Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-28 / 35. szám
12. oldal MAGYAR HÍRADÓ KALAND A BETYÁRLÁNYOKKAL Irta: SIMA FERENC Országgyűlési képviselő korában nagyapám indította el a családi krónikánkat. Ebben van feljegyezve az a nevezetes eset, amely a dédapámmal, Sima Lajos műbútorasztalos és oltárkészitő mesterrel történt 1863 tavaszán. Egy jómódú kiskunhalasi kovácsmester házasította ki az egyetlen lányát és hozományba „attól a hires nagykőrösi műbutoros mestertől” rendelte meg neki a bútorfélét. A megegyezés szerint dédapámnak kellett leszállítania a kész bútort Kiskunhalasra, a fuvardijat Sima Ferenc külön jól felszámítva. A leszállítás, átvétel, kifizetés, pihenőül ott-alvás mind megtörtént annak rendje és módja szerint. Másnap reggel aztán elindult dédapám, egyedül téve meg az utat, vissza Nagykőrösre. Kiskunhalas és Kecskemét között azonban egyszerre csak, mintha a föld alól termettek vagy az égből pottyantak volna: hat lovas vette körül a kocsit és az egyik elkapta a kantárszárat, megállásra bírva igy a lovakat. Ugyanakkor, mire dédapám felocsúdott volna meglepődéséből, egy másik lovas, nyilván a vezérük, már pisztolyt szegezett mellének és parancsolóan csattant szava: — Ide minden pénzedet, ha kedves az életed! De ami a legcifrább benne, ez a parancs — női hangon csattant. Dédapám hüledezve nézett támadója arcába. Hiszen ez egy barna, pirospozsgás, olyan harminc év körülinek látszó, helyre menyecskeféle. Odapillantott a többiekre: hát fékomadta, kutya teremtette, azok is mind fehércselédek egytől-egyik, de férfinadrágban és öltözékben valamennyien, övükben két-két duplacsövű pisztollyal. — Na mozgás, egy-kettő, mert baj lesz! —szólott újra a betyárvezér-menyecske. Nem volt mit tenni, mert ezek hatan voltak és mind fegyverrel, dédapám pedig egyedül és fegyvertelenül, hiszen szigorú fenyegetéssel elrendelte a városparancsnokság, hogy minden fegyvert be kell szolgáltatni. Sóhajtott hát egyet magában, azzal előhúzta bekecse zsebéből a jól megbélelt bugyellárisát. És szedte kifelé belőle a „bélést”, vagyis a leszállított bútor vételárát. A betyárvezérnő ezt egészen közelről nézte, hogy félre ne tehessen esetleg egy nagyobb bankót a többi közül. Dédapám, aki az 1848—49-es szabadságharcban honvédmesterként szolgált a komáromi várban, amely legutosóként is csak azzal a kikötéssel kapitulált, hogy a várban levő honvédek minden megtorlástól mentesülnek, az osztrák hadseregbe sem sorozhatják be őket büntetésül, a bankjegycsomóval akaratlanul előhúzta a mindig magával hordott komáromi menlevelét is, mert sohasem lehetett tudni, hol igazoltatják a zsandárok, hogy nem hadköteles bujdosó-e. — Hát az mi? — bökött felé a betyármenyecske. — Ez a szürke papír? A komáromi menlevelem. A betyármenyecske hangja erre követelőből hirtelen barátságossá vált: — Hát kegyelmed honvéd volt? — Honvédőrmesterként szereltem le. — Akkor csak tegye vissza kegyelmed a bugyellárisát. Honvédet mi nem rabolunk ki... Hallotta-e hírét kelmed a 49 tavaszán Szolnokon honvédsorba állott lányoknak? — Hallottam, hogyne. Büszkén emlegettük őket, mint a hős egri nők méltán dicső utódait. — De nem látta kelmed őket, ugye? — Én más tájakon harcoltam. — Hát hatot most itt lát kelmed közülük. Paprika Piroskával az élükön, aki én vagyok betyárnevemen. — Az uj egri nők mint betyárok? — Inkább ez, mint valami osztrák börtönben rothadni elevenen... Na, Isten áldása legyen kegyelmeddel! Odébb lépett lovával és bólintott elköszönésképpen. De az egyik ámulatból a másikba eső dédapámnak ekkor eszébe jutott valami. — Paprika Piroska, várjunk még egy szóra! — Mi lenne az? — Szegénylegényeknek hívják manapság más néven a betyárokat. Azt hiszem, hogy a betyárlányo-GÖRBE TÜKÖR A VÁRAKOZÁS 30 NAPJA — Nem tudok nélküled élni! Most azonnal bejelentkezünk az anyakönywezetőnél és harminc nap múlva a feleségem leszel. Akarod? — Akarom! Bejelentkeztek. 1. NAP — Nem, Pista! Ez még nem házasság... — Ugyan, ne légy már olyan maradi! Csak a papírra kell harminc napot várnunk, nem egymásra... Az érv meggyőző volt. 2. NAP — Most, hogy elérted, amit akartál, biztosan nem szeretsz annyira! — Ha ez lehetséges, még jobban szeretlek. Bízzál bennem! Ez történt. 5. NAP — Ma nem érek rá, szivem. Sokáig elhúzódik az értekezlet. — Értelek! Most már nem reszketsz értem, már nem akarsz öngyilkos lenni... Istenem, még csak öt napja vagyok a tiéd, s te máris úgy viselkedsz, mintha ötéves házasok lennénk... A lány sirt. 10. NAP — Mondd, de igazán! Szeretsz te még engem? — Ne fárassz buta kérdésekkel. Hát persze, hogy szeretlek. Éppen úgy szeretlek, mint régen... — Régen! Tiz napja vagyok a tiéd, és ez neked már régen? A lány gúnyosan kacagott. 15. NAP — Rendben! Mondjuk, elhiszem, hogy szeretsz. De érzem, hogy a csókjaid már langyosabbak, nem vagy olyan követelőző, mint két hete. Hát ez lenne az örök szerelem? — Értsd meg, szivem... — Nekem te ne magyarázz! A lány földhöz csapott egy poharat... 20. NAP — Most már megértelek. Igaza volt az anyámnak! Ti mind csak egyet akartok. Most jól jött ez a harmincnapos várakozási idő: levettél a lábamról. Persze, te tudod, hogy ez semmire sem kötelez. Most aztán le akarsz lépni... — De nem akarok. Szeretlek, hidd el... — Megmondta az anyám. — Az anyád... kát pedig szegénylányoknak mondhatjuk ebben a szegénnyé tett országban. Jómagam mint iparosmester, azért megvagyok valahogy. És egyik honvéd úgy segítse a másikat, ahogy biija. Különösen, ha az a másik bujdosó, mint maguk is. Hát ahogyan maga jószántából meghagyta a pénzemet, mert honvéd voltam, viszonzásul én meg a magam jószántából megfelezem ezt a pénzt magukkal, kedves honvédbajtársnőim. — Elfogadjuk, őrmesterbajtárs uram! — bólintott egy csepp gondolkozás után Paprika Piroska. — Mert csakugyan nem gyöngyélet a betyárlányok élete, amire rákényszerültünk. Megfelezték a bútor árát becsületesen. Aztán Paprika Piroska intésére a betyárlánycsapat tisztelgett, majd megsarkantyuzta lovait és elvágtatott Kiskunhalas felé. — Szegény uj egri nők...Ide jutottak...— Mélázott el magában dédapám, és a felezés egy cseppet sem sajnálva, tovább hajtott Kecskemét felé, ahol majd megitat és úgy folytatja útját haza, Nagykőrösre. 29. NAP — Most még leléphetsz. Látom rajtad, hogy ez minden vágyad. Keresd az ürügyet. Hát nem bánom, adok neked okot! Vedd tudomásul, hogy... — Ki ne mondd! Nagylelkű vagy, hogy nem ragaszkodsz az ígéretemhez* de értsd meg, én komolyan gondoltam a dolgot. Szeretlek és holnap, amikor letelik a harminc nap, feleségül veszlek! — Csak tudnám, miben töröd a fejed?! 30. NAP — Na látod, butaság volt aggályoskodnod. Eltelt a harminc nap és itt vagyok. Egy perc múlva a feleségem leszel! Láthatod, hogy nem minden férfi egyforma... — Nem is vagy te igazi férfi! Csak nem gondolod, hogy egy ilyen’pipogya fráterrel kötöm össze az életemet?! A fiú hosszasan nézett az elviharzó lány után. Ősz Ferenc FURCSA HISTÓRIÁK Egy brazíliai zsebtolvaj, bizonyos Jose Dárvái eL határozta, hogy véget vet életének, s bevett egy óriási adag altatót. Búcsúlevelet is irt: „Ma kimentem a stadionba, hogy megnézzek egy mérkőzést — és, hogy egy kicsit dolgozzak is. Negyedóra múlva észrevettem, hogy a pénztárcám eltűnt a farzsebemből. Ekkora szégyent nem tudok túlélni! Inkább a halál!” A pórul járt zsebtolvaj azonban életben maradt. Most kórházban ápolják, s éjjel-nappal őrzik, nehogy megint öngyilkosságot kíséreljen meg. *** Morton Milton színész rabot alakított egy tévéfilmben. Időtakarékosságból már otthon csikós rabruhába öltözött, és úgy hajtott gépkocsiján a tévéstudióba. Tréfából több járókelőtől érdeklődött a helyes útirány után, két rendőrt is üdvözölt, ezek karlenditéssel fogadták az üdvözlést, de senkinek sem tűnt fel, hogy rabruhában hajt. *** Van a svédországi Vermlandban egy tó, amely milliókat hoz a környékbeliek konyhájára. Fenekén nem hevernek régi kincsek, nem is bővelkedik ritka halakban, ellenben teli van a legkülönbözőbb tipusu autókkal. Furcsa módon kerültek ide a korszerű gépkocsik: az autótolvajok, ha lopott kocsin már jól kiautózgatták magukat, belevetik a járművet a vízbe. A rendőrségnek azonban feltűnt, hogy az utóbbi időben (Folyt, a 13. oldalon)
