Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-28 / 35. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. oldal LÉLEKBEN JÁRÓ DOLOG... JEGENYÉK Amikor a fiatalok elmentek megnézni a lakást megdöbbenve tapasztalták, hogy még nincs bevezetve a villany. Az öregasszony még petróleumlámpával világított, de sokszor csak a mécses fényénél üldögélt a szentkép alatt. — Miért nem kötötték' be ide a villanyt? — kérdezte János. — Múzeumba való a lámpa. Az öregasszony gyanakodva figyelte őket. Már kezdte megbánni, hogy hajlott a pap unszolására és mégis engedte rábeszélni magát az eltartási szerződésre. Ezek alig teszik be a lábukat, már rögtön kritizálnak. Mert ilyenek! A mai fiatalok mind ilyenek, nekik már semmi sem jó úgy, ahogy van. — Nem lehet — mondta keményen. — Ide nem lehet bekötni a villanyt. — De miért...? nézett rá Ibolya. — Hiszen a faluban már mindenhová be van vezetve. — Akkor se! Ide akkor se lehet, oszt punktum! Akinek nem tetszik annak fel is ut, le is ut! A fiatalok összenéztek, de mert nagyon kellett a lakás, úgy gondolták, egyelőre igy is jó lesz. Albérletben laktak eddig a városban, ahol dolgoztak, a falu félórányira van csak vonattal, és a ház is nagyon tetszik, körülötte a szép kerttel. A villanyra meg csak rá tudják majd beszélni az öregasszonyt. De nem tudták. Már féléve laktak ott de valahányszor szóba került a villany, az öregasszony arca megkeményedett. — Legalább azt tessék megmondani, hogy miért...? —kérdezte Ibolya. — Kell, hogy legyen valami oka. — Az nem tartozik rátok! Törődjetek csak a ti dolgotokkal. Egyszer aztán mégis kiderült, mi rejtőzik a makacsság mögött. Makóné, a szomszédasszony árulta el a fiataloknak. — A fák miatt van — mondta. — Nem hagyja kivágni a három jegenyét, ott a ház előtt. Addig pedig nem tudják bekötni a villanyt. — Nem hagyja?... — lepődött meg János. — De hiszen azok már félig kiszáradtak! Mit félti azt a három vacak fát annyira?... — Mert azok nem közönséges jegenyék — mosolygott titokzatosan Makóné. — Azok az öregasszony fiai. És elmesélte, hogy három fia lett volna az öregasszonynak, de egyiket sem tudta kihordani. Meghalt mind a három koraszülött. Az ő emlékükre ültette a fákat, s adta nekik a fiuk nevét is. — A két szélső András meg Sándor, a középső Bálint. Mert, hogy Bálintnak hívták az urát. Figyeljétek csak meg, esténként, mielőtt lefekszik, kimegy elbúcsúzni tőlük. — Csakugyan — bólintott Ibolya —, ez már nekem ,is feltűnt. Úgy láttam, még meg is simogatja őket, aztán mintha beszélne hozzájuk. — Bizony — helyeselt Makóné —, mindig beszél, panaszkodik nekik, tán még imádkozik is értük a szentkép alatt. — Dehát — morogta kedvetlenül János —, mégiscsak fák azok, és úgyis ki fognak száradni. Nem mondom, megható történet, dehát kegyeletből mi is vakoskodjunk a lámpánál? Röhögnének a gyárban, ha megtudnák, hogy petróval világítunk három jegenye miatt! — Tudom sóhajtott Makóné —, nehéz ezt nektek megérteni. Ö se volt mindig ilyen, csak amióta egyedül cipeli a magányát. Annak meg már jó húsz éver. Ti még fiatalok vagytok, ráértek ezeken a dolgokon később is elgondolkozni. De a fiatalok mindenekelőtt villanyt akartak. Azt latolgatták, hogy vegyék rá mégis az öregasszonyt a fák kivágására. Sok elképzelés megfordult a fejükben, de elvetették valamennyit, egyiket sem találták elég jónak. — Egy éjszaka kidöntöm mindet — dühöngött János —, aztán majd csak lesz valahogy! Nem az egereknek vettük a tévét meg a magnót! Ott fognak berozsdásodni, mi meg megpenészedünk ebben az átkozott kriptában! Ibolya csitította, mert hallotta az öregasszony lépteit. Az ablakból figyelték, ahogyan lassan kiment a fákhoz, és sokáig állt előttük mozdulatlanul. Mintha a temetőben vigyázná meggörbedt fekete alakjával a sírokat. — Nahát — túrt a hajába János — ilyet még nem pipáltam! Lakónak jöttem én ide, nem sírásónak vagy temető csősznek, aki a gyászolókat bámulja! Esküszöm, ennél még az albérlet is jobb volt! Egy tavaszi reggel nem tudott felkelni az öregasszony. Kisebb agyvérzést állapított meg az orvos, és bevitte mentővel a kórházba. Ibolya kisérte be, aztán hetenként meglátogatta. Édességet, gyümölcsöt vitt neki, és beszélt az otthoni dolgokról. És a fák?... — kérdezte egyszer az öregasszony. — Az a három jegenye... zöldülnek-e már?... Ibolya megnyugtatta, hogy a fáknak semmi bajuk, szépen zöldülnek, érzik már ők is a tavaszt. Az öregasszony mosolygott és átnyújtotta az egyik narancsot. — Kóstold meg te is... no, egyél csak... úgy se