Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-28 / 35. szám
MAGVAK HÍRADÓ 13. oldal A NOVAJI HALOTTLÁTÓ ASSZONV Irta: HALMI DEZSÓ Novaj község még a Matyóföldhöz tartozik, Eger és Kövesd között fekszik, ez utóbbitól kb. 6 km-re Észak-Nyugat irányban. A huszas évek elején elteijedt a hire Pap Andrásnénak, aki úgy beszélt a halottakkal, mintha nem is e világról való lenne, hanem maga is valamelyik temetőben, egy koporsóban aludná az igazak álmát és ott társalogna a többi megholt lélekkel. Édesanyám testvére, Giza néni . — ki a család mozgató rugója, s egyben dirigense is volt — tudomást szerzett a hires halottlátóról. Mozgósította jó Anyámat, kit nem volt nehéz meggyőzni az ut fontosságáról és egy reggel elindultak, hogy felkeresik Papnét, kinek természetfeletti erejéről személyesen akartak meggyőződni. Miskolc—Mezőkövesd között az ut még személyvonattal is csak másfél órát vesz igénybe. A vonat kényelmes utazást biztosított, hiszen II. osztályon utaztak, igy volt idejük beszélgetni, hogy milyen kérdéseket tesznek majd fel, melyek zöme nagyanyám tulvilági életére vonatkozott. Elhatározták, hogy feltétlenül, teljesen megnyugtató választ akarnak kapni hogylétére, meg van-e nyugodva, nem bántja-e valami, találkozott-e nagyapámmal és korán elhunyt lányával Etussal és általában, hogy miként szolgál kedves „egészsége”. Nem vették észre az idő múlását és máris megérkeztek Kövesdre. Egy kis pörgekalapos férfit kérdeztek meg, miként juthatnának Novajba. Hátha gyalogosan akarnak menni, akkor nagyon sokára. De úgy mondom, menjenek itt iginyest, oszt a templomnál kérdezzék meg, merre lakik Csöbör Lujis. Az ura annak fuvaros, oszt ha otthun van, akkor elviszi az magikat Novajba. így is tettek Giza nénémék. A templomig is kellett menni még egy jó darabot, hol érdeklődtek Csöbörék háza felöl. Egy matyó asszony igazította útba őket, ki a téren hímzett térítőkét árult. Csak menjenek itt végig a fődes járdán a sarokig (még szerencse, hogy nem esett az eső), jobbkézt van a Tiksz.r utca (ezt nem én találtam ki, de abban az időben ez volt annak a kis köznek a becsületes neve, még Változatok egy kuruc dalra Zöld erdő harmatában gázolt a ló alattam. Édes Hazám, ki bűne, hogy benned nem maradtam? Havas táj vicsorított rám, biydosni kell halálra. Bércek szaggatta kendő Magyarország határa. Ki int vele? Ki intne? Talán ha nem husánggal... Füttyömre nem felel már lóhorkanás, madárdal. Zöld erdő harmatává hívesül verítékem. Piros csizmám nyomából toportyán nyalja vérem. Baka István a leveleket is igy címezték. Nagyon sok csirke volt ebben az utcában és alig lehetett lépni, mert a kétlábuak nem válogatták meg a helyet, hol végezzék el természetes dolgaikat) és a zöld keritéses házban tanáják meg a Julcsát. Julis éppen a kimosott ruhát teregette s mikor édesanyámék előadták, milyen járatban is vannak, az asszony egy nagyot rikoltott: Jöjjék csak elő Andris, ne lopja többé a napot! Itt vannak ezek az úri naccságák és vigye el őket Novajba. Megalkudtak a fuvarban, Andris Giza néném tenyerébe csapott, mert enélkül az alku nem ér semmit a magyar ember szemében és még ennyit mondott: „Az áldomást meg a nacsága fizeti a veres Mózsinál, de csak akkor, ha visszatértünk.” Andris befogta a lovakat (nem kellett attól tartani, hogy elragad az utón, mert úgy mutogatta oldalbordáit, mint az a mesebeli ló, amelyik a szemétdombon legel), felült a bakra, anyámék pedig a kocsi oldalain keresztbetett deszkán foglaltak helyet, mely egy lópokróccal volt letakarva. Poroszkált a ló, a szekér zötyögött, mutatva az ut minden kátyúját, a két utas pedig megkapaszkodott az oldalrudba, de még igy is össze-összekoccantak, mint a borospalack, ha pedig a ló — minden bejelentés nélkül — szaporázni kezdett, majdnem a saroglyábán kötöttek ki. Már feltünedezett a novaji templom tornya, amikor egy csapat fehér galamb szállt el a kocsi felett, köröztek egy nagyot, kettő a szekér végébe ült le, mig több a ló fejére, hátára szállt, egy pedig Andris mellé telepedett. Nosza te, hát ilyen szemtelen szálló-állatokat! Huss, hát nincs jobb dolgotok? — kergette Andris a galambokat, de bizony azok nem tágítottak, a kocsi