tulajdonjoga a férjet vagy szeretőt kizárólagosan illeti meg. Emlékszem, katonakoromban, helyesebben káplárkoromban, a szakaszomban egyszer szóba került ez a kérdés, s a bakák közül legtöbben azt tartották, hogy ha az ellenséges katonát megölheti az ember, a nők még jól járnak, ha csak erőszakot követnek el rajtuk. az ellenkező álláspontra helyezkedtem. Csak egy, egyetlenegy érvemnek volt némi hatása: — De hát miféle rongy férfi az, aki csak északkal tud nőt kapni? HIRES MAGYAR VILÁGJÁRÓK ÁZSIAI EXPEDÍCIÓK Szerencsés találkozás volt! A magyar és az egyetemes tudománytörténetet egyaránt gazdagította. Egy világjáró magyar gróf keres egy szakembert, aki elkíséri sokadik útjára. És a fiatalemberben — gyémántra talál. Cseppet sem bánik vele bőkezűen, szerényen támogatja elgondolásainak kivitelezését. Mentségére szolgál, hogy ekkor a gyémánt még csiszolatlan volt, és nem ismerte fel értékét. Széchenyi Béla és Lóczy Lajos találkozásából kibontakozott a legnagyobb magyar Ázsiakutató expedíció Többszörös felfedezésnek lehetünk tanúi. Egyrészt Széchenyi felfedezte Lóczyt, ő pedig kiváló földtudományi felfedezéseket végzett Keleten, majd pedig később idehaza felfedezte nekünk — a Balatont. Olvasóink talán kétkedve kapják fel fejüket: mit kellett felfedezni a legnagyobb magyar tavon, hiszen mindenki jól ismerte? Nem ismerték, csak látták, éltek és dolgoztak, s kicsit már pihentek is a partján. A XX. század elején a magyar tudományos élet nagy szenzációja volt, amikor Lóczy Lajos szerkesztésében és írásában magyar és német nyelven megjelent 32 kötetben mintegy 7000 oldalon ,,A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei”. De hogyan került az 1849-ben, Pozsonyban született Lóczy Lajos Ázsiába? Széchenyi István Béla nevű fia nemcsak azzal tette nevezetessé magát, hogy 1858 őszén hazacsempészte Angliából egy kettős fenekű bőröndben apjának a szigetországban kinyomtatott utolsó művét, a Blicket, bemutatva a Bach-rendszer elnyomását és csődjét, hanem azzal is, hogy nevezetes Ázsia-expediciót szervezett. Ekkor már megfordult Spanyolországban éppúgy, mint Angliában, többször járt oroszlánvadászaton Afrikában, majd eljutott az Újvilágba, az Amerikai Egyesült Államokba és Kanadába is. Kétéves boldog házasság után felesége meghalt, és ekkor elindult a negyedik kontinensre — felejteni. „Évekig éltem visszavonulásban, lelki és testi épségben. Kerestem a vigaszt a vallásban, eltévedtem búskomorságomban a spiritizmus követői közé, mind hasztalanul. Megnyugvást sem itt, sem ott nem lelhetők. Később a tudományt hívtam segítségül, a nagy természet, a világegyetem csodaszerű alkotásaira tekinték, ennek titkaiban kerestem enyhülést, reményt... Meglepő, hogy ma, a XIX. század végén is milyen tökéletlenül ismeijük földgömbünk jelentős részét. Azt lehet mondani, hogy a Hold felénk néző oldalát sokkal bővebben tanulmányozhatjuk, mint a Föld túlsó felét. Afrika és Közép-Ázsia tele van még feltáratlan fehér foltokkal. Sokkan fizettek már életükkel azért a fáradozásukért, hogy ezek a civilizáció elől elzárt földrészeket a tudomány és az emberiség javára megközelíthetővé tegyék. Ázsiát azért választottam tudományos kutatásaim tárgyául, mert e titokzatos föld iránt, mint az emberiség fő bölcsője iránt, kiváló kiváló érdekkel viseltettem. Sőt, még ama reményben is ringattam magamat, hogy eljutok olyan helyre, ahol őseink nyomára találok, vagy olyan népekre és törzsekre, melyek velünk, magyarokkal rokonságban vannak.” 1877 decemberében a Polluce gőzösön útra kelt a négytagú expedíció, hogy 29 hónappal később, 1880. május 1-én érkezzen vissza Budapestre. A vezetőn kívül részt vett Bálint Gábor, a sajnálatosan korán elhunyt keleti nyelvész, Kreitner Gusztáv osztrák térképész és Lóczy Lajos, a földtudományok ifjú képviselője. Az expedíció tagjai nem jártak mindig együtt. Kisebb-nagyobb egyéni kitérések jellemezték a részvevők útját. A hires indiai kikötővárosból, Bombayból Calcuttába érve Lóczy megtette első felfedezését. Nemcsak szerencsés kéz, tudás is kellett hozzá! A bengáliai Ázsia Társaság könyvtárának dzsungelében megtalálta Körösi Csorna Sándor önéletrajzi kéziratát. Mint egy áramütés, úgy érte a kincs felfedezése, és saját költségén. Körösi útját követve megkisérelt eljutni Tibetbe. Neki sem sikerült, de... De elméleti következtetések alapján felfedezte, hogy a Himalája óriási vonulata mögött kell lennie egy másik hegyláncnak is, amelyet Transzhimalájának nevezett el, s amelyet ma is igy jelölnek térképeink. Lelkesedéssel és tudományos alapossággal irt soraiból idézünk: „Lebilincselt az a panoráma, amely a bhutansikkim-tibeti határ hóvonal feletti gerinceiről és csúcsairól szétterült előttem, ahonnét leláttam a háromezer méter mélyen fekvő bengáliai alföldre. Északészakkeletről — északnyugatig a földkerekség legmagasabb hegyormaira, Kincsencsungra, Donkiára, Csomolarira esett tekintetem, különösen a 8000 méter fölé emelkedő Kincsencsung vésődött életem fogytáig, mint a legszebb, valaha látott kép, az emlékezetembe. Egyik csúcs sem fekszik 80 km-nél távolabb a hármas határcsomótól, amelyen jártam. Ehhez hasonló nagyszerű havasi panoráma nincs több a Földön.” A tibeti ut végén Lóczy Jáva szigetére utazott, ahol vulkáni tevékenységet tanulmányozott. így jutott el a nagy kínai kikötővárosba, Sanghajba, ahol Széchenyi Béla már a kínai expediciós ut szervezésének .befejezésénél tartott. Eredeti tervüket azonban időnként módosítani kellett, és együttes erővel sem jutottak Tibetbe. Észak-Kinában járva Lóczy figyelme a löszfennsikok felé fordul. A lösz kialakulásáról alkotott egyéni véleménye az ifjú természettudós külön érdeme. Azt úja, hogy a porral behintett vidék az Alpokra emlékezteti:: , ,Lsak éppen fagyos hó helyett száraz, sárga löszt kell elképzelni. Hogy még jobban megrögződjék bennem a hasonlóság arról gondoskodott az időjárás, amely hózivatarokkal árasztott el bennünket. Nem tudom, mi kellemetlenebb: a hófúvás az Alföldön, vagy a löszvidék vad orkánjai. A levegőt már a gyenge szellő, sőt a talajon átmelegedett áramlat is porral tölti meg; bár ha az égén egy felhő sincs, a porködön át csak halványan dereng az égboltozat díszes korongja, bátran belé tekinthetünk. Máskor kékes fénnyel tűnik (Folyt, a 11. oldalon)
