Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-14 / 33. szám
•MAGYAR HÍRADÓ IS. oldal AKIK VISSZAJÖTTEK Irta: PAPP VARGA ÉVA Eljutottunk tehát odáig — mi , úgynevezett mai nők —, hogy a divattudósitások mellett elolvassuk a közigazgatási híreket is, mert alapjában véve az az igazi tükörképe a mai életnek. íme egy példa: ,,a hölgy kifogásolta, hogy menet közben a vezető modern zenét hallgat a kocsi rádióján. A sofőr az utas élénk tiltakozására azt felelte, hogy ő szereti a zenét és ha az utasnak ez nem jó, keressen magának egy másik taxit. A női utas azt felelte, hogy ő is zenebarát, de fia — aki mellette ült — csendet kíván... Az ügyből veszekedés lett, végül a biró döntött az ügyben: , Az utasnak joga van a pénzéért csendet is kívánni, csak ahhoz nincs joga, hogy sértegesse a kocsivezetőt.’ Az utas, akinek a zene ,az idegeire ment’, 24 éves leszerelt katona...” * Az elegáns kávézóban a különasztalokon kívül u.n. „Counter” is van. A pult körül itt helyezkednek el a szerényebbek és gyakran magam is odaülök egyegy fagylaltra. A közönség közelében köröskörül ott áll a zenés automatagép. Aki „muzsikaszó” mellett óhajt étkezni, az bedob öt centet és „fülébehuzatja a nótáját”. Úgy látszik, vannak még boldog emberek, mert a zene szinte folyton szól. Néhány nap óta uj lány van a kiszolgálók tagjai között, jókedvű, jóhangu fiatal teremtés, aki halk énekszóval kiséri az automata zenéjét, miközben a szendvicseket készíti. A közönség komolyabb része elnéző, a derűsebbek pedig vele dúdolják a közkedvelt „slágereket”. Tegnap egy katona ült mellettem, akit észrevehetően bántott ez a hangos derültség. Mig várt a kávéjára, csak izgett-mozgott a széken, de közben egyre fokozódó ingerültséggel nézte a jókedvű közönséget. Mikor végre hozta a lány a kávét és mintegy hozzáénekelte egy uj dal szövegét, a fiatal tengerész ingerülten az asztalre dobott egy 25 centest és kávét, leányt zenével együtt tekintetre sem méltatva, sietve távozott a helyiségből. Néhányan csodálkozva néztek utána, nekem pedig eszembe jutott minapi beszélgetésem egy „veteránnal”. Születésnapi estélyen voltunk egy baráti családnál. Ott feltűnt nekem egy fiatal férfi, aki nem táncolt, de úgy látszott, szívesen figyeli, hogy az a lány, aki már gyűrűs menyasszonya, állandóan másokkal táncol. Beszélgetni kezdtem „szomszédommal” és ta-KAPRAMORGÓ Tombol a nyár, az aszfalt puha, testemen restellt nyűg a ruha, a szemem ég, az arcom lesül, izzadt fejemen lomha sas ül... Mellettem pilledt pulim tesped, közben a nap, az égi Tüsped, mint halaskofa áléit pontyát, kibontja lángokból font kontyát, s a konty alatt, mely izzó lepel, leküzdhetetlen, vad vágy lep el, hogy jeges humorom fagyába (mik vannak az ember agyába’?!) magamat jó mélyen elássam, ez a helyzet, kérem alássan... Szilágyi György pintatosan érdeklődtem, miért nem vesz részt a mulatósban. A szépen dekorált férfi eleinte nehezen hajlott a szóra, de aztán lassan és végül fokozódó hévvel ezeket mondta: „Nem bírok mulatni! Mióta visszajöttem, nem az vagyok, aki voltam. Részt vettem több ütközetben, sohasem sebesültem meg, de lelkileg olyan sebesült vagyok, hogy nem bírom a vidámságot, a másokét is nehezen. Csak a csend és nyugalom után vágvom. SZERENCSÉS FÉRJ — Csodálatos feleségem van! Nemcsak a takarításban segít. Néha még a konyhába is kfjön... A 99magy ír Michelangelo99 halnia Folyt, a 8. oldalról) Sajnos, tragikus módon lett vége: a nagy művész öngyilkos lett és a bécsi klinikán, ahová beszállították, az idős művészt nem sikerült megmenteni, legfőképpen azért, mert ő maga nem akarta; nem akart tovább élni, mert képtelen volt már alkotni, emelni a kalapácsot, tartani a vésőt. S az volt a véleménye, hogy egy művész csak addig éljen, amig alkotni tud és képes, ha már ereje elfogy, életének is legyen vége. Búcsúlevelében azt irta, hogy nem tudja elképzelni magát a „nyugdíjas művész” szerepében és ezért inkább önként válik meg az élettől. Nagy