Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-30 / 5. szám
13. oldal Zilahy Lajos emlékezete Irta: VASVÁRY ÖDÖN Vasvár? Ödön A legújabb kor egyik legkiválóbb magyar írója, Zilahy Lajos, 83 esztendős korában meghalt. Az elhunyt kétszer járt Amerikában. Amikor először jött, 1930-ban, már hires, beérkezett iró volt, akinek Írását százezrek olvasták. színdarabjaiban sok ezren gyönyörködtek. Akkor irodalomüzleti dologban járt, színdarabjait adták elő New Yorkban is. Másodszor 1946-ban jött, akkor már mint „száműzött”, aki uj hazát próbált találni az újvilágban. Azóta itt élt, csak a legutóbbi időkben hallatszott, hogy véglegesen vissza akar térni Magyarországra. At is ment, talán ilyen szándékkal, de a halál nem ott érte, hanem Jugoszláviában. Valamikor az is magyar föld volt. Amerikába érve legelső Írásában ezeket mondja: „Halott vagyok... Ott, lenn a pesti pincék mélyén megszakadt bennem valami s annak, ami megszakadt, nincs folytatása. 1945 január 16-án kedden reggel, a pince sötét klozetjén a falnak dőlve, meghaltam". Egy amerikai tudósról mondják, hogy a kanadai indiánok tanulmányozása céljából minden nyáron átment Kanadába, ahol rendesen ugyanaz a két indián volt a kalauza. Egy alkalommal azonban csak az egyik jelentkezett. A másikkal mi van? „Him dead” — meghalt, mondja az indián. Hát ez elég szomorú, dehát ez az emberi élet. Amint továbbmennek, egyszer csak látják, hogy a halottnak mondott indián jön velük szemben. Azt mondtad, fordul az amerikai a kísérőjéhez, hogy ez a társad meghalt. „Him dead” — mondja amaz — meghalt, „csak még nem tudja.” Ilyen formán az elhalálozásnak különböző válfajai lehetnek. Az indiánok szerint vannak olyanok, akik tudják, hogy meghaltak, de vannak olyanok is, akik meghaltak ugyan, de még nem tudják. Zilahy, a saját Írása szerint, tudta, hogy meghalt. Megmondja a dátumot és a körülményeket is. És hogy ezt megírta, annak nagy okának kellett lennie, bár ő azt írja, hogy: „Meghaltam, minden különösebb ok nélkül.” Ebben az utolsó néhány szóban azonban nem volt igaza. „Halálának” ugyanis igen nagy oka volt, amit háborúnak hívnak. A háború ölte meg előbb azt a világot, amelyhez Zilahy ugylátszik, végzetszerű leg hozzátartozott, amely világ tette lehetővé, hogy majdnem kizárólagos iró-fejedelemmé lett a hazájában, amely milliomossá tette abban a korszakban, amely a nemzet örök szégyenére az Írók halálos nyomorúságának korszaka volt évtizedeken keresztül, amely korszak a Dunába vetette Cholnoky Lászlót és a mozdony kerekei alá József Attilát, hóhér kezekre juttatta Radnóti Miklóst, Szerb Antalt, Gelléri Andor Endrég és sok mást, akiktől a jövő olyan sokat várt a magyar irodalom újjászületése reményében. Ugyanakkor Zilahy Lajos mindent megkapott, hirt, dicsőséget, elismerést, pénzt, szerelmet, magasztalást, addig, amig — becsületére legyen mondva össze nem roskadt a tömérdek siker és ragyogás súlya alatt. Megmozdult benne valami, amit lelkiismeretnek hívnak. Rájött arra, hogy az ő szerencséjének alapja és forrása a mások, a többi iró szerencsétlensége, akiket a korszak lelketlen kegyetlensége eltiltott az érvényesüléstől. Rájött, hogy az a vagyon, ami az övé lett, jórészben igazság szerint azokat illette volna meg, akiknek munkáit nem adták ki, akiknek színdarabjait nem adták elő, akiknek helyén ő terpeszkedett tucatnyi regényével, színdarabjával, verssel, orfeum szövegeivel. És megtette életének legnagyobb, legnemesebb lépését: majdnem másfél millió pengőt érő vagyonát átadta egy alapítvány részére, hogy szükséget szenvedő magyar Írókat segélyezzenek belőle. A valóban nagy tehetségű iró tragédiája az volt, hogy két, nagyon erős mágneses erő vonzásába került, amelyek ellentétes irányba húzták. A nagysikerű iró hamarosan a legmagasabb társaság kedvencévé lett. Előkelő szalonok parfűmös légköre, szép és művelt nők elbűvölő társasága lett a világa, a kopott, éhes, koldus Írók társasága helyett. Ugyanakkor — fel lehet tételezni — talán a nyomorúság és kegyetlenség által halálba kergetett irótársak szelleme odaült az ágya mellé, vagy talán álmaiban emlékeztették arra a másik magyar világra, amelyben nincsenek illatos arisztokrata szalonok, nincs hírnév és ragyogás, nincs elismerés vagy pénz, csak nyomorúság, szenvedés, reménytelenség és halál van. A szegény sorsból felcsepefedett Zilahy nem tudta elfeledni azt a másik világot, amely valamikor az övé is volt. Annak erős mágneses ereje is húzta maga felé: választania kellett. És ő — mint maga is beismerte — saját szava szerint gyáva volt ahhoz, hogy ennek a másik vonzóerőnek engedje át magát. A szegények, a sorsüldözöttek helyett a gazdagok, a mindent megkapó és élvező ingyenélők oldalán maradt akkor, amikor mint igazi Írónak, a másik oldalon lett volna a helye. Ö maga bizonyosan tisztában volt azzal, hogy döntése az élete tragédiájává válik. Azzá is vált. Amikor a fény és ragyogás világa meghalt, vele halt ő is. Ezért maradt az élők világában, mint élő halott, akit többé semmi természetes vagy természetfölötti hatalom nem tudott feltámasztani. Valamikor, első amerikai látogatása után irt egy regényt, amely talán leggyöngébb írásának bizonyult, ÁLLATI SIRVERSEK Itt nyugszik az orángután, eltemették korán s bután. Attól félt, mig élt, a dőre: hátha ember lesz belőle. Itt nyugszik egy magyar ökör, kit a bögöly már nem gyötör, Hagyatéka csak egy frázis: „Tanufj, tinó, ez vár rád is!” Itt nyugszik egy bamamedve, odalett az életkedve, mert nem talált virágmézet. Ez a medve-világnézet! Itt nyugszik egy öreg bivaly. A családja lassan kihal. Az ivóvíz j<ű de poshadt? — nyögte. Aztán összeroskadt. Február 10, este hat: haldoklik egy kecskebak. Február 10, este hét: kecske nincs, csak Kecskemét. Emlékezz a sörös lóra, sirverse e tömör strófa: Lépést tartott az idővel, de nem bírta lóerővel. Székely Dezső ezzel a címmel: „A lélek kialszik.” Egy Amerikába szakadt magyar a hőse, akiben a magyar lélek fokozatosan csökken és a végén teljesen kialszik. Egyszer, egy régi baráttal való találkozása folyamán ő maga emlékeztette a barátot erre a munkájára. „Kialszik? Irigylem, akinek kialszik. Annak talán nem is volt!" Zilahy magyar lelke a száműzetési „halál” állapotában sem aludt ki. Hogy ki volt, azt ma még nem lehet teljes igazsággal megállapítani, mert nincs meg a feltétlen szükséges időbeli, történelmi távlat. Most elég. ha csak annyit tudunk róla, hogy olyan magyar iró volt. aki „lehetett volna...” MELY ÁPOL ES ELTAKAR... (Folyt, a 10. oldalról) versed szőlőhegyekből indultam el — ahol Kudelik tánc- és illemtanártól tanultam simít és a Charlestont, Mausitól, a szőke német lánytól a csókolózást, egy Zavisin nevű susztertól a szocializmus első leckéit, Milosavljevic tanár úrtól pedig az irodalom szeretetét —, éltem Belgrádban, Zágrábban, Budapesten, jártam Bécsben, Párizsban, Münchenben és Zentán, s most itt kötöttem ki a vendégszerető újvidéki homokföldben, mely ápol és eltakar... A dicsérő jelzők tömkelegéből kihámoztam azt is, hogy már csecsemőkoromban erősén baloldali nézeteket vallottam, ami részint abból is látszik, hogy novemberben, a forradalom hónapjában születtem, részint pedig , hogy már akkoriban csak piros csörgővel játszadoztam. Előitélő véleményemet a régi. korhadt, társadalmi rendszerről nyomatékosan kifejeztem már hatéves koromban, amikor nyelvet öltöttem egy rendőrre, a zsarnokság képviselőjére, s ezért többrendbeli pofont kaptam. Egyetemi hallgató koromban rengeteg pénzt nyertem preferánszon és biliárdon a gazdag bácskai földbirtokosok és gyárosok csemetéitől, s igy szerény erőimmel némileg aláástam a kapitalizmus anyagi alapjait. A megszállás alatt ádáz ellensége voltam a németeknek és kiszolgálóiknak, s hogy nem harcoltam ellenük fegyverrel, csak azon múlott, hogy nem volt fegyverem. A felszabadulás után írással, homoktalicskázással és árokásással támogattam az újjáépítést, végül pedig a haladó irodalomban végeztem szárnypróbálgatásokat, ami elismerten legmerészebb vállalkozásom volt, minthogy éppen a szárnyaim hiányoztak. Harcos voltam és lázadó, jó barát és jó elvtárs, jó apa és jó férj... Ki tudja, mi lett volna még belőlem, ha élve maradok? így a szónok. Mintha hájjal kenegettek volna, úgy éreztem magam a koporsóban. Barátaim könnyezve állták körül a síromat, s őszintén érezték, hogy távozásommal pótolhatatlan űr támadt bennünk és a világban. A nők, akik szerettek, mig éltem, most zokogva bánták meg kis és nagy csalásaikat. kíméletlen mohóságukat, kegyetlen szavaikat. Még Pali is szomorúan, összeroskadva törölgette örökké csöpögő orrát, pedig hát ő igazán sok rosszat mondott rólam életemben. Ismeretlen olvasóim közül is ott voltak néhányan, levett kalappal, megilletődve, tisztes távolságban. Hej de szerettem volna még egyszer utoljára megkérdezni, vajon melyik írásom tetszett a legjobban... A temetőcsősz is ott ténfergett a közelben, és a sok ember és koszorú láttán odaszólt egy szabadnapos sírásónak: — Nagykutya lehetett. — Az biztos — bólintott a sirásó. Kiskutya voltam világéletemben, de bevallom, az elismerésnek ez a spontán megnyilatkozása jólesett. Hiába, no, érdemes volt meghalni. Bencze István I
