Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-14 / 33. szám
12, qldal MAGYAR HÍRADÓ ATTILA KARDJA Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS t Kutasi Kovács Lajos A bécsi Hofburg fenséges félkörivét díszítő szobrok között láthatni két honfoglaló magyar vitéz szobrát is. A milleneum és a századforduló romantikus ábrázolás módját tükrözi a két szobor, bár meg kell hagyni, a szobrász nem mintázott a honfoglalóknak olyan kackiás pödört bajuszt, mint amilyen a budapesti Milleneumi Emlékmű hét vezére némelyikén látható. Az efféle kackiás, pedert bajuszok azt a látszatot keltik, mintha őseink az Ural tájáról magukkal hozták volna — nyereg alatt puhítva — a hires tiszaujlaki bajuszpedrőt... Ma már hitelesen ismerjük a honfoglalók ruházatát, fegyverzetét, László Gyula professzor jóvoltából, aki a régészeti leletek alapján pontosan rekonstruálta és művészi ihlettel megrajzolta azokat. Hiszen, ha csak az a két ősmagyar szobor lenne a bécsi Burgban! De a legértékesebb honfoglaláskori kincsek is a „császárvárosba” kerültek, lévén az osztrák császárok — sajnos — magyar királyok is... Bécsben őrzik a nagyszentmiklósi kincset, azt a huszonhárom darabból álló aranyedény-készletet, mely a Gyulák tulajdona lehetett. S Bécsben van az a honfoglaláskori arnyveretes szablya, melyet „Attila kardjá”-nak nevezünk, bár Nyugat-Európában inkább „Nagy Károly kardjaiként ismerik. Ez a gyönyörű fegyver ajándékként, alandos utón került Bécsbe. Nem tartozom a harcias emberek közé, bár azzal se dicsekedhetem, hogy azonos vagyok azzal a közmondásbeli legénnyel, aki nem adja, hanem állja az ütéseket. Ám békés természetemmel és anti-militarista felfogásommal jól összefér az a tény, hogy felettébb kedvelem a fegyvereket. Már fiatal koromban szert tettem egy szép ezüstveretű kovás puskára, egy 48-as kosaras huszárkardra, s néhány elöltöltős egy meg kétcsövű pisztolyra, melyeket feltehetően a bakonyi betyárok, Sobri Jóska, Milfájt Ferkó legényei használtak. Hogy mi lett sorsa ennek a szépen induló gyűjteménynek, nem tudom. Ha költői akarok lenni, azt mondhatom: elvitte a történelem. Brazíliában a különböző indián fegyverek, ijak, nyilak, harcibárdok mellett hamarosan egy másik gyűjteményem is lett. Elöltöltős puskák, pisztolyok, keleti tőrök, handzsárok szomszédságában még egy buzogány is függött szobám falán. Mindezt csak azért mondtam el, hogy igazoljam: régóta szeretem a fegyvereket. így, amikor Bécsben voltam, nem mulasztottam el az alkalamt, hogy a Schatzkammer-ben megnézzem „Attila kardját”. « A honfoglalás korából ez az egyetlen kard, mely soha nem került a föld alá. Valamikor 900 táján készülhetett, magyar fegyverkovács munkája abból az időből, amikor a kovácsot még „vasverőnek” nevezték. Jellegzetes keleti fegyver, finoman hajló szablya. Hüvelyé, markolatát és keresztvasát aranylemez burkolja, a penge vércsatornáját aranyozott vörösréz díszíti. Az aranylemezeken és a pengén geometrikus szüagfonás és palmettés diszitmény látható. Tehát azok a diszitőelemek, melyek a honfoglaláskori vitézek sírjából előkerült fegyvereket, tarsolylemezeket díszítik. A kardot 1057-ben Salamon királyunk anyja, Anasztázia vitte magával és 1063-ban Nordheimi Ottónak ajándékozta hálából, mert fiát támogatta. A német koronázási jelvények közé került s végül — mint a megszűnt monarchiák jelvényei, koronái, palástjai, jogarai, kardjai, trónusai — múzeumi tárgy lett. Említettem, Európában „Nagy Károly kardja”ként emlegetik, számomra mégis „Attila kardja”, ha nem is az a lángoló „Isten kardja”, melyet a hun-magyar mondában a pusztán talált meg egy pásztor. Az is nyilvánvaló, hogy nem az Isten Ostorának, Attilának a kardja, ám bizonyos, hogy nem közönséges fegyver, hanem hatalmi jelvény volt. Megvallom, megrendítő élményt jelentett nekem a kard látványa. Honfoglaláskori sírokból előkerült rozsdamarta szablyát láttam néhányat. Ám ez a kard valamelyik honfoglaló vezérünk kardja lehetett. Lehetséges, hogy Árpádé volt, vagy a társfejedelemé, Kurszáné? Nem is fontos egyetlen történelmi személyhez fűzni, elég arra gondolni, hogy valamelyik vezé-HIRES MAGYAR VILÁGJÁRÓK Utazók és hadifoglyok Enyingi Török Bálint rabsága a Jedikulában, a konstantinápolyi Héttoronyban történelmünk ismert tragikus mozzanata. Hunyad várának egykori ura, ebben a török várbörbönben fejezte be sanyarú életét, de már előtte és utána jó néhányan hasonló sorsra jutottak. Közülük egyik-másiknak ismerjük a nevét, de ezek olyanok, mint a jéghegyek, csak az egykilenced részük emelkedik a viz fölé, mintegy jelzőállomásai annak a hosszú folyamatnak, amelyben könny és szenvedés vár a hazájuktól távol sínylődő ismert és nevenincs