Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-07 / 32. szám
mahyau híradó 15. oldal A CSIZMADIÁK VÁROSA Két sötéten ásító ablak Irta: HALMI DEZSŐ Számbavették a mesterembereket, nem tudhatni milyen okból, de meg akarták állapítani, hogy kik- és mennyien űzik az egyes iparágakat. E mesterség számlálás után, hihetetlen számot __ mutatott a csizmadia mesterség. Éppen 999 csizmát készitő vallotta magát csizmadiának. Úgy látszik az ezredik még nem költözött be a városba, vagy a nagyrabecsült csizmadia cég, még nem mondta ki a végső szót, hogy ez az inas pedig elnyerte a mesterlevelet. Így lett Miskolc, a 999 csizmadiák városa. Bató István ott ült a háromlábú széken, formálgatta a sámfára Csirizes mancsával törölgette izzadtságot, mert a mezőcsáti vásár ideje már nem volt messze és legalább két-három pár csizmát kellett eladnia, hogy ezek ára segítse túl napi gondjain. A kis vályogház egy szoba-konyhás lakása egyszerűen volt berendezve. A konyha egyik sarkában volt a műhely, a tűzhelynél napközben felesége szorgoskodott, Eszter, egyetlen leányuk pedig a háztartásban segített. Ö seperte fel a földes szobát, mely anyjának és neki szolgált éjszakai szállásul. Apja a konyhában, egy összehajtható vaságyon aludt. Haliri Dezső húzott csizmát, homlokáról az A csizmadia mestert már a kakasszó munkája mellett találta és gondterhelt arcára imbolygó fényt vetett a szobát gyéren megvilágító gyertya fénye, mely a szoba falára is bizarr árnyékokat vetett. Bató István szeretett volna családjának többet nyújtani. Eszter ebben az időben is elég sokat köhécselt, de orvosra alig jutott a fillérekből. Vasárnaponként pedig szégyenkezve húzták meg magukat, a református templom utolsó padjaiban, hiszen az első sorcjkat a módos polgárok töltötték meg. Eszter a tizenötödik évében, mint egy feslő bimbó pompázott,kinek szépségét a gazdagabbak fiai megcsodálták, de szegénysége miatt, nem mertek vele szóbaállni. Bató István éppen az egyik csizma talpát szégelte fel, de megállt kezében a kalapács. Történt ugyanis, hogy a kora reggeli órában felesége és Eszti egyszerre léptek a konyhába. Ennek valami nagy oka lehet — gondolta magában — és kérdőleg nézett az asszoriyra. Hát idefigyeljék apjuk! Az Esztinek éjjel látomása volt, megálmodta a lutriszámot és' mi nagyon gazdagok lettünk. Tudja, most lesz a huíás, vegyük meg a számot, próbáljunk szerencsét. Eszti egy párat köhintett, homlokát összeráncolta, majd elmondta a megálmodott számokat. Bató István a csirizes papír szélére irta fel azokat plajbászával. Aztán már alig várta a késői reggelt, felöltötte bekecsét és a csizmadia színbe sietett, hol a lutris bódéjában megtette a számokat. Ez a csizmadia szin volt az a hely, hol a Pestről eltanácsolt, magyar színtársulat tartotta előadásait. Primadonnája, Déryné, Széppataki Róza, igy ir naplójában: ”A sötét városkapu alatt volt egy épület, ott énekeltem a nagy áriákat; felül a színház teteje nem volt befedve, csak egy sor vékony zsindellyel s a hó kénye-kedve szerint esett csupasz nyakamra és karomra.” Türelmetlenül várták Batóék a húzást s velük együtt sokan elvegyültek a tömegben, kisebb csoportok tartották egymást szóval, mig végre elérkezett a dél, kihúzták a nyerő számot, melyet hangosan kiáltott a tömeg felé a lutris. Batóék egymás nyakába borultak, sírtak, táncoltak, csókolták, ölelték egymást. A megálmodott számot, Eszti számát húzták ki főnyereménynek. Batóék a pénzt megkapták, nagyon gazdagok lettek. A csizmadia mester többé nem dolgozott, segédeket fogadott, ellenőrizte műhelyében a munkát, mely az uj ház udvarában volt elhelyezve, nagy szivarral a szájában, büszkén sétált az utcán, vasárnap pedig az első sorban ültek a templomban, mert a ref.egyház bőven részesült Bató gazdagságából. A család boldogságát Eszti gyakori köhögése zavarta, szép arcára gyakran festett piros rózsákat a láz. Vitték egyik orvostól a másikhoz, Pesten hires tánárok vizsgálták meg, majd az orvosok tanácsára Olaszországba küldték hosszabb üdülésre, gondolva, hogy a déli, napsugaras éghajlat enyhíti, esetleg gyógyítani tudja Eszter tüdőbaját. — Sajnos nem segített semmi és Bató Eszter 1865-ben, sorvadásban meghalt. ŐSEiXK XYOMÁBAX (Folyt, a 14. oldalról) kíméletlen adóztatása idézte elő. Legközelebb több mint ötven év múlva hallunk magyarokról egy 1539-es orosz oklevélben. Nem messze Rjazanytól Tyemnyikov városában szerepelnek, más tatár elemek társaságában. Harmadizben 1551-ben tűnnek fel újra a magyarok, mégpedig az orosz évkönyveknek a kazányi hadjáratot elbeszélő részében. A mozsarak, mint ahogy az évkönyvek említik magyarjainkat, a csuvasokkal, cseremiszekkel és mordvinokkal egyetemben behódolnak az oroszoknak, s hűségük bizonyításaképpen a Volga bal partjára, Arszkoje poléra mennek, ahol a kazányi tatárokkal megütköznek, és ez alkalommal vereséget szenvednek. A következő 1552-es év azonban már az Oroszország és egész Kelet-Európa számára olyan döntő jelentőségű eseménynek, Kazány elestének tanúja. A honfoglalás előtti keleti magyar töredékeknek tehát hasonló történelmi sorsa volt, mint a mordvinoknak és más Volga-vidéki népnek. A mongol korban hatalmas területen szétszóródnak nyugati irányban, egészen Rjazanyig. Először arany hordái tatár, majd kazány fennhatóság alá kerülnek, s a XVI. század közepétől a moszkvai Állam adófizetői lesznek. 