Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-30 / 5. szám
1 12. oldal SZÁMADÁS Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Úgy illik, hogy év végén vagy év elején az ember akarva-akaratlan, talán már ösztönösen számadást csinál, visszanéz és mérlegre teszi a lepergett évet, számbaveszi a történéseket, az eseményeket. Jószerivel tanulságokat is levonhat, már ha éppen akar vagy tud, elég őszinte és bátor hozzá. S ha a valóságban nem is mindig, elhatározásban feltétlen gazdagabban kezd neki az ember az uj esztendőnek. Nem akarok kitérni a számadás elől, hisz az elmúlt esztendő ugyancsak megérdemli, hogy visszanézzek gyem. Ha tömörségre törekednék, ami megbecsülendő emberi s kivált Írói erény, azt mondhatnám summázva: változatos, eseményes, eredményes, izgalmas, gazdag esztendő volt számomra az 1972-es év. Nó persze, nem hiányzott a fölös izgalom, a kisebb-nagyobb csalódás se. Ám az efféle az élet természetes velejárója. Ez satírozza ki a hátteret, adja meg a távlatot, a súlyt és a jelentőséget, rajzolja ki a teret és a határt. Az 1973-as Szilvesztert kettesben köszöntöttem a Párommal, buzgón kivárva az éjfélt egy pezsgős palack társaságában, az aranyló-habzó itallal köszöntvén az újévet a Bécsi-erdő romantikus penziójának otthonossá varázsolt apartmentjében. Mert Bécsben kezdtem az 1974-et és Budapesten, a Gellért-hegy derekán fejeztem be, alig háromszáz kilométerrel keletebbre. Ám hogy ezt az ötórás vasúti utat megtegyem, előbb tizenkét-tizennégy ezer kilométert utaztam s igy némi kerülővel jutottam el Bécsből Budapestre. 1974 elején ,,Az Elveszett Világ” című uj könyvemet írtam, nem kitűzött napi penzumokkal, hanem az Írás gyönyörűségének ellenállhatatlan sodrásában. A böjti szelek már ott suttogtak az őspark fái között, mire elkészültem a vaskos kézirattal, mely egy kétesztendős kemény, néha tikkasztóan fárasztó, máskor meg lázasan sürgető vállalkozásra tett pontot. Bécs nem tartozik azok közé a városok közé, melyeket fájó szívvel hagyok a hátam mögött vagy ahová különösebb örömmel érkezem meg. Ám ezúttal, a befejezett kézirat örömén túl két hetet megosztott velünk Husvétkor Ildikó lányom és Tamás vejem s két alkalommal keresett föl szivbéli barátom, László Gyula régész professzor. Ennek ellenére sem sajgott a szivem, amikor kigördült velünk a gyorsvonat Ostende felé s elbúcsúztam az egykori „császárvárostól”. Junius 13-a volt és péntek. Mert nem vagyok babonás, vagy „anti-babonás” vagyok lévén a 13 is, péntek is a szerencse napom. London viszont az a város, ahová mindig szívesen érkezem s amit mindig egy kicsit sajnálok elhagyni. Mióta Dél-Amerikából visszajöttem Európába, London jelenti számomra leginkább az „otthont”. Nemcsak azért, mert ha részletben több mint másfél évet töltöttem ott, hanem mert ott él a lányom és a vejem, mert sok kedves barátomat találom meg Londonban s mert sok már az emlékem: ismerősek az utcák, a parkok, a terek, a házak, a fák, a Thames, a Big-Ben és Finchleyben a sarki fűszeres, meg a Hendon Avenuen a szemetes. így még a nyárnak alig nevezhető londoni nyarat is élveztem. Munkában se volt hiány, mert egy hosszú tanulmányt írtam, londoni könyvtáram bőséges forrás-anyagát fölhasználva. S gondoltam arra, az ősznek is beillő londoni nyárért majd kárpótol