rabokra. Egy részüknek sikerült kiszabadulni és biztonságos, bár Magyarországtól távoli földre eljutni. Találunk azonban közöttük hivatalos utón, követségben járt személyeket is, akik azután beszámoltak tapasztalataikról. Jelképnek is tekinthetjük az elsőt, azt a fiatal diákot, akit egy török támadás alkalmával Erdélyből elhurcoltak. A Szászsebesi Névtelen mégsem maradt a névtelenek között, mert többszöri sikertelen kísérlet 'után megszökött és Rómában 1475 és 1481 között megírta „Értekezés a törökök szokásairól és erkölcseiről" című könyvét. A Névtelen elmondja, hogyan került egy rabszolgakereskedőhőz, leírja, milyennek látta azokat a tájakat és városokat, ahol húszéves rabszolgasága alatt megfordult. Nemcsak a török nyelvet, hanem a török írást is megtanulta, igy könyve tárgyilagos, hitelt érdemlő, megkockáztathatjuk ezt a megjegyzést. hogy mélyenszántó. Irodalomtörténeti jelentőségű. hogy török verseket először közölt latinul. Bár nevét nem ismeri a tudománytörténet, hire mégis fennmaradt, mert a török birodalom különböző részein töltött „élményeit” Európa-szerte többször is kiadták. A mohácsi csatamezőn fogságba került esztergomi érsek káplánjának már ismerjük a nevét. Georgievics Bertalan is rabszolgasorsra jutót, amit 13 évi szenvedés, hétszeri adásvétel után megmenekült. Németalföldön kiadott műveiben vitába száll a mohamedán vallás hirdetőivel. Legismertebb könyvét. „A törökök élete és vallási szertartásai” című rünk a hét közül ezt az aranyboritásu markolatot szorította kezében! Néma alázattal, hosszan néztem a kardot. Elsüllyedt körülöttem a bécsi Burg, a Schatzkammer összes koronája, palástja, királyi éke és kincse, csak a kardot láttam: „Attila kardját”. A pengén ezer év visszfénye csillant meg, a bűvös távoli keleti puszták igézete. Ez kard ősi keleti örökségünk — más, mint István király egyenes kardja, mely Gotlandi vagy Jütlandi kovács munkája, melyet a prágai Szent Vid katedrálisban őriznek, s mely a kincstár leltárában már 1335-ben úgy szerepel, mint első királyunk kardja. A honfoglalók kardja — egyike azon fegyvereknek, melyek megszerezték számunkra a Duna-medencét. Félelmetes fegyver, fejedelmi jelvény abból a korból, amikor Európa nyugatán a megrettentek litániáikban morzsolgatták, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Benne csillog az „Isten kardja” is, az ősi napkeleti mítosz, mellyel történelmünk kezdődött! Számomra több ez a kard, mint páratlan múzeumi tárgy, mint remekművű fegyver, megfizethetetlen kincs. Egy darab múlt, egy darab történelem, európai létünk kezdetének egyik csillogó bizonyítéka! (London) munkáját 1544-ben Antverpenben nyomták. Ebben írja: „Nálunk a tolvajlást igen szigorúan büntetik. Megtörtént egyszer, hogy egy janicsár a piacon kiitta az egyik kofa köcsögéből a tejet, annélkül, hogy fizetett volna érte. A kofa bepanaszolta a kádinál, a katona azonban mindent tagadott. Erre a kádi lábbal felkötette a katonát, derekára kötelet hurkoltatott, s ezt megszorította, mire rögtön kiadta a tejet. így bebizonyosodván tolvaj és hazug volta, ott helyben a kötéllel megfojtották.” Huszti György, Sopron megyéből származó nemest 1532-ben Kőszeg elfoglalása után Ausztriában fogták el a törökök, majd szintén rabszolga lett. Tiz évig tartott megaláztatása, de közben nyitott szemmel és nagy lelkierővel kisérte gazdáját egészen Indiáig és Egyiptomig. Amikor 1548-ban Pozsonyban leírta tapasztalatait, elmondta benne még a távoli Arab-félsziget kikötővárosainak életét is. Sajnos Huszti György tartalmas mondanivalója nyomtatásban nem jelent meg. Idézzünk a széles körben megismert, szerencsére a feledés homályába nem merült munkából: „Az egyiptomi királyok piramisairól. Minthogy nem mindenkinek adatik meg, hogy bejárjon mindent, avagy láthasson mindent, hadd szóljak arról, ami megérte a fáradságot, hogy magam is megnézzem. Az Ur 1538-ik esztendeje január havában felfegyverzetten szamárhátra ültünk s poroszkálva eljutottunk ahhoz a hat magas építményhez, melyeket piramisoknak neveznek, s amelyek a várostól (Kairótól) két mérföldnyire fekszenek a síkságon... .....Egy kis kapun bemenve egy vékony kötelet — melyet magunkkal vittünk — huztunk magunk után, de fel voltunk szerelve lámpásokkal is. Különböző sötét járatokon vitt utunk, egyszer a magasba hágtunk, máskor a mélybe szálltunk, lejtős részeken át, az egyikre felhágtunk, a másikon leereszkedtünk, s miután elérkeztünk a piramis belsejében a középtájra, elénk tárult egy sirhoz hasonló, valamiféle kőtömb hatalmas boltozat alatt, csodás módon sima fehér márványból készült, s ha megérintettük kezünkkel, olyan hangot adott, mint az acél, vagy az (Folyt, a 15. oldalon)