művész volt. Sokan a modem idők Michelangelójának hirdették, mások viszont lekicsinyelték — ebből származtak a viharos polémiák — és azt állították, hogy saját maga kelti a legendákat maga körül. Azt is mondták, hogy egyszerű epigonja az igazán nagyoknak. A művészeti lexikonok se bántak vele nagyon kesztyűs kézzel, amikor „lenaturalistázták” és azt állapították meg művészetéről, hogy az „mentes maradt a szobrászat mindenfajta újabb, modernebb irányzataitól.” Bécsben lévő műterme — számos márványportréjával és kompozíciójával — Bécs város tulajdonába kerül és egy „Ambrosi-muzeum” céljait fogja szolgálni — halálában bizonyára több megbecsülés fogja körülövezni a kortársak és az utódok részéről, mint amennyi Kijutott életében ennek a magyar származású, sokoldalú tehetségnek. Magyarországon — bár még az utóbbi időben is sokat járt Budapesten — kevésbé ismerik, mint ahogyan megérdemelné, leginkább még Franciaország becsülte meg, amikor a becsületrend tiszti keresztjét adományozta neki 1952-ben. S i nos, a mai élet és a társadalom nem nyújtja a viszatért katonáknak, amit érdemelnének: a rendes éehetőséget. A megélhetés nagyon drága. Lakást szerezni szinte lehetetlen, igy szabad időnkben sem élhetjük a magunk életét. Halasztgatjuk az esküvőnket, együtt lakoma szüleimmel, akik boldogok, hogy visszajöttem, de nem értik meg az én lelki állapotomat. Nem tartják szükségesnek, hogy alkalmazkodjanak hozzám, hiszen látszólag egészséges vagyok. Szüleim kedvenc szórakozása a rádió. Egyik sztori a másik után és ezek mindegyike csak felelveniti az én szörnyű emlékeimet... A menyasszonyom imádja a táncot; távollétem idején nem járt társaságba, igy most kárpótolni akarja magát. A húgom bolondja a zenének, tehát egyik lemezt a másik után teszi a gramafonra és én csak lézengek ebben a hangzavarban, és arra gondolok, hogy mi, akik végre visszajöttünk, idegenek vagyunk itthon és a társadalomban, igazi helyünket talán már sohasem tudjuk megtalálni... Ha egy beteg a kórházól hazakerül, még sokáig „lábadozónak” mondják, megválogatják az ételeit, megszabják a munkatempóját, de rólunk, a látszólag egészséges hadviseltekről, nem akarja elhinni a család és a társadalom, hogy mi lelkibetegek, kíméletre, tapintatra szorulunk. Ök már napirendre tértek a sok keserves esztendők fölött, amely CSAK rajtunk hagyott örökös nyomot. Mig ott a harctéren kínlódtunk, mindenki, minden áldozatra késznek mutatkozott a katonákkal szemben. Most csak közönyt látunk és tapasztalunk mindenütt, holott az igazság az lenne, hogy az emberek részvéte és segitési szándéka akkor kezdődjön, mikor a hadviselt már hazatér. Azért is fontos lenne egy kis alkalmazkodás mindenki részéről, mert az a fiatal, lelkesülő, bizakodó, áldozatkész ember, aki visszajött, nem ugyanaz, min aki elment...” * Tűnődve hallgattam a megviselt idegzetű férfi jogos panaszát és néztem azt a viruló, táncoló menyaszszonyt, akit egy világ választ el attól a férfitól, aki az életpárja lesz. Vajon milyen lesz az életük...? Sajnos, az ilyen „kis esetek” manapság nagy tragédiák árnyékát vetítik előre, amelyeket csak akkor lehetne kivédeni, vagy elkerülni, ha az emberek az általános lelkiproblémákkal is törődnének. Különösképpen fontos lenne ez MOST a féijhezmenni szándékozó nőknél, akkor talán kevesebb lenne a családi botrány, de a válások száma is... HUMOR A cukrászdában egy nő feketekávét rendel, pedig ajánlják neki a rengeteg finomságot. — Sajnos, nem ehetem ezeket. — Ó, szegény asszonyom. Epe? — Nem. — Gyomor? — Nem, nem. — Magas vérnyomás? — Az sem. Nem megy össze a cipzár. A tokiói temetőben egy japán férfi egy tálka rizst tesz az apja sírjára. — És mikor kel fel az apja, hogy megegye ezt a rizst? — kérdezi tőle egy amerikai turista, aki egy szomszéd sírra virágcsokrot visz. A japán férfi udvariasan meghajtja magát, és igy felel: — Akkor, Mister, amikor az ön halottja felkel, hogy megszagolja ezeket a virágokat. VARGA ÉVA t
