Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-14 / 33. szám
14. oldal magyar HÍRADÓ TAMJLJUXK MEG NEM-CT .WO.VIM.Vf Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Vannak, akik részben gyengeségből, részben álszeméremből, de főleg, mert szeretnének mindenkivel jóban lenni és nem akarnak senkit megbántani, képtelenek valamilyen kérést, meghívást vagy ajánlatot visszautasítani. Igent mondanak még akkor is, ha az semmiképpen sem a kedvükre való. Kényszerűségből beleegyeznek és később aztán rettenetesen megbánják és megszenvednek érte. Mint gyermek, sokszor hallottam, hogyan oktatta Apám Anyámat, ZacWMkma hogy tanuljon meg végre nemet mondani, ha valamire rá akaiják venni, ami akarata ellen való. Ő, szegényke, mindenkinek kedveskedni akart, mert örült annak, ha szerették és ezért minden kérésre igyekezett igent mondani. A vége az lett, hogy nem bírta beváltani szavát és akkor csak azt érte el ‘ vele, hogy megharagudtak rá. Egy Ízben meghívták valahová és ő kimondhatatlanul örült ennek a vacsorameghívásnak. Szép uj ruhát vásárolt erre az alkalomra és számolta az órákat, amikor végre eljön az ideje az örvendetes eseménynek — mert olyan gyermekesen tudott valaminek örülni. Akkor aztán telefonon két ismerős hívta meg két különféle helyre, ugyanarra az estére, ahova világért se kívánkozott. Persze, hogy megmondhatta volna őszintén és nyugodtan, hogy már elfogadott egy meghívást, de azok kapacitálták, igyekeztek mindenképpen rábeszélni, hogy inkább hozzájuk jöjjön, mire megtörtén igent mondott arra gondolva, hogy könnyebb lesz nem elmenni, mint nemet mondani. Csakhogy akkor Apám felvilágosította, hogy az egyetlen mód, hogy ne sértse meg az illetőket az, ha egyik meghívást se fogadja el és egyszerűen — betegség ürügye alatt — otthon marad. így aztán szegény nem mehetett el a vacsorára, még sirdogált is szomorúságában és ráadásul tapasztalta, hogy mindhárom ismerős — beleértve az annyira áhított vacsora háziasszonyát — megneheztelt elmaradásáért. Ezt a tulajdonságot valahogyan én is örököltem. Bevallom, még ma is irtózom valakinek nemet mondani, valamilyen kérést visszautasítani. Pedig hej, de sok bajom, bosszúságom, kellemetlenségem támadt ebből kifolyólag, hogy beleegyeztem valamibe, amit nem voltam képes teljesíteni, vagy engedve a rábeszé-HETI NAPTÁR AUGUSZTUS i OROSZLÁN HAVA) 18 — Hétfő: Ilona 19 — Kedd: Huba | 20 — Szerda: Sz. István király | ! 21 — Csütörtök: Sámuel ' 22 — Péntek: Menyhért \ 23 —- Szombat: Farkas 24 — Vasárnap: Bertalan lésnek, elvállaltam valamilyen társadalmi kötelezettséget, aminek keresztülvitelébe egyenesen belebetegedtem. Itt természetesen nem azt értem, hogy ne segítsünk valakin, aki erre rászorul. Mindenre készen kell, hogy legyünk, ha valakit meg kell mentenünk. De az élet legtöbb problémája nem abból áll. Inkább felületes társadalmi eseményekből, ahol igazán nélkülözhetők lennénk és igy szinte tartozunk önmagunknak azzal, hogy megkíméljük magunkat valamitől, ami viszontagságként nehezedne ránk. Krisztus arra tanított, hogy szeressük embertársainkat, mint önmagunkat. Tehát, néha önmagunkra is szabad gondolnunk. A READER'S DIGEST hosszú cikkben foglalkozik azzal, hogy ne mondjunk igent, ha ez nem egyezik valóban akaratunkkal, de tanuljunk meg nemet mondani. Az írónő elmondja, hogy Jean nevű barátnője célzott arra, hogy meglátogatja, mire ő tettetett udvariassággal hívta meg, hogy de jó lesz, ha majd látni fogja. Erre Jean beállított egész családjával, számos gyerekével és egy hatalmas farkaskutyával, mivel épp arra utazott és kijelentette, hogy két-három hétig nála marad. Szegény majdnem szörnyet halt rémületében, csupán azért, mert annak idején nem fejezte ki őszintén, hogy csak rövid látogatásra lehet berendezkedve. Minden alkalommal, valahányszor beadjuk -----------r----—-------------------------------------1-----------TANÍTÓM A T HALLGA TOM ÜU le erre