Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-28 / 35. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ LONDONI LEVÉL Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Az ember tartózkodjék az előítélettől! Ezt egyre inkább is megtanulom — tapasztalatból. Amikor tavasszal Londonba érkeztem s barátaimnak — akikről tudom, hogy a nyarat meleg tengerpartokon vagy a Balaton partján töltik — Írtam, némi maliciával jegyeztem meg, hogy én Londonban nyaralok, ami „nyaralás szempontjából nem éppen főnyeremény”. Mentségül szolgáljon, hogy előítéletem nem volt egészen alaptalan. Néhány nyarat már töltöttem Londonban. A múlt nyáron Finchley-ben próbáltam napozni a bágyadt és ritka napsütésben, mig szeptember végén oly hókán repültem át Amerikába, mintha hosszú télből érkeztem volna a tavaszba. Az uj-angliai „indián nyárban" aztán néhány nap alatt olyan bronzbőrű lettem, mint egy indián. Ám az idei londoni nyár... hát az valami más. Nemcsak egy vagy két évtizede itt élő magyar barátaim nem emlékeznek ilyen nyárra, de öregebb angolok se. Egyik barátom mondta: — Tudod, eddig azt szoktuk mondani, hogy a tavalyi nyár julius 22-én volt vagy egy másik napon, amikor éppen sütött véletlenül a nap, felhőtlen volt az ég és 20 Celsius-fok fölöft állt a higany. Most?... Hát igen, igazi nyár van Londonban. Heteken át egyenletes meleg 25 Celsius-fok körül, de inkább fölött, mint alatt. Tiszta az ég, esőnek nyoma sincs. A megszokott és legendás zöld gyepszőnyeg száraz sárga foltokkal tarka. A fehérbőrű angolok napbarnítottak, körösek, rézbőrűek. Az utcán trikóban, nyitott ingben, sortban járnak lengén, akárha Rio de Janeiróban lenne az ember. A londoni nyár ezúttal az Ady megénekelte „paraszt nyár”. Mintha csak a nagy kelet-nyugati idegenforgalomban a magyar nyár látogatott volna el Angliába. *** A kertet öntözöm alkonyaikor. Kellemes időtöltés és hasznos is. Harmadik szomszédunk, Sandy tűnik föl a kerten túli ösvényen. Integet már messziről. Sandy közel jár a hetvenhez. A második világháború alatt repülő volt. Azóta kis repülőmodeleket ügyeskedik össze, világháborús típusokat. A repülőmodelezésen kívül másban is ügyeskedik. Büszkesége az az antik kínai váza, melyet nem tudom hány darabban vásárolt meg, hogy aztán a legnagyobb gonddal illessze össze a dirib-darabokat. Sandy szereti a sört és a whiskyt kutvizzel elegyítve issza. Kedves, közvetlen ember, emlékeztet az angol novellákban szereplő gyarmatokról visszatért és nyugalomba vonult tisztviselőkre, kormányzókra. S mert a neve is Sandy óhatatlanul azonosítom Wallace afrikai regényeinek hősével. „Sandy rendet csinál” — ez volt az egyik kötet cime. S lehet, hogy Sandy ismerte Bosambót is, ezt a mulatságos néger regényhőst. Egyszer majd megkérdezem Sandyt, bár nem sok a reményem, hogy megértem pontosan amit mond. Mert a szavakat úgy ejti ki, hogy sokszor csak minden harmadikat érthetni meg. Ezúttal azonban mindent értek: cricket játékra invitál. Persze nem játékosnak, csak nézőnek. Két jegye van, megnézhetném a mérkőzést. — Nem, köszönöm — hárítom el. — A cricket az a sport — magyarázom — amelyhez egyáltalán nem értek. Fogalmam sincs róla. Nem a játékszabályokról, de a játék lényegéről se! Sandy viszont órákig ül a tv előtt, ha cricket-mérközés folyik. Fiatal korában maga is játszott. S igy summázza a crickettel kapcsolatos megállapítását: — Én egy hülye angol ember vagyok. Mosolyogva hunyorít és indul tovább. *** Nagy nemzetek fiai általában nem szívesen tanulnak meg más nyelvet, az anyanyelvükön kívül. Kivált az angolok, bár a franciák se buzgólkodnak ilyen vonatkozásban. Ügyvéd barátom mesélte a minap, hogy ha Európa bármelyik országából érkezik hozzájuk az ügyvédi irodába valaki, aki nem beszél angolul, az angol kollegák tüstént őt hívják, aki a Kontinensről származik és nyilván beszéli a „kontinentális” nyelvet. Mintha a Csatornán túl — innen, Angliából nézve — egyetlen nyelvet beszélnének az olaszok és a svédek, az oroszok és a spanyolok, a norvégek és a magyarok, a görögök és a dánok. — Ámbár — tette hozzá ügyvéd barátom —, vannak már olyan angolok, akik tudják, hogy a Kontinensen nem csupán egyetlen „kontinentális” nyelvet beszélnek. Van még egy második nyelv is: a „skandináv”. így szűkül le lassan a bábeli nyelvzavar. Legalább is az angolok tudatában. (London) A MAGYAR TÖRTÉNELEM LAPJAIRÓL A sziklahitű király Aki szereti népünk múltját, az ma is a lélek boldog izgalmával néz a tömegből vállal kiemelkedő, nemzete boldogulásáért csatabárddal és jó példával helytálló Szent László királyra, a kiszúrt szemű, pogány Vazul unokájára, mert a messzeségen át is megérzi szelleme áradását, erejét. Szent