tudom én ezt mindet... Amikor a látogatás után hazaért Iuolya, megdöbbenve látta, hogy a jegenyék nincsenek a helyükön. Ott hevert mind a három legallyazva az udvaron. — Úristen, mit csináltál??! — támadt a férjére. — Hogy vitt rá a lélek?... Mit fogunk mondani, ha hazajön?!... — Mi ütött beléd?... — bámult rá értetlenül János. — Csak nem sajnálod azt a három vacak fát? Bevallom, nekem se volt könnyű, de másképp nem lehet. Majd megvigasztaljuk valahogy, de talán nem is lesz arra szükség, mert... — Nem fog meghalni! — kiabált hisztérikusan Ibolya. — Hazajön és akkor látja, hogy... János, mit tettél?! — Utálok petrónál rohadni! — ordított a férfi. — A fáknál többet ér az ember, ezt még a vén szipirtyó is tudhatná!... Nekem is jogom van élni, nézni a tévét, hallgatni a magnót!... Melózom egész nap, mint az állat, egy kis szórakozás nekem is kijár. Ibolya fél éjszaka sirt, forgolódott az ágyban, és napokig nem szólt a férjéhez. De aztán érezte, hogy nemcsak János a hibás, hiszen gondolatban ő is kivágta már a fákat. Nem lehet mindent a másik fejszét markoló kezére fogni! Az öregasszonyt nyár elején hozta haza mentő. Amikor kitámogatták a kocsiból, első pillantásával a fákat kereste, aztán csak dermedten állt, mint aki megnémult. — Gyilkosok — motyogta —, tudtam... tudtam, egyszer kivágják... Napokig nem mozdult ki a szobájából a mennyezetre szegezett szemmel feküdt az ágyon. Ibolya hiába kérte a bocsánatát, ígérve, hogy ezentúl ők lesznek a gyermekei, nem figyelt oda. Nem nyúlt a finom ételekhez sem, amiket a fiatalasszony hozott be neki. Úgy érezte, becsapták, kifosztották és belökték egy olyan világba, ami merőben más, idegen a megszokottól. Aztán egy éjjel minden kitágult, megvilágosodott körülötte. Hatalmas zöld rétet látott maga előtt, szinte érezte a füvek, mezei virágok illatát, mint valamikor gyerekkorában. És a távolból, a csendesen hajladozó fűben, három apró fekete pont közeledett felé. Egyre nagyobbra, magasabbra nőve, ahogy fogyott a távolság. — Fiaim — suttogta az öregasszony —, hát mégis... mégis eljöttetek értem?... És lehunyt szemmel, mosolyogva várta, hogy a három, szótlan jegenyesudár legény felemelje, és a nesztelenül hajladozó fűszálakon magával vigye a messzeségbe. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS Kis „emberek”-rŐI nagy embereknek (Folyt, a 14. oldalról) lünk ma...” és itt vége mindennek, összeroskad közölni vágyó lelkünk, és'én egy év óta nem tudom meg, hogy mi is történt a férjem hivatalában. A dolog — és a féljem — most már kezd elmérgesedni. A napokban evés közben megszólal fiam apja: „Képzeld, ma azt mondja nekem a..” és itt csörömpölve lecsapja fiam a kanalat. „Képzeld, anya, ma azt mondja nekem a Gabi...” Újabb kanálcsattanás, hitvestársam vérvörös dühvei a szoba felé jobbra el... „Kisfiam — kezdem beszédemet —, nem szabad közbeszólni, ha más beszél. Látod, édesapa megint...” stb., stb. Mártonom figyel, figyel, majd lecsusszan a székről, lábujhegyre állva leveszi apja tányérját és a szoba felé ügyeskedik vele. A zordon atya íróasztalára teszi a maradék vacsorát és imigyen szól: „Most már nem beszélsz, apuci, elmondom, hogy ma azt mondta nekem a Gabi...” Apa elneveti magát, ölébe kapja Mártont... Hát igen — tűnődöm el mosogatás közben — tanulhatnánk tőlük mi, felnőttek. Ha mi is ilyen tiszta szívvel, a tények tudomásulvétele után mégiscsak benyitnánk a vakolatpotyogással becsapott ajtókon, ta Ián kevesebb sérelmet hordoznánk szivünkben, s kevesebb megbántottságot raknánk fel mások leikébe is. * Fiam jelenléte mindig ámulatot kelt bennem. Honnan kerül ide ez a csöpp jószág, milyen jogon bitorolja a lakásunkat, milyen jogon követeli az enni-, innivalót, és tartja a világ legtermészetesebb dolgának, hogy minket ugráltat. Hogy mikor vált az én szememben is emberré?... Nemrég csengetnek. Megyek ajtót nyitni, és szemem magasságában keresni kezdem a bebocsátást kérőt. Ott nem látom, de a térdem szintjéről megszólal egy éles kis hang: „A barátomat keresem. Itthon van?” Értetlenül nézek rá: „A barátodat?” — ismétlem csodálkozva, de már robban is ki Márton fiam. „Itt vagyok! Gyere be!” Szóval az én fiam barátja valakinek — tűnődöm el. Nemcsak élőlény, de barát is — jóban-rosszban. Hát van ezen a kerek vüágon másnak barátja, mint az embernek? Kölyke, fiókája, páija, hajtása, bimbója, virágja, gyümölcse lehet más élőlénynek, de barátja: csak az embernek. Hát igy lett apró fiamból hároméves korában az én tudatomban is ember. Erőn Piroska