1551 után pedig a történelem molochja elnyeli őket, többször nem találkozunk velük az orosz forrásokban. E pár szűkszavú történeti feljegyzésen kívül mindössze a Mozsari, Mozsarovka, s ehhez hasonló hangzású orosz helynevek őrzik emléküket. Feltehetjük végül a kérdést: hova tűntek a keleti magyarok s meddig beszélhettek magyarul? Ami az első kérdést illeti, nyilván beleolvadtak a környező népekbe, elsősorban a csuvasokra és tatárokra gondolhatunk itt. A jövendő kutatásoknak ebben az irányban kell tapogatózniok, a csuvasok.és egyes Volga-vidéki tatár csoportok nyelvében és néprajzában fellelhető magyar nyomokat kell megtalálni. Itt A miskolci Széchenyi utca 70. számú, egyemeletes házában van egy szoba, melynek két sötét, emeleti ablaka az utcáról látható. Ez a két ablak 110 éve tisztítva nem volt, legfeljebb az eső , lecsurgó hóié mosta meg azokat a rárakodó portól. Bató a házat a ref. egyházra hagyta és végrendeletében kikötötte, hogy ezt a szobát eredeti állapotában kell meghagyni, minden maradjon úgy, ahogy az a halál pillanatában volt. — Bevetetlen ágy, fehér dunyha, fehér párnák, az éjjeli szekrényen orvosságos üveg. kávéskanál. A szobában márvány mosdó, porcelán mosdótállal, egy kis fellépő zsámoly az ágy előtt. A ruhaszekrény tele ruhákkal, fehérneművel. Az egyik sarokban egy kis asztal és két szék. — Persze a több mint 100 év mindenre rányomta bélyegét. — Évente egyszer hivatalos egyházi férfiak felnyitják a szobát, letörlik a port. Világosság, napfény, friss levegő árad szét és egy óra múlva újra színtelen lesz minden, egy újabb évig csak az elmúlás honol e falak között. Bató István mindenáron maradandó emléket akart állítani leányának. A Kossuth utcára néző, ref.”Kakas templom" tornyában van elhelyezve a 28 mázsás "Eszter” harang-, melyet Bató István készíttetett fiatalon elhunyt leánya emlékére. Ha megkondult e harang, a régi miskolciak igy mondták: "Na. megszólalt az Eszter." A Bató-család sírhelye a Deszka-temetőben még ma is látható. említem meg, hogy Munkácsi Bernát óta sok magyar kutató a magyar név magas hangrendű változatával, a megyer törzsnévvel hozta kapcsolatba a mescser és miser népneveket is. De súlyos történeti és nyelvészeti érvek szólnak ez azonosítás ellen, s a mescser-miser problémát egyelőre jobb a keleti magyar töredékek problémájától külön kezelni. A homályos kérdéskomplexust egyébként Perényi József professzor és e sorok írója vette alaposabb vizsgálat alá. Hamarosan megjelenő cikkeinkben a kérdés ellentétes megoldására jutunk: magam a mescser-kérdést magyar szempontból negativ irányban tartom lezárhatónak. A tudományos vita folyik. A második kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy analógiák alapján (például a kun nyelv Magyarországon) A XVI. században Kazány elfoglalása idején a mozsár-magyarok tudhattak még magyarul, s a nyelv teljes kihalása fokozatosan csak ezután következhetett be. A kósza híradások azonban sokáig szálltak még a keleti magyarokról, a Kárpát-medencei magyarság ősét tudta és akarta felkeresni valhol Keleten. Ez a vágy volt reformkori őstörténet kutatásunk fő \ motivációja, ez a vágy indította útnak Körösi Csorna Sándort is. A kor hangulatát pontosan feje2i ki Somogyi Sándor 1826-ban megjelent „Dentumogerek” című munkájában (92-3);.....ha igaz az a’ mit Medgyesi Toppeltin Lőrincz Zamosci után ir, hogy t.i. Amurates Császár idejében ama’ belső Ásiai részekről olly Követ érkezett Konstatinápolyba, kivel az ott levő Magyar követ maga nyelvén beszéllett: úgy mit késünk közelebbi Őseinknek nyomdokain járván, Biztosaink által meg ujittani velük az Atyafiságot?” A jámbor óhaj erősen megkésett volt, már a XVIII. században is délibábkergetés volt keleti magyarokat keresni. De ne Ítéljük meg túlságosan Somogyi uramat és kortársait merész álmaikért, megvolt az ő szerepük a magyar nemzeti tudat kialakításában. Nekünk pedig, későbbi magyaroknak és egy józanabb kor gyermekeinek meg kell elégednünk „őseink nyomdokainak” keresésével és megtalálásával. Ez a feladata modern őstörténet kutatásunknak. Vásáry István