bőségesen az — „indián nyár”. Úgy is lett! Ismét csak pénteken, szeptember 20-án szálltunk föl a Gatwick repülőtéren a DC-10-re, hogy ismét átrepüljem az Atlanti-óceánt, ám ezúttal nem a Dél-, hanem Észak-Amerikába. Most a mérleg más, mint az évi számadás mérlege ugyancsak megbillen. Mert ennek az évnek legnagyobb súlyú eseménye az amerikai utam volt. Túl a családi vonatkozásokon, találkoztam Amerikával. Egy másfajta világgal, életformával, szellemiséggel, magatartással és másféle emberekkel; mint amit és akiket eddig akár Dél-Amerikában, akár Európában megismertem. Nem tartozom azok közé az Írók közé, akik örökké és mindenütt jegyzeteket készítenek. Hagyom átzugni magamon az élményeket, mert tudom, hogy ami számomra — az iró és az ember számára — fontos és lényeges, úgyis bennem marad, leülepszik s az idő s a tér távlatában éles kontúrral rajzolódik ki a téma, a mondandó és a megirnivaló. Needhamben aznap hajnalban hullt le az első hó, amikor — november 22-én, ismét pénteken — visszaindultunk Európába. Nem volt ez még igazi hó, csak a tél figyelmessége és névjegye, hogy néhány havas fényképet is készíthessek. Ha igaz, hat órát öregedtem észrevétlen, mert a karórám még csak hét órát mutatott, amikor a DC-10 leszállt, de a Gatwick repülőtér óráján már délután egy volt. Az a két hét, amit Londonban töltöttem ezúttal, közjáték volt, kedves és kellemes intermezzo Boston és Budapest között. Hozzátartozott Tamás egy koncertje Marlboroban — ebben a Dickens világát őrző kisvárosban, ahol minden ház legalább kétszáz esztendős, ha nem háromszáz! —, rőzseégetés Finchleyben a kertben, ődöngés a Regent-Street-en és nehány baráti kézfogás. December 10-én érkeztünk meg Budapestre, hogy éppen harminc év után ismét Magyarországon karácsonyozzunk családi körben. S ha a számadás végén most arra gondolok, hogy a Szilvesztertől a Gellért-hegy oldalán búcsúztam pezsgővel, háromszáz kilométerre a Bécsi-erdőtől, látom, mennyi minden befér két dátum közé! S tulajdonképpen érdemes volt ezt a tiz s valamennyi ezer kilométer kerülőt megtenni Bécstől — Budapestig! A JÖVÖ EMBERE Robert Jungk, a neves osztrák futurológus, a bécsi futurológiái intézet igazgatója az ötvenes években „A jövő már megkezdődött” cimű könyvével vált híressé. A tudóst az emberekben és a világban végbemenő változások osztályozása és tanulmányozása foglalkoztatja. Kutatásainak eredményét Az ezredforduló embere cimű könyvében összegezte. Jungk szerint az ezredforduló embere külsőleg nemigen különbözik majd a mai „utca emberétől”. Talán fantáziadusabb, színesebb módon fog öltözködni. Bár érdeklődése a közügyek iránt megnövekszik, egyéni sajátosságait nem áldozza fel az egyformaság oltárán, sőt, hajlamait szabadabban és természetesebben követi. Máris folyamatban van világunkban az értékek és célok nagy fordulata: a zártságtól a nyitottság felé, a hódítástól a terjesztés felé, a termeléstől az élet felé, a kényszerű munka felől a szabad alkotás felé, az utilitarizmustól a játék felé, a halálra mutató dolgoktól az élet dolgai felé. Az emberek a közös munka formáival kísérletez-' nek. Embertársukat már nem versenytársnak, hanem munkatársnak látják. Az erő és gyorsaság helyett a fogékonyságot és a dolgok mélyére látást igyekeznek fejleszteni. Tömegszükségletté válik