Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-02 / 1. szám

• 10. oldal A HADAK ÚTJA Irta: SIMA FERENC A havasprémű Erdélyországot másfélezer éve lakó székelyeknek, a testvér hunok és magyarok összekötő nemzetségének édes-busan zsongó, sajátosan szép, külön himnuszuk is van, amelyet eddig még minden magyar tudni szeretett volna, akivel csak köze­lebb kerültem egy-egy kicsit az élet utjain. De sokan semmit, vagy csak foszlányokat ismertek belőle, mivel ritkán hallották. Ezeknek — és bizonyára általam nem ismert sok más magyar testvéremnek teszek eleget, amikor most ide iktatom a Sima Ferenc székely himnusz szövegét: Ki tudja merre, merre visz a végzet, borongós utón, sötét éjjelen. Vezesd mégegyszer győzelemre néped Csaba királyfi, csillagösvényen. Maroknyi székely porlik, mint a szikla, népek harcától zq’ló tengeren. Fejünk az ár, jgj százszor elborítja! Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenem. A székelyek Csaba királyfi népe, történelmileg hi­telesen. Amikor Attila halála után a két idősebb test­vér a trónért viszálykodva belháboruba vitte a biro­dalmat, azalatt a legfiatalabb testvér, Csaba, az ő híveivel — belháboru ellenzőivel — békésen várako­zott a hun fővárostól, a mai Szentestől nem messze lévő várában, amely igy kapta a Békés-Csaba nevet. Amikor a két idősebb testvér belháboruja végülis összeomlásba vitte a hun világbirodalmat, Csaba lóra kerekedett övéivel és bevették magukat Erdély hegyei közé. Jómagam negyedszékely vagyok, egy sepszi­­szentgyörgyi székely nagyapával. Minden negyedik csepp vérem székely és biztosan ez is hozzájárult, hogy mindig nagyon szerettem erdélyt. És amikor Észak- Erdély pár évre visszakerült Magyarországhoz, a sza­badidőm legtöbbjét a Székelyföldön töltöttem és néha — egy kis jóféle fenyővizet is szopogatva hozzá — egész éjszakákat is átbeszélgettünk, hol egyiküknél, hol másikuknál. Mondáikat gyűjtőgettem-jegyezget­­tem és igy tudtam meg a Gyilkos-tó mellett Lugossy Józseftől elmesélve talán a legteljesebb mondát a Hadak Útjáról, amit ideiktatok, mert megtapaszta­lásból tudom, hogy lapunk olvasói között is igen sok a nemzeti mondák kedvelője, ami különben eléggé általános magyar sajátság. így jegyeztem le akkor szóról-szóra, gyorsírással, mert újságírás volt a kenyerem, igy hát ezt a fortélyt is elsajátítottam: „Megfogyott népével hátrált Csaba, hogy az elve­szett haza visszaszerzésére Ázsiai rokonaival egyesül­ten térhessen vissza, és Attila szent kardját a kerek tengerhabjaiban tisztára mosván, annak bűvös erejét visszaadja. Erdély véghatáránál őrködni hagyta a szé­kelyt. Elváláskor áldoznak és megesküsznek, hogy fenyegető veszedelem idején segítséggel fordulnak vissza a világ végéről is. Ám alig haladnak a havas aljáig, máris fölkerekedik a körüllakó népség a maroknyi székely ellen. De megrendül a föld, megráz­kódnak a fényűk koronái és hírül adják a távozóknak társaik veszedelmét. A hadak egyrésze visszafordul és szétszórja az ellenséget. Egy év múlva ismét megirigy­­lik a völgy lakói a székely nyugalmát és fenyegetik seregeikkel. De a patak sikoltva szalad a folyamba, a folyam a tengerbe, hirt visznek Csaba seregének és a segély nem késik, a székely ismét mentve lön. Három év múltán uj nemzetségek veszik ismét körül a szé­kelyt. Élethalál tusára megy a dolog. Már a szellő nem érte volna utol a Törökországon is túlra jutott sereget, de a puszták viharának szárnyára kapva megtalálta őket oda messze a hírhozó szél, igy Csaba vitézei harmadszor is győzelemre segítik Erdélyben maradt véreiket. Sok idő telt el, a fiatal diófák is megöreged­tek. a fiatalok kezéből unokáikéba került a fegyver. A határőrökből székely nemzet, az őrhelyből Székelyor­szág lett. A székelyt sokáig nem merte megtámadni a szomszédja; de ez se tartott örökké... Megszámlálha­tatlan a támadók serege... a székely ingadozik... Csaba és hajdani vitézei rég elhunytak. De a Székelyek Járó Csillaga nem szunnyadoz és megemlé­kezve a hajdani esküvésre, lobogva viszi föl a hirt a földről az égi csarnokokba. Már itt lenn az utolsó csata készül: maroknyi nép az ellenség árjával szemközt... midőn egyszerre paripák szilaj dübörgé­se és fegyverzörej haitik, fényes hadak némán vonulnak az égen