István halála után gazdátlan ladikként hányódik az ország. Negyven év alatt nyolcszor cserél gazdát a trón. Testvérharcok, pártviszályok robbannak ki. Három királyt felkelés foszt meg életétől, hatalmaskodó urak és ispánok nyomorgatják a népet. A tiszántúli erdőkben, láposokban ijesztően lobbannak az éjszaka sötétjében a pogány lázadók egyre sokasodó tábortüzei. Elhatalmasodik a bűnözés, nincs aki gátat vessen az alantas szenvedélyeknek: a tömegeket még csak külsőleg érintette a kereszténység lehelete. A magyarság jelentős része azt hiszi, hogy Jézus tanítása elkorcsositja jellemét. És ekkor a Gondviselés olyan férfit állított az ország élére, aki saját példájával mutatta meg, milyen az evangéliumi élet. Igazolta, hogy a krisztusi eszménybeleszőhető a nemzeti jellegbe: nem sorvasztja el azt, hanem az élet magasabb színvonalú átélésével még értékesebbé nemesíti. Már a krónikairó is észrevette Szent Lászlónak ezt a fenséges hivatását, mert megjegyzi: „ügy tündökölt, mint a hajnalcsillag, amely a fellegek között a sötétség homályát eloszlatja.” Az óriás termetű, fiatal dalia a nomád ősök bámulatot keltő bátorságával lopja be magát a magyarság leikébe. A cserhalmi ütközetben ott van a király is, de a csata ünnepelt hőse László herceg. Ilyen bemutatkozás után nem csoda, ha vitézei bálványozzák. Később is harcol még a kunok ellen, és olyan eredményesen, hogy — a legenda szerint — „a karvaly körmétől tépett megtépett rucák módjára” kellett a Kárpátokon túlra menekülniük. Állandó fegyverforgatás az élete. Védi hazáját a német, bolgár, görög és cseh támadások ellen is. Legendás hősiessége századokon át visszazengi a régi csatakiáltásban: „Uram Isten és Szent László!” Közben nagy épitőmunkát végez. Szigorú törvényeivel helyreállítja a jogrendet, a vagyon- és közbiztonságot. Ráteszi a zárókövet a Szent István által megkezdett műre. Úgy érez, mint a szobrász, aki vésőjével, kalapácsával töri a márványt, de nem azért, hogy szétzúzza, hanem hogy remekké alakitsa. Püspökséget, apátságot, templomokat alapit, és sokat fáradozik azon, hogy a magyar egyház életét VII. Gergely reformeszméihez igazítsa. És hogy eszményeket állítson nemzete elé, kieszközli a pápától István király, Imre herceg és Gellért püspök oltárra emelését. De nemcsak erős akaratú sziklajellem, kitűnő hadvezér és bölcs államférfi volt, hanem a legvonzóbb szentek egyike is. A krónikairók igy örökítik meg lelki arcképét: „Bővelkedett a szeretetben, a türelemben, a jámborságban a kegyes király. Teljes volt a kegyelem ajándékaival, az igazság tisztelője, a szemérmesség védője, a lesújtottak vigasztalója, az elnyomottak fölemelője, az árvák kegyes atyja, a szegényeknek és szűkölködőknek minden szükséges jóban bővelkedően segítője... Hű és ájtatos volt Teremtője iránt, jó akaratú saját népével, megértő az idegenekkel. Jóságos volt érzelmét tekintve. Körültekintő a tanácsban, igazmondó beszédében, állhatatos ígéretében, igazságos az ítélkezésben, enyhe a feddésben... és olyannak mutatta magát alattvalói iránt., hogy inkább szerették, mint félték őt... Folytonosan gyakorolta a böjtöt és az imádkozást. Bánkódott népének bűnein, és szivének oltárán önmagát eleven áldozatul ajánlotta föl Istennek. Ha az éjjeli virrasztásban és hosszabb imádságokban elfáradt, akárhányszor nem fényűző ágyát kereste föl, hanem a templomok padjain pihente kissé ki magát.” A róla szóló középkori versek és legendák életszentségének összetevői közül különösen kegyességét és önfeláldozó szellemét hangsúlyozzák. „Az ország minden lakosai kegyes kerálnak hívták...” Talán ő az első magyar, aki szívből fakadóan gyakorolta a kiengesztelődés erényét. Személyes ellenfeleit, pl. a bukott Salamont sem tiporta el, hanem megbocsátott neki. Az egyik győztes csata után megtiltotta kunok lemészárlását. „Hagyjátok abba! — kiáltott rá harcosaira. — Térítsük meg és telepítsük le őket!” önfeláldozó lelkületére pedig legszebb példa, hogy a mogyoródi csatában ruhát cserél bátyjával, hadd higgye az ellenség, ő a vezér, és inkább őtt öljék meg. Érthető, hogy ennek a vonzó buzgóságnak a melege végleg megolvasztotta a lelkek dermedtségét, mint a nap a jéghegyet. Jelleme kristály volt, amelyen keresztül szétragyogott az evangéliumi élet szépsége. Talán ezért is sóhajtja elragadtatottan a középkori költő: „Nem elégszik senki tereád nézni.” A csodálkozó kegyelet ezért fonta homloka köré a magyar legendakincs legszebb gyöngyeit. Lukács István DiRiB-DARAB KÍSÉRLET A félj olvassa az újságjából: — Egy biológus azzal kísérletezik, hogy a gólyát keresztezi a harkállyal. — Ugyan miért? — Hogy a gólya kopogni tudjon, amikor a bébit hozza^ Kutsai Kovács Lajos