a derű és a szépség. Jungk idézi a pittsburghi egyetem kutatóinak táblázatát az értékek átalakulásáról. A hanyatló értékek a következők: önzés, nacionalizmus, egyéni felelősség, büszkeség, önelégültség, ambíció, gazdasági jólét, magántulajdon, bizakodás a jövőben, vak optimizmus. A vonzóbb értékek: közösségi érzés, az emberi testvériség érzése (humanizmus, internacionalizmus, az élet tisztelete), szellemi képességek (intelligencia, alkotóképesség, agilis szellem), a személyiség (ésszerűen korlátozott) jogai és értékei, csoportérzék, az adott közösség jóléte, egyenlő elosztás, a közjó szolgálata, esztétikai értékek (a környezet szépsége, eredetiség stb.) Az egyre vonzóbb értékek között elsőként említett közösségi érzés nem úgy értendő, mint lemondás az egyéni reményekről és célokról. Az egyén szellemi és kulturális gazdagodása ugyanis csak olyan szolidáris közösségben lehetséges, amely elutasítja az önző törekvéseket, a karrierizmust, a nyereségvágyat, a fogyasztói szellemet. NŐI SAROK MÉRLEGEN A tavalyi telefonszámokat és címeket másolom át uj noteszembe. És közben eltűnődöm, kit viszek magammal az uj évbe. A.F. barátom nyugdíjba ment; a hivatali számát nem másolom át, csak az otthonit. Sokéves barátságunk alatt tulajdonképpen megtanultam a lakástelefonját, de azért minden esztendőben leirom, számítva szellemi rövidzárlatokra. Olyan hihetetlen, hogy nyugdíjas lett, épp olyan szokatlan, mint mikor a barátnőm lánya féijhez ment. Akkor is csak bámultam; hogy tehet ilyet, hiszen nemrég még előttem térdepelt a szőnyegen, és pöttyös labdát gurítottam neki. Egyszóval, a hivatali számára már nincs szükségem. Vajon, hogy biija majd a nyugdíjas életet? Régóta tudom, hogy az embert alig érheti nagyobb megrázkódtatás, mintha ritmust kell váltania. C. T. munkahelyi számát áthúztam, mellé írtam egy újat, aztán azt is áthúztam, és egy harmadikat körmöltem föléje. Kicsi a rubrika, nem vagyok biztos az összenyomoritott számokban; hármassal kezdődik-e, vagy kilencessel? Ritmikus időközökben elém toppan, és azt mondja: tudod, hogy már nem vagyok a régi helyemen? írd fel az uj számomat. Mióta ismerem, mindig másutt dolgozik, és mindig egy kicsit feljebb megy. Nem sokat, de az a sok kicsi húsz év alatt... Évek óta hol itt vezet, hol ott vezet. Különös; mindenhez ért: És mindenhová jó? És neki is minden felkínált munkahely megfelel. És én miért Írom fel mindig a számát? Azért, mert egyszer, száz évvel ezelőtt egy iskolán barátságot kötöttünk? Évek telnek el, és a színét se látom. Átmásolom a számát; öreg tárgyakhoz is némelykor értelmetlenül ragaszkodik az ember — súlyos ok kell ahhoz, hogy az ember lemondjon egy regi barátról. D. E.-nél megvan a súlyos ok. Nem úgy viselkedett, hogy magammal vigyem őt az uj évbe. D.I. is itt marad a 74-es noteszemben. Meghalt. Egyszer már eltemettem, még a tavasszal, idétlenül ácsorogva egy sereg ember között a temetőben — az ember mindig idétlenül ácsorog egy temetésen —, s most, hogy a telefonszáma itt marad a D-betűs rovatban, most újra eltemetem. Én megyek tovább 75-be — nélküle. H. számát vigyorogva Írom át; uj lakás, uj feleséggel, uj bútorokkal, uj életstílussal. Szegény öreg barátom, milyen fárasztó lehet egy huszonöt (Folyt, a 15. oldalon) Kutasi Kovács Lajos rá és mérlegre te-