Erdély felé. A testvérek, kik a baj idején már háromszor késedelem nélkül jöttek, ne­gyedízben sem maradnak el. Mint hallgatag szellemek, hosszú sorban nyomulnak a csillagos égen A JÓSZÁNDÉK (Folyt, a 9. oldalról) megérkezett a reggeli posta, férje számára egy levél. Miután ő képtelen volt a borítékot felbontani, a felesége nyitotta ki és felolvasta: „Drága egyetlenem, — igy kezdődött a levél, ezzel a megszólítással, — sajnos nem látogathatlak meg, pedig megtenném, akkor is, ha a feleségeddel talál­koznék ott a kórházban, de magam is betegen fekszem itthon. Folyton rád gondolok, emlékezetem­ben visszaidézem a szép napokat, melyeket együtt töltöttünk, őazok acsodálatos emlékek!... Remélem, hamarosan fölgyógyulsz és újra együtt lehetünk... stb...” A végén a név: Adél. Clara a levelet a borítékkal együtt Jeromos takarójára tette és a félje szemébe nézett. — Igaz ez? — kérdezte. — Igaz, — hunyta le a szemét a félje. Csend zuhant közéjük. Végül a felesége szólalt meg csuklásba torzult hangon: — Azt hittem, hogy mindig igazat mondsz nekem... Jeromos nem válaszolt. Clara elvette a takaróról a levelet, a félje éjjeliszekrényére helyezte és csendesen tovább tevékenykedett a beteg körül. A levélről nem esett több szó, de a férfi megelégedetten vette tudomásul, hogy Clara hidegebb iránta, a terve sikerül... — Clara, meg tudnál bocsájtani? — nézett könyörgően a feleségére. — Én már rég rájöttem hogy az emberekkel úgy kell bánni, mintha meghaltak volna. Akkor sok mindent elnéznének nekik és sok végig és leszállnak ott, ahol a havasok a kék égig emelkednek. Nincsen halandó aki megállhatna a sebezhetetlenek előtt. Rémület szállja meg a tenger ellenséget és futnak mindenfelé. Azóta áll a székely szilárdan honában és nemsokára végetér hű őrkö­dése... A fényes holdak ösvénye pedig, melyet jöttükben és visszatértükben taposnának, eltörölhetetlen marad az ép.boltozatán: aző lábaik és lovaik patkóinak nyoma az, amit derült éjjeken, mint fehér szalagot látsz tün­dökölni a magasban, és amelynek azon időtől Hadak Útja a neve a székelyeknél, melyre feltekintve meg­emlékeznek ők Csaba királyfiról és hős atyjáról, Attiláról, amig csak székely lesz a világon.” A csillagos ég szerelmeseként egy színes leírásom­ban kétágú Hadak Útját az Úristen óriási parittyájá­nak neveztem. Ahhoz is hasonlít, aki még emlékezik rá. Sokhelyütt használt neve a Tejut, amit azonban jobb, ha mi elhagyunk, mert jövevény szó, nem magyar eredetű. Német papok hozták az országba a hittérités során ezer évvel ezelőtt. Székely eredetű igazi magyar neve a Hadak Útja. így érezzük közelebb magunkhoz. Milyen kár, hogy Magyarország és Kanada között a messzeség miatt kissé még az ég is megbillen és igy a legendás Hadak Útja itt nem látható, alatta marad látóhatárunk peremének... mindent megbocsájtanának. Te is most úgy nézz rám, mintha már nem élnék... Az asszony nem felelt, nyomasztó csend volt a __________ (Folyt, a 14. oldalon)_____________ HUMOR A fiú bemegy a papájához. — Papa, van itt egypár dolgom, amit meg kell beszélni. — Remek. Eddig csak olyan dolgokat hoztál szóba, amik még nincsenek neked.- o -— Doktor ur, mit gondol, hasznos a hosszú jegyesség? — Természetesen! Minél hosszabb a jegyesség annál rövidebb a házasság!- o­— Az albérlőnek nem lehet gyereke, nem tarthat kutyát, macskát, papagájt, nem zongorázhat és nem tarthat rádiót, televíziót — mondja a főbérlő. — Megértette? — Meg feleli az albérlő. — De tartozom egy vallomással: a töltőtollam egy kicsit serceg...- o -. A papa megkérdi a kislányát: — Az édesanyád megy ma valahova? — Igen, moziba. — S mit hallottál? Vele megyek?- o -Egy nő útlevelet kér. Nem olyan egyszerű a dolog, mert már a kérdőíven előadódik az első nehézség. Ta­nácstalanul nézi az egyik rubrikát: „Hajszíne”: Némi töprengés után odaiija: „Mikor?”- o -A kopasz fodrász hajnövesztőt kínál vendégének. Vendég: — Hogy meri nekem ezt a szert ajánlani, amikor egy szál haja sincs? Fodrász: — Tudja mit, ismerek egy férfit, aki mell­tartót árusít...- o-Két barát tizenöt év után újra találkozik. — Mi újság van? — kérdezi az egyik. — Hát — sóhajt fel a másik —, a feleségem meg­csal. — Nem jól értetted. Azt kérdeztem, mi újság van?

Next

/
Thumbnails
Contents