Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-28 / 35. szám
14. oldal MAGYAR HÍRADÓ HOVA VEZET AZ ÖNBIZALOM HIANYA? Dohnányiné Zachar Ilona Meglepő, hogy az emberek milyen nagy része szenved úgynevezett kisebbségi komplexumban, amit itt úgy hívnak, hogy inferiority complex. Meg vannak győződve róla, hogy a maguk emberségéből semmire se mennek, semmire se képesek és ezért örökké félnek valamitől, elkeseredettek, csalódottak és neheztelnek azokra, akikről azt képzelik, annyival nagyobb szerencséjük van és annyival képesebbek mindenre, mint ő maguk. Hogy ez a rettenetes kisebbségi érzés mennyi bajt és elkeseredést okoz, azt magamról tudom. Már gyermekkoromban mindig úgy éreztem, hogy alábbvaló vagyok a többieknél. Ezt talán a kissé túl szigorú nevelés is előmozdította, amelyben részesülte — legalábbis ma azt állítják a pszichiáterek —, én azonban inkáb úgy hiszem, ez velemszületett tulajdonság. Mikor iskolába jártam, mindig az volt a benyomásom, hogy mások nem szeretnek, kinevetnek, intrikálnak ellenem. Mivel mindig jó tanuló voltam, sokan valóban irigyeltek, de ez az érzés magától értetődő és nem kellett volna bántson. Én azonban mindig, minden kitüntetés ellenére is, amit az iskola részéről kaptam, úgy éreztem, hogy a jó bizonyítvány nem szellemi képesség, csupán lankadatlan munka és erőfeszítés eredménye. Ez az érzés egészen belém idegződött. Mikor először mentem tánciskolába, irtóztam tőle, hogy majd kinevetnek a fiuk. De csodálatosképpen, mivel szegény Anyám buzgólkodásából jól tudtam táncolni, mindig egész sereg gavallér vett körül, igy aztán ezen a téren némi önbizalmam támadt és élveztem a bálokat, társas összejöveteleket. Már harminc éves elmúltam, mikor Dohnányi Ernővel közeli kapcsolatba kerültem. Hogy ő, a világhírű művész igy kitüntetett, sokat javított félszegségemen. Ő végtelen bölcsességével azonnal észrevette ezt a gyengeségemet és folyton bátorított, telkemre beszélt, igyekezve megértetni velem, hogy én éppen olyan emberi lény vagyok, mint mások, sőt kifejtette, mi mindenben van tehetségem és hogy sokkal többre lennék képes, ha valóban hinnék és bíznék önmagámban. A sok prédikáció segített is. Mikor otthon egymásután megjelentek a könyveim, kezdtem egészen öntudatos lenni. Argentínában is jól ment sorom az irodalmat illetően. A könyvem megjelent még Chilében is, a legelőkelőbb magazinok hozták cikkeimet. Mikor azonban az Egyesült Államokban letelepedtünk, megakadt minden és ez újból annyira elkedvet-Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA lenitett. Magamat okoltam azért, hogy talán nem vagyok képes olyasmit alkotni, ami az Egyesült Államokban népszerű lehetne. Csak amikor az uramat elveszítettem és Krisztusra rátaláltam, kezdett önmagamba vetett hitem megerősödni. Mert tudtam, hogy Vele és Általa arra is képes vagyok, amire képtelennek hiszem, vagyis hittem magam. És ez az önbizalom nagyot lendített az életemen, visszaadta az életkedvemet még ezekben a nehéz időkben is. ,,Az ember azért született, hogy sikere legyen és nem azért, hogy veszteségeket szenvedjen el” mondta Henry Thoreau. Ralph Waldo Emerson szerint „önbizalom a siker legfőbb titka”. . (VMM ***** HETI NAPTAR SZEPTEMBER (SZŰZ HAVA) 1 — Hétfő: Egyed 2 — Kedd: Levente 3 — Szerda: Hilda 4 — Csütörtök: Rozália 5 — Péntek: Viktor \ 6 — Szombat: Ida n — Vasárnap: Regina n_nrin.r<—ii—~ ~ — ——————— Norman Vincent Peale evangélista elmondja, hogy minap egy távoli országból valaki kétségbeesetten felhívta telefonon, aki elolvasta könyvét és azért fordult hozzá segítségért. „Valamit el kellene intézi New York, 1975. augusztus hó. A Ranolder Intézet alapításának