Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-08-07 / 32. szám

M-agyar híradó J.Q, oldal. MAGYAR VIDÉK Ha jó az idő, ha a gabona érett - aratunk SIMONFA, Somogy megye, julius hó.... Ki tudja, hol van Simonfa? Eddig én se tudtam, meg kellett keresnem a térképen. Olyan pici pont, hogy alig lehet megtalálni. A Zselic völgyében fekszik, ott ahol a folyócska beleömlik a Kapósba. Ez a kicsi falu most mégis híressé vált: idén az országban először itt kezdtek aratni. Oyan a falum mintha alud­na. Mintha bevackolódott volna a somogyi dombok közé az árnyékba, mintha hátat fordított volna az egész világnak, még a saját hírnevének is. Ablakszemei csukva, s hiába fülelek, még darázsdiinnyögést se hallok. Azt hittem, nagy nyüzsgést találok, a főutcán traktorok dübörögnek majd. A tsz-irodán is olyan nagy csend, hogy percekig azt hiszem, innen is mindenki elment szabadságra. De nem, az admi­nisztrátorlánykák kávét főznek, és mellesleg csattogtatják a számológépet. A főkönyvelő, Pap Tibor valami kimutatáson matat. A bemutatkozás után nagyjából ilyesféle párbeszéd zajlik le köztünk: — Hát maguk is idetaláltak? Mintha az újságírók itt adnának egymásnak rendevut... — Ha már olyan híresek lettek... — Híresek, az már igaz. Azt írták a lapok, hogy mi kezdtünk el az országban először aratni. Zselic völgye eddig a békák paradicsoma volt, most pedig elvezetik róla a vizet földalatti műanyag csöveken, a környékén rendezik a bekötőutakat; a munkát a múlt évben kezdték meg, s idén már 40-50 holdat be tudtak vetni kukoricával. — Fennállásunk óta ez a legnagyobb vállalkozásunk, több mint négymilliós beruházás — mondja az elnök. — Érthető, hogy most ez tart izgalomban. — Nem az aratás? , — Ami az aratást illeti, mit mondjak? Négy kombájnunk rendben dolgozik, az első négy napon betakarítottunk több mint tiz vagon őszi árpát, holdanként 16-18 mázsát, kettő­vel, néhol néggyel is többet, mint amennyire számítottunk. Meg vagyunk elégedve. A Zselicvölgye tsz nőbizott­ságának elnöke s egyben a szövetkezet vezetőségének tagja, Kiss Nándorné visszaemlékezik a régi aratásokra. Erőltetnie kell a memóriáját, hogy fel tudja sorolni ki mindenki volt tagja a „bandának”, pedig tiz éve sincs, hogy még kézzel arattak, s az asszonyok szedték a markot, könnyebb? — Nem kell napkeltétől napnyugtáig a tűző napon hajladozni, az biztos. — Ma szabadnapos? — kérdem. —Dehogyis, csak hazaugrot­tam valamiért. Megyek is már, három — fél négyre vissza kell érnem. Fél hét-hétig dolgozom. — Az estéik hogyan telnek? — Úgy mint máskor. Vacso­rázunk, tévézünk, beszélgetünk. Csak kicsit korábban fekszünk, az uram traktoros, korábban kezd és később végez, mint egyébkor. Én is ebből tudom, Ha jó az idő aratunk”.... rakták a kévéket, kiszolgálták cséplésnél az ’’etetőket”. Délidőben beszélgetünk az üvegezett, függönyökkel elsötétí­tett, hűs verandán. — Most mit csinálnak az asszonyok? — kérdem. — Mit is? — tűnődik. — Ha a brigádombeliekre gondolok, no várjon csak, a legtöbben már nyugdíjasok. Nevelgetik az uno­káikat. Nyugdíjas a Bakainé, a Wéberné. Kis Jónás Jánosné, a volt brigádvezetőm felesége... Én még dolgozom, az állatte­nyésztésben. Négyen vagy öten elvégezték a szakmunkás isko­lát, Simon Györgynéből, meg Horváth Nándornéból állatgon­dozó lett, Hegedűsnéből tejkeze­lő, csarnokos. De ne gondolja ám, hogy ma olyan könnyen élünk! Az istállóink elég kezdet­legesek, nem tudtunk még gépesíteni. Nem is lehet, mig ilyen szétszórtan vannak az állataink. Itt a Zselic völgyében három tsz egyesült, s most még mindegyiknek megvan a saját boijunevelője, növendékistálló­ja, szanaszét, ahány, annyifelé... —Panaszkodik? — Nem éppen. De azért nem könnyű trágyát viliázni, kézzel fejni. — De az aratásnál csak hogy aratás van. — No, elég izgalmas az aratás?? — csipkelődik az elnök, amikor visszatérünk az irodába. Nem veszem a szivem­re, már látom, ilyen a stílusa. — Agyondolgozzák magukat a szegény asszonyok? — intek, hogy nem. Hirtelen komolyra vált: —Azért van itt munka meg izgalom is éppen elég. Hogy előbb a nőkről szóljak, dolgoz­nak ők most is derekasan. Ha egy ilyen szép nyári napon végigjárná a portákat, egyetlen­egy asszo.nyt se találna otthon. Fenn kapálnak a szőlőkben. Nehéz munka az is. A különbség csak, az hogy régebben az aratásból is kivették a részüket, meg a szőlőskertjüket is megmű­velték... — Az izgalmaink meg merőben mások, mint akárcsak egy-két évvel ezelőtt. Ma már nem lebeg a fejünk felett Damoklész kardjaként a mérleg­hiány, a szanálás réme... 1974 januáijában egyesültünk a zse­­lickislaki Egyetéstéssel, s ez már a második lépés volt a zselicvöl­­gyi szövetkezetek koncentrációja történetében. Korábban a kisla­­kiak csatlakoztak a zselicszent­­páliakhoz. Mindegyik lépés se­gített valamicskét a boldogulás­ban. 1961-ben a nulláról indul­tunk, nem volt még egy árva traktorunk sem. Az első erőgé­­gépet a szentpáliak vásárolták. Ma négy kombájnunk arat, a vagyonunk másfél millióra tehe­tő, évente 6-800 ezer forinttal gyarapszunk, a tagjainknak 96, az alkalmazottainknak 116 forintot tudunk fizetni munka­naponként. Ez nem sok, de figyelembe kell venni, hogy a mi szövetkezetünket még hivatalo­san is a kedvezőtlen adottságú tsz-ek közé sorolják. "— Volt egy kukoricatáblánk, harminc hold, valami miatt kimaradt a maga idejében. Egy szép, tavasziasan meleg januári napon azt mondtam, most vagy soha, le kell törni a kukoricát, mégpedig mielőbb, mert külön­ben végképp elveszett. A három faluból hetvenkét asszony állt munkába, s már ez is nagy csoda volt. A szegénység, tudja, befeléfordulóvá teszi az embere­ket, ki-ki csak a saját közvetlen érdekét látja, azért küzd köröm­szakadtáig. Addig a januári napig nem volt példa rá, hogy az asszonyok hajlandók lettek volna a másik falu határába átmenni dolgozni. Miután letör­ték a kukoricát, s énrám vártak, hogy megköszönjem a fáradozá­sukat, s megünnepeljem velük a betakarítás utolsó mozzanatát, bizony úgy telepedtek, le, külön-külön három bokorban, majdhogynem egymásnak hát­tal ahogyan addig is, valahány­szor a kényszerűség összehozta őket. Hozattam néhány láda sört, szétosztottam, azután azt mondtam: ”No asszonyok, nem koccintok addig senkivel sem, amíg egymás mellé nem ülnek, egy bokorba, s el nem mondják együtt azt a nótát, amit én kezdek.” Óvatosan összébbhu­­zódtak. Mit mondjak? Mire a sör meg a nótázás végére értünk, megtört a jég. Meggyőződésem, hogy a boldogulásunk most már csak azon múlik, hogyan kötődik a tagság a közösséghez. Azt hiszem, egyenesben vagyunk. Zsigmond Mária LOVASJÁTÉKOK NAGYVÁZSONY, Veszprém megye — A nagyvá­zsonyi történelmi lovasjátékokra a balatoni nyári főidény kiemel­kedő eseményére a Dunántúl több lovasiskolájában mintegy száz kitűnő lovas vett részt. Ko­rabeli kosztümökben, előképek­ben elevenítették meg a vár tör­ténelmi eseményeit. A kosztü­mös szereplők bemutatták a vár legendás hírű kapitánya, Kinizsi Pál korát, felelevenítik a végvári harcok emlékeit, a Nagyvázsony közelében lezajlott ütközet ese­ményeit. A történelmi képsort az 1848-1849-es szabadságharc hu­szárjainak korát idéző kosztü­mös karusszel fejezte be. A történelmi játékok előtt és a jelenetek szüneteiben solymász- és parádés fogatbemutató, ido­mított kutyákkal végrehajtott ügyességi verseny kinált látvá­nyosságot a közönségnek. Hívják a Bicskeieket BICSKE, Fejér megye — Bicskét, ezt a majdnem városnyi­­vá növekedett Fejér megyei nagyközséget erős szálak kötik a fővároshoz: 2800 bicskei munkás jár el dolgozni naponta, jórészt fővárosi gyárakba, üzemekbe, s tér haza esténként a sáros utcákba. Bicske, ennek a 2800 bejáró­nak a szemszögéből nézve — alvóközség. Településfejlesztésért, meg­született Bicskén a jelszó: Bicske legyen a bicskeieké! Takács László, a nagyköségi tanács elnöke nem csinált titkot belőle: ezzel a jelszóval a budapesti üzemekbe bejáró 2800 bicskei munkáshoz is szándékoz­nak szólni. Nem könnű hozzájuk utat találni efféle kívánsággal. Haj­nalban indulnak, este érkeznek. Társadalmi munkára hajnal előtt, és sötétedés után ki is hívogatná őket? Az ő társadalmi munkájukat — gyárban vagy gyárkapun kívül — nem Bicské­ért, nem Bicskén végzik. Pedig: ott laknak. A bicskei utcákon járnak, a bicskei óvodába, iskolába járatják gyer­meküket, a bicskei boltokban vásárolnak. A nagyközség erősen készül Pestre. ” Rokon látogatóba’ ’. Az a tervük, hogy sorra járják a bicskei -bejárókat foglakoztató nagyüzemeket, s ott, a munka­helyen hívják gyűlésre a bicskei­eket. Felszólítják őket, ők is tegyenek erejük szerint a lakó­helyért. Nem annyira a bicskei bejárókat kell meggyőzni a bicskeiek igazáról, hanem in­kább az üzemi vezetőkkel kell győzködni: adjanak lehetőséget a bicskei munkások számára az otthoni társadalmi munkaakci­ókhoz.

Next

/
Thumbnails
Contents