az üres, napsütötte kőre, és fordítsd a világ minden nyelvére a tanítást, amiben már senki sem hisz, de aminek mélyén ott lapul még a régi, nagy titok. Az egyetlen tanítvány legyek bár, és figyelem minden szavad, követlek a legreménytelenebb órán, s boldog leszek, ha hallom, ami másokat már nem érdekel. A felhőkkel elefántcsorda lép, a hegyekkel egész tevekaraván, a patakokkal gyik lüktet a kövön, a széllel béleletlen köntösöd — bejárjuk a világot. Ha beszélsz, mondd csak el, amit el akartál mondani, velem a hallgatóddal ne törődj, mindent tudni szeretnék, s ezért nem sajnálom a fáradságot. Mintha mindenkinek beszélnél,, úgy intézd szavad a világ hetvenhét tája felé, a hetvenhét bezárt kapun ahol sohase nyílik föl a zár. Oláh János kényszerűségből a derekunkat és igent mondunk, csak neheztelést szülünk. Harag támad lelkűnkben az illető és magunk iránt, és ez a harag deprimálttá tesz, még bőrkiütést, fejgörcsöt, gyomorfekélyt és másfajta lelki keserűséget is okozhat. Az Írónő kidomborítja, hogy azáltal, ha egy jól megfontolt nemmel válaszolunk, mintegy kijelentjük, hogy nekünk jogunk van saját akaratunk teljesítésére. [ Felmerül a kérdés, melyek azok az esetek, ahol nem ridegség vagy udvariatlanság nemet mondani? Akkor, ha a kérdés meggondolatlan, felületes, önző, jogtalan. Sok ember nem gondol arra, hogy kérésének teljesítése milyen áldozatunkba, sőt néha veszteségünkbe kerül. Ilyenkor minden habozás nélkül mondhatunk nemet. Nemet mondhatunk akkor is, ha a kérés kárt jelent nekünk, vagy ellentétben áll szellemi, erkölcsi felfogásunkkal, elveinkkel. Arra a kérdésre, hogy hogyan mondjunk nemet, azt mondja az írónő: Tegyük ezt meg rögtön, mielőtt habozásunkkal reményeket ébreszthetnénk az illetőben. Ne gondoljuk, hogy kötelességünk mentegetőzni, vagy elhatározásunkat igazolni. Jogunk van arra, hogy valamire nemet mondjunk sokszor több jogunk, mint az illetőnek arra, hogy nem kívánatos kérelemmel forduljon hozzánk. Újra hiszünk a boszorkányokban? (Folyt, a 10. oldalról) I Boszorkányság vádja szállt az olyan lányra is, aki teherbe esett és nem volt hajlandó megmondani, hogy kitől. Persze, hogy titkolja — mondta a vád —, mert az ördögtől várandós! Ördögfiat pedig nem szabad világra hozni! Tüzetes vizsgálattal találni kellett hát az altestén valami parányi jegyet, akárha egy szem szeplőt is, amire rámondták: ime az ördög jele! És már rakták is neki a máglyát. De az akták bizonysága szerint a Tiszatájon még ennél ártatalanabbul is boszorkánynak bizonyulhattak a lányok. Tánciskola akkoriban még nem volt. Ezért nagyon sokan, különösen a testvértelen lányok — seprővel tanultak táncolni. Ha ezt egy rosszakarójuk — elhessegetett udvarlójuk, kikosarazott kérőjük leginkább — beárulta az egyházi bíróságnak; legott készen lett a vád: uj szeretője az ördögnek, ezért most tanul seprőnyélen lovagolni, hogy azon repülhessen Budára, a szentgellérthegyi boszorkányszombatokra, ahol megtanácskozzák, hogyan ronthatják meg leginkább az emberek életét. Elfogták hát a seprővel táncoló ártatlan lányt és máris kutatták szegénykén, illetlen helyen tapogatva, azt a bizonyos ördögjegyet, bármily parányit is, hogy valahogyan ráakadva, máglyára vethessék. Bizony, szadizmus volt ez! A megirásra méltó, ennél is jóval érdekesebb anyagom a boszorkányok dolgairól: többszöröse ennek, amit egy cikkbe most beleszorithattam. Kedves olvasóink levelét kérem véleményükkel, hogy sorra kerüljön-e lapunkban a többi eg* Ab is. Most még csak ennyit: különösen az ebből a cikkemből kiszorult anyagom bizonysága szerint a boszorkányok ügyesebbek, sikeresebbek, egyszóval, felsőbbrendűek voltak más embereknél. Ha tehát Hal Lindsey jóslatát a boszorkányság hitének várható felujulására úgy kell érteni, hogy az ügyesség, a tehetség, a kiválóság egyre fokozottabb tisztelete, elismerése és méltányolása felé halad a világ, akkor — legyen neki igaza!
