Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-07 / 32. szám
MAC,YAK 1I1KADO 11. oldal BENEDEK MÁRIA TANÁCSADÓJA ELHÍZTAM — Öt láb, három incs magas leány vagyok. Két évvel ezelőtt diétázni kezdtem és 35 fontot veszítettem a súlyomból. Legkisebb testsúlyom akkor 75 font volt. Azt mondta mindenki, aki meglátott, hogy bármelyik pillanatban holtan rogyok össze a soványságtól, ezért megint enni kezdtem. Huszonöt fontot híztam, és az emberek azt mondták, hogy száz százalékkal jobban nézek ki, én azonban kövérnek éreztem magam. A múlt nyáron egy három hetes táborozásra mentem, ahol az első hét nap alatt tiz fontot veszítettem, aminek igen örültem. Aztán megint enni kezdtem, mint valami malac. Már negyven fontot híztam, és a szám még most is ennivalót kiván. Elmentem egy hipnotizőrhöz, de azt mondta, hogy nem tud rajtam segíteni. Már kétszer is csatlakoztam olyan csoportokhoz, ahol a többletsulylyal rendelkező emberek jöttek össze, de nem tudtam betartani programjukat. Próbálkoztam pszichológussal is, aki azt mondta, hogy rajtam senki más nem tud segíteni, csak s^ját magam. En pedig nem tudok. Kérem, adjon valami tanácsot, mert gyűlölöm ssyát magam. VÁLASZ — A megoldás kulcsa éppen levelének utolsó három szavában található: ’’gyűlölöm saját magam.” Menjen el egy másik terapistához, és kutassa ki, miért gyűlöli mgát, aztán kezdjen elindulni ezen az utón a megoldás felé. Egy teeneger leány, akinek a testsúlya ilyen vészesen ingadozik, egész biztosan súlyos érzelmi zavarokkal küzd. Amig ezek a problémák meg nem oldódnak, addig a tulhizás és veszélyes soványság állapota között fog ingadozni és soha nem érzi magát egészségesnek. *** NEHÉZ IDŐK — A férjemnek mindig problémája volt az állásával. Harminc évvel ezelőtt megtakarított pénzemből vettem egy üzletet, aztán annak vezetője lettem. A dolgok azonban rosszra fordultak, és nekem más munka után kellett néznem. A legnagyobb problémám az, hogy a tanulásban nagyon lemaradtam. Jelenleg irodai munkát végzek és elég kevés a fizetésem. Ezért nagyon függő viszonyban vagyok a férjemtől. Az én keresetem csak arra elég, hogy a ruhámat, az orvosi számlámat és egyéni kiadásaimat fedezzem. A férjem rendes időben jön haza, és énnekem szolgálnom kell körülötte. Férjem soha nem volt barátságos és kedves irántam. Csak a szex érdekelte egyedül. Nem tudja egyáltalán, mit jelent bocsánatot kérni. Mindig nekem kellett ezt tennem. Most 64 éves vagyok. Mit várhatok még ebben a korban? VÁLASZ — Bármit mondjanak is a házastársak, azok a házassági nehézségek és problémák, amelyek évtizedeken át húzódnak, mindkét fél részéről kívánt nehézségek. A házastársak arra használják hadakozásaikat és egyenetlenségeiket, hogy megpróbálják bizonyítani felsőbbrendűségüket a másik társ felett, vagy pedig ezt előjátéknak tekintik a nemi kapcsolathoz. A veszekedés utáni kibéküléssel azt akaiják bizonyítani, hogy mennyire szeretik egymást, és milyen megbocsátok. Önnek korábban kellett volna kezdenie, hogy megossza jövedelmét a főijével, és akkor talán jobb kapcsolat épült volna ki kettőjük között. Talán most abban kerülhetne hozzá közelebb,hogy munkaidő utáni tanulmányi ténykedésében társul hozzá. Ezzel valószínűleg javul kapcsolatuk, és közelebb kerülnek egymáshoz pszichológiailag, érzelmileg és talán szexuálisan is. *** MELYIKET VÁLASSZAM? — Az unokatestvérém házasságkötésén én voltam a násznagy, és úgy éreztem, hogy őt kell megkérnem a násznagyi tisztségre az én tavaszi házasságkötésem alkalmára. Miután megkértem őt erre a feladatra, akkor jutott eszembe, hogy ezt az unokaöcsémnek kellett volna adnom, aki közelebb van hozzám és ráadásul ugyanabban a házban lakik, mint én. Helytelen dolog volna-e tőlem, hogy most megmondanám az unokatestvéremnek, hogy az unokaöcsém megsértődne, ha nem ő lenne a násznagy a menyegzőmön? Családom közvetlen tagjai is amellett vannak, hogy ő legyen a násznagy. VÁLASZ — Mondja meg unokatestvérének nyíltan az egész ügyet és kérje meg őtt arra, hogy legyen vőfély. Biztos vagyok benne, hogy ez nem okoz olyan nagy problémát neki, mint azt ön előre elképzeli. Ha ráadásul anyagilag sem áll túlságosan jól, akkor egyenesen örömet szerez neki ezáltal. SZARVAS ÉJVEK Jelölve lángra, a hires nagy lerogyásra Királykodók! veszve királyin. Iramló ereimmel, meglódult erdeimmel, korona-szögeimmel, rám hegedt ékeimmel, szöktető bokraimmal, réstudó inaimmal, Narcissus-nézésemmel, színváltó színeimmel, a felhők-szegélye-bronzzal, s azzal az alvadt pirossal, árnytűrő nappalomban, jéghártyás hajnalomban, rám fogyó holdjaimmal, rám fagyott havaimban, hódított heveimben, bokrosult csontjaimmal, a megadó tisztásokon, a szeretett gerinceken, deremben, gyöngyeimben, ha nyomon, ha lesen, soha más, soha más. Látva megjegyző vas-szemet, orv-arcot, törvényes tekintetet, ágtörő füttyök között, a kerített vérben — mindig is, mindig is. Héra Zoltán HUMOR A férj üdülésről tér haza saját uj sportkocsiján. Másnap a feleségén uj nyakláncot pillant meg. — Pompás darab. Paula! Hogyan lehetséges, hogy eddig még nem láttam rajtad? — Hogy láthattad volna, Paul? Én is csak ma találtam. A kocsid hátsó ülésén... *** Miért nem adta le az irodán a talált gyűrűt? — kérdezi a biró szigorúan. — Miért adtam volna le. hiszen be van vésve a gyűrűbe: "Örökké a tiéd”. *** — Uram. visszahoztam a kutyát, amit tegnap vettem öntől: ez a kutya lop! — Nem veszélyes... — Hogy-hogy nem veszélyes? Tegnap ellopott a konyhából másfél kiló kolbászt. — Ilyesmi bizony megeshet! De pénzhez sose nyúl! Mexicói színfoltok (Folyt, a 10. oldalról) Esőisten szobra mögött virit. Egy vasárnap délelőttöt töltöttem benne, de nem hiszem, hogy mindent megnéztem. Amit a mai muzeum tudománnyal és pénzzel elérhet, azt mint összehordták és okosan, szemléletesen elegánsan elhelyezték itt. Mégis, mit mondhatok mély tisztelettel és elragadtatással erről az idegen művészetről? Töméntelen természeti kincse ellenére régen is, ma is szegény világ ez, amelynek legfőbb értéke a rengeteg kő — és az ember, aki megmunkálja. Móricz Virág Magyar lábnyomok (Folyt, a 8. oldalról) szemidegsorvadás borította sötétségbe. Előbb kivándorlását énekelte meg keserűen: ’’Kis fészkeikről a nemzeti Ínség Világgá kerget hű magyarokat...” Most pedig újból otthon, búcsúzó hattyú utolsó dalait körmölte papírra: ’’Fekete sugarak, könyvem betűi, Sorba seregléstek nem láthatom én...” Épp eléggé hozzáértő kartárs irta róla a Nyugat-ban: "Gyönyörködéssel, meg-megrikattan s össze-összeborzongva teszem le s veszem kezembe újból Rudnyánszky Gyula uj verseskönyvét...” A méltatást Ady Endre irta. Ez volt a Sándor édesapja; Krúdy szavaival ”a költő, akinek Amerika jutott eszébe — még idáig nem akadt a legelszántabbak között sem, aki Amerikát tűzte volna ki boldogulása céljából, hogy elvadult magyarokat meghódítson.” (Tévedett: Rudnyánszkyt megelőzte itt Kerényi Frigyes, Petőfi és Tompa barátja, aki 1852-ben, harminc éves korában, Amerikában éhenhalt.) Ezzel végzi megemlékezését: ’’Művein gyászfátyol, nevén a felejtés pókhálója.” Lábnyomain, és már fia lábnyomain is, vastag a por a magyar múlt itteni sivatagában. Megtalálják-e valaha a ’’Tündérmesék” kéziratát? A leveleket, a verseket, amiket Sándor áthozott Chicagóba? Talán már elemisták azok az archeológusok, akik remélhetőleg majd evégből is ásatásokhoz fognak Magyar-Amerikában...