századik születésnapjára Óh mennyi sirmély, mennyi kétség, döbbentő fojtó vaksötétség sorvasztotta szivemet! azt hittem mindent eltemet az omló világ ami szép volt, oly félelmetes volt az égbolt, oly rémteli, fenyegető: tüzet dobált az emberekre s tüzet fogott a háztető, utcák, hidak, városok, falvak tűzben égtek, bombák zuhantak és a lélek maga is tűzzé változott, fölperzsett minden reménységet. S most kéred emlékezzem vissza a tiszta édes gyermekkorra! de előbb el kell oltani a tüzet, a füstjét földbe fojtani hogy kitisztuljon az a táj, hogy kiérjek a napsütésre —, megidézni csak úgy lehet azt a csodálatos jelent mikor a kisgyermek eszmélni kezd. Akkor is tűz, de más tűz égett, a Szépség tüze ragyogott, maga a túltelített élet tündökölt és kápráztatott s egy világzsongás muzsikája puhán, szelíden ringatott. Égen-földön csodák talánya játszotta varázslatait s már bontogattam titkait a tárulkozó természetnek. Mire iskolapadban ültem nem” jajgatta összetörtén az illető, „amire képiek vagyok. Biztos vagyok benne, hogy túl nehéz felad számomra. Nem tudok megbirkózni vele.” És elke redetten elhallgatott. Peale megkérdezte tőle, normális emberi lényr. tartja-e magát. Mire az illető sértődötten jelentette 1 hogy nem félnótás vagy féleszű. Arra a kérdésre, ho fizikailag beteg-e, azt felelte, hogy elsőrangú égéségnek örvend és fiatal is ráadásul. Kitűnő nevelésbe részesült és éppen graduált az egyetemen, fény sikerrel. Erre Peale megmondta neki a véleményt „Mindez rávilágít az igazságra önt illetőleg. Azt állii ja, hogy egy problémája van, mely túlságosan neheze oldható meg az ön számára, de az, hogy erre képtelen hamis beállítás. Világért sem állítom, hogy könny lenne. Valóban nehéz lesz megbirkóznia vele és min den erejére szüksége lesz, hogy sikere legyen, d bármit igényeljen is ez vállalkozás, az ön kezébe: van.” Majd hozzáteszi a kérdést, hisz-e Istenben? / válasz ez: „Dr Peale, ha nem hinnék Istenben, nei, fordultam volna önhöz, egy lelkészhez.” Egy kis idő múlva levelet kapott a titokzatos tele fonálótól. Ezt irta: „Amikor ön rávezetett arra, hog' higyjek önmagámban, visszatért az önbizalmam Továbbra is iparkodni fogok úgy gondolkozni, ahogj ön tanácsolta és hiszek benne, hogy képes leszek arra, hogy nehéz esetekben a problémáim fölé emelkedjem.” lassanként már megérlelődtem megismerésre, tanulásra, kezdetekre és folytatásra. Uj szezámok nyiltak-csukódtak és alázatra tanítottak, önzetlenségre, emberségre, hogy embervoltunkon túlnőve törjünk föjjebb, mindig előre, isteni küldetésre... És megy, szökell, szalad az emlék és mintha íjra kislány lennék nemtudva harctér a világ, — a Jó s a Gonosz ütközése s a többi színjáték csupán — hogy dúlnak titkos maffiák, hogy mindig ölt és öl az Ember s vérezve fájva megy tovább... Mégis jó volt visszaszületni, visszaörülni, visszafájni, minden perccel gazdagabb lenni, mindig íjabb csodára várni. Akkor napom még fölfelé ment nyíltak bimbózó hajnalok, most árnyékok nyúlnak sötéten, mélyülnek az alkonyatok —, az óra fut! bora ruit s mindig rabol, visz valamit, de azt a tüzet ki nem oltja, legyen bár tulsötét az ég —, csillagszikráit messze szórja a lángoló Emlékezés. CSALÁDI SAROK Kis „emberekéről nagy embereknek Nem jutunk szóhoz hároméves gyermekünktől. Egy esztendeje, hogy beszélni tud, s azóta képtelenéi vagyunk befejezni a megkezdett mondatokat, mer Márton közbeszól, Márton belekotyog, Márton bele selypeg pletykáinkba, örömeinkbe, bosszúságainkba életünkbe, mondandónkba. Ha a féljem mesélni kezdi, mi történt a hivatalban, Mártonunk felpattan, és fülsiketítő hangon már mondja is: „Képzeld, apa, ná-IFolyt, a 15. oldalon)