mellett maradtak, mig meg nem érkeztek a halottlátó asszony házához, ott pedig mind felült a csűr tetejére. Turbékoltak, de nem szálltak el. Giza néni és Édesanyám lekászálódtak az ülésről, leverték az ut porát és bementek a házba. Egy sötét szobába kerülte, de a kinti napfény után nem láttak semmit, csak akkor, mikor szemük megszokta a sötétséget. A szoba földes volt, az ablaknál két szék, a fal melletti díványon pedig egy paraszt asszony ült. Fekete ruha yolt rajta, fején fekete kendő, mely homlokára volt huzva, csak a szemei látszottak, melyeket állandóan a földre szegezett, tekintetre sem méltatva az érkezőket. Intett, hogy üljenek le és beszélni kezdteti anélkül, hogy kérdezett volna valamit. Tudom, vonattal gyüttek — kezdte. A halottak lelkei hamarabb megérkeztek, mint magik. Látták-e a sok fehér galambot az utón? Ők voltak a halott lelkek. Maguk nem hisznek nekem, de ha innen kimennek, már hitük lesz. Itt van előttem a koporsó, benne egy idős asszony, kezeiben egy imakönyvet tart, azon az olvasó keresztbe van vetve. Fején csipkés főkötő. Látok még egy fotográfiát, négyen vannak rajta. (Nagyanyám feküdt igy a koporsóban, kinek négy lánya volt és ezek fényképét helyezték el mellette.) Itt van egy másik lélek. Fehér ruha van rajta, fején menyasszonyi koszorú, kezében két kis gyerek fényképét tartja. (Ó volt Etus nagynéném, ki fiatalon halt meg és két kicsit hagyott hátra.) Most egy idős embert látok, szakálla van, arca fáradt, egy szemüveg van mellette. (Ez volt nagyapám, ki nagyon szeretett olvasni.) Egy sápadt arcú férfi néz magára — ekkor Édesanyámra mutatott — kezét a hasán taija, mintha nagy fájdalmai lennének. Valamit mutat, hogy vigyázzon egy gyerekre. (Fiút kell itt érteni, mert falun csak a fiú számit gyereknek, a lány, az csak „jány”. A halott apám volt, ki sokat szenvedett és gyomorrákban halt meg.) Édesanyám rosszul lett, Giza néni támogatta ki a szobából. Egy pár pengővel jutalmazták meg az aszszonyt, melyet az asztalon levő tányérba helyeztek el. A halottlátó asszony nem jött ki utánuk. Hazafelé nem győzték egymásnak bizonygatni Papné igazát, mert mindent úgy mondott el, amint az tényleg volt. — Giza néni megfizette Andrásnak az áldomást. Otthon elmesélték hogy és mint volt Novajban, mit mondott a halottlátó asszony. A család tagjai csendben hallgatták, mukkanni sem mertek. Mindenki a fehér galambokra gondolt, melyek a túlvilág üzenetét vitték a halottlátó Pap Andrásné földes szobájába. E történetet úgy mondtam el, ahogy azt Giza néni szájából hallottam, Édesanyám bizonygatása mellett. FURCSA HISTÓRIÁK (Folyt, a 12. oldalról) egyre több az autótolvajlás. Hamar megtalálták a rejtély nyitját: az autótolvajok újabban rendszerint maguk a gépkocsitulajdonosok, akik igy próbálnak pénzt kicsikarni elhasznált autóikért a biztositótól. *** A brisbane-i (Ausztrália) börtönből nemrég négy nagyobb ládát szállítottak ki, amelyem öles betűkkel a következő felirat volt olvasható: — „Üvegtárgyak. Vigyázz, törékeny! Nem szabad forgatni!” Ugyanaznap az esti sorakozónál megállapították, hogy négy fegyenc eltűnt a börtönből. H-U-M-O-R A romantikus estében hallani, amint egy vén kujon csapja a szelet egy fiatal lánynak: — Drágám, mit kell adnom magának, hogy megcsókolhassam? — Kloroformot.- o— Uram, az ön dakszlija megharapta a lábam! — Nem kívánhatja ettől a kicsi állattól, hogy a nyakát harapja meg!- o -Az ifjú pilóta magával viszi egy repülésre a menyasszonyát. A legkülönbözőbb mutatványokat végzi, zuhanórepülést, bukfenceket, hogy szerelmesének imponáljon. Leszállás után megkérdezi: — Nem féltél odafenn, drágám? — Egy kicsit féltem, de ne veszítsd el az önbizalmadat: kis gyakorlat után egyenesen is tudsz majd vezetni.- o -A szakállas professzor beteget operál. A beteg rettenetesen fél, rémülten figyeli az előkészületeket, a professzor biztatja: — Nem kell félni semmit, néhány percig alszik, és mire felébred, már be is fejeztük a műtétet. A beteget elaltatják. Mikor magához tér, látja a fölé hajló szakállas arcot, és boldogan hálálkodik: — ó, köszönöm, professzor ur! Mire a szakállas megszólal: — De fiacskám, én nem vagyok professzor! Én szent Péter vagyok!
