Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-02 / 1. szám
11. oldal É BENEDEK MÁRIA IjllLKI TANÁCSADÓJA ÖZVEGY — Mint özvegyasszony egy kis bérelt lakásban élek 16 éves leányommal együtt. A leányom nagyon szép, intelligens és olvasott. Iskolai tanulmányait mindig kiváló minősitéssel végzi. Hétvégeken egy nagyon jó munkahelyen dolgozgat. Az a baj azonban, hogy nincsenek barátai, és nem él társadalmi életet. Még arra sem hajlandó, hogy a saját korabeliekkel ismerkedjék. Eddig nagyon ritkán találkozott fiukkal is. Odahaza mindig olvas, és a házimunkáját végzi, vagy tévét néz és rádiót hallgat. Amikor négy éves volt, én idegösszeroppanáson mentem át, és négy évig távol voltam az otthontól. Ez idő alatt az egyik rokon a másikhoz vitte őt, és amikor végre gyógyultan hazaérkeztem, azt mondta, hogy szörnyen boldogtalan és mindenkit gyűlöl a világon. Azt is mondta, hogy őt senki nem szereti és nem kiván vele lenni. Nem sokkal azután, hogy hazaérkeztem, meghalt a férjem. A leányom azt mondogatja, hogy őt soha senki nem tanítja meg, hogy hogyan szeresse az embereket. Most attól félek, hogy ő is ugyanolyan idegösszeroppanáson megy át, mint én. VÁLASZ — Az természetes dolog, hogy a gyermekek fejlődő korában átélt események hatással vannak a világról alkodott felfogásukra. Amikor elveszítik szüleiket, vagy egyiktől vagy másiktól el kell válniuk, akkor belebetegszenek és mindig azt gondolják, hogy ez az élet büntetése rajtuk. Ez még akkor is igy van, ha szerető rokonok, mint például nagyszülők, nagybácsik vagy nagynénik gondozzák őket, mert a szülőket senki más nem pótolhatja. De mindezek ellenére, a leánya miatt ne aggódjon. Az a tény, hogy jól viszonyul az iskolai feladatokhoz, és felelősségteljesen végzi hétvégi munkáit, jó reményekre jogosít. Eljön majd az idő, amikor a leánya kapcsolatokat teremt az emberekkel, és elhelyezkedik a világban, a neki megfelelően kialakított környezetben. Most még kisérti őt a múlt, de a fejlődéssel együtt megtörténik a társadalomba való beilleszkedése is. * * * IRTÓZOM — Csak most érkeztem haza egy gyermekbemutatásról, ahol a házi kutya a vendégek körül szaglászhatott, és odamehetett, ahova akart. A kutya nagyon barátságos volt és szeretetre méltó, és minden vendég megveregette a hátát, a kutya pedig megnyalta a kezüket. De ugyan igy végignyalta azoknak a kezét is, akik az ételt készítették és felszolgálták, vagy akik a cukorkához nyúltak és a gyermeknek ajándékokat adtak. Megfigyeltem, hogy a kutya megsimogatása után senki nem mosta meg a kezét, pedig én arra tanítom a gyermekeimet, hogy mindig mossanak kezet, ha asztalhoz ülnek. V^jon nem kötelező ez a katyaimádókra is? VÁLASZ — Úgy van, ahogy ön mondja. Mindenkinek kezet kell mosnia, de némelyik kutyatartó nem érzi magát piszkosnak, miután a kutyájával játszott. * * * K.M. — Tíz éve vagyok nős. Most jöttem rá egy véletlen folytán, hogy a feleségemnek külön bankszámlája van. A feleségem kitűnő háziasszony és nagyon jó anya. Nagyszerűen neveli és gondozza a gyerekeket, a háztartásról úgy gondoskodik, hogy soha semmiben nincs hiány. Nem mondom, az első pillanatban kicsit rosszul esett nekem, hogy pénzdologban titkolózik előttem, de inkább az érdekel, hogyan tud külön félretenni a háztartási pénzből és mire való az, hogy olyan pénze legyen, amiről a félje nem tud? Nem akarok erről a feleségemnek beszélni, nem akarom elárulni, hogy felfedeztem a titkát, nem szeretném zavarba hozni. Ezért szeretnék öntől választ kérni. VÁLASZ — A legtöbb férj nem is gondolja, hogy rendes, jó háziasszony milyen takarékosan bánik a pénzzel, mennyit járkál, fut, hogy felkutassa a legolcsóbb bevásárlási forrásokat. Mindig adódik alkalom, hogy lecsípjen valamit a napi árakból. így gyűlik össze lassacskán egy kis összeg, amit az asszonyok úgy hívnak, hogy ,,dugipénz”. Szükségük is van erre, mert különben honnan telnének az előre nem látott apróbb kiadásokra: néha egy pár harisnya, egy pár keztyű, tavaszi sál, meg aztán a gyerekeknek is kell néha valami meglepetés a mamától vagy apró születésnapi ajándék a barátnőnek, stb. Ez a kis dugipénz a függetlenség érzését adja olyan asszonynak, akinek nincsen külön jövedelme és önmagának bizonyítja vele, hogy jól gazdálkodik. Leveléből különben úgy látom, hogy megszabott háztartási pénzt ad a feleségének. Ezt éppen úgy nem tartom helyesnek, mint azt, hogy a férj az utolsó centig odaadja keresetét az asszonynak és tőle kap zsebpénzt, mint egy kisgyerek. Érett, felelősségteljes embernek lelki szükséglet, hogy legyen valami pénze, amiről nem kell számot adnia. Akármilyen kicsi is az összeg. Semmi oka arra, hogy nehezteljen az ártatlan titkolózásért. KÍSÉRTETEK (Folyt, a 8. oldalról) kisértethistória (élő) főszereplője, őmaga. Régi kéziratok kutatójáról szól ugyanis, akire egy külföldi útja alkalmával, szállodai szobájában, éjnek idején rátör az a gonosz démon, amelynek képét éppen felfedezte középkori kéziratoknak egy felbecsülhetetlen értékű fóliójában. A rettenetes éjszaka élményét igy kezdi elbeszélni: „Figyelmét magáravonta az az objectum, amely a vörösszinű posztón hevert, a balkönyöke közelében. Két-három gondolat villant át agyán káprázatos gyorsasággal. „Mi lehet ez? Tolitörlő? Nem, semmi ilyesmi nincs a szobában. Egy nagy pók? Isten szerelmére, remélem, hogy nem. Egy kéz, mint az a kéz a képen?” S akkor a másodperc tört része alatt felismerte. Fénytelen sötét bőr, amely nem borit semmi egyebet, mint csontokat és irtózatos erejű inakat, durva fekete szőrzet, hosszabb, mint amilyen valaha is nőhet emberi kézen, az ujjak végéről meredő, élesen görbülő karmok... Az alak, amelynek balkeze az asztalon nyugodott, most álló helyzetbe egyenesedett széke mögött, jobbkeze a feje fölé görbedt... a hang, amellyel ekkor felkiáltott, egy szörnyűséges fájdalomtól gyötört állat ordítása volt.” Jamest az elbeszélés megírásának esztendejében kinevezték a King’s College dékánjának. Holmes nem mondja, hogy a megtisztelő kinevezés összefüggött volna James kisértettörténet-irói tevékenységével, d° az embernek valamiképpen ez az érzése. A professzor attól kezdve minden esztendőben irt egy kisértethistóriát, több, mint negyedszázadon át, mig végül „Összegűjtött Kisértet-történetek” című könyve 1931-ben megjelent s annak egy újabb kiadása éppen a közelmúltban. Az egyetemen rendkívül népszerű volt, mind a tanártársai, mind a diákjai körében. Gyakran faggatták, hogy kisértet-történeteit saját élményei alapján irta-e? Ezt határozottan tagadta. — A válasz: nem! Kivéve egyetlen esetet — tette hozzá — amelyre utalok a szövegben is, amikor ugyanis álom ihletett a történet megírására. Vagy pedig, hogy mások élményeinek volnának variánsai? Nem. Könyvek sugallatára irtani? Erre a kérdésre már nehezebb szabatosan válaszolni... Talán itt rejlik a kulcs. Az ősi könyvek, kéziratok, fóliánsok. archívumok, könyvtárak, múzeumi termek — mindaz tehát, ami a professzor világa volt, ily áttételesen hatottak képzeletére. Minden egyes történetének színhelye nem csak a valóságos, de olyan, ahol a professzor csakugyan járt. A régi cambridgei egyetemi könyvtár, a Fitzwilliam és Ashmolean múzeumok, Devon és Lincolnshire vidéke, a Canterbury katedrális kéziratarchivuma, vakációs utak Skandináviába, Ausztriába és Franciaországba, mindezek a színhelyek felbukkannak kisértethistóriákban. A Poitiers-egyetemnek egy professzora éppen a közelmúltban irt cikket arról, hogy James mily tökéletesen ábrázolta a Canon Alberic-ben St. Bertrand de Comminges-nak azt a kis kápolnáját a Pyrenneusokban, amelyet a történet démonja látogatott. James tökéletesen irta le a kis templom építészeti stílusát. Szüksége volt-e a professzornak arra, hogy ezeket a tudományos alapossággal és tájékozottsággal fölmért és megismert színhelyeket rémalakokkal népesítse be, hogy a középkori kéziratok démonjait képzelt történetekben életre keltse, feloldott-e ez benne valamilyen feszültséget, amit a kutatómunka idézett elő, vagy pedig éppenséggel megteremtette azt a feszültséget, amelyre szüksége volt? Ezt valószínűleg a professzor tudta csak és rajta kívül senki más. Történeteiben minden parányi motívumot, színhelyet, tájat, légkört, históriai múltat a tudós alaposságával ábrázolt. De ami a hiteles keretek között lepergett, az képzeletének játéka volt. A Times természetesen nagyonis átgondolt szándékkal vezeti be kisértet-történetekre kiirt pályázatát a James professzort bemutató irodalmi portréval. Anélkül, hogy utalnia kellene rá. igy máris nyilvánvaló. hogy a színvonalban nem alkuszik meg, oktalan lidérc-fércmüvek a pályázaton sikerre nem számíthatnak. Mindez oly jellegzetesen és utánozhatatlanul angol, hogy a világon sehol másutt el nem képzelhető. Groteszk keveréke a rejtélyes humornak, a hátborzongatónak, a kegyetlennek. A témakört (mondja a Times kimondatlanul) csakis müveit ember közelítse meg. ha ugyanis a kisértettörténetben minden egyéb sziklaszilárdan és rendíthetetlenül hiteles, akkor az irás rejtelmes kémiai folyamatának eredményeképpen elfogadhatóvá, sőt élvezetessé válik a legbizarrabb képtelenség is. Hogyan kell fogadni ezeket a groteszk, hátborzongató elbeszéléseket? Mi az értelmük, a jelentőségük? Valószínűleg nem több, de nem is kevesebb, hogy a képzelet szabad és korláttalan repülésének utiélményei. A szellem szauna-fürdője, tűzforró és jéghideg áramlatokban való megmerülése. Aki ült már éjnek idején íróasztalánál könyv, vagy kézirat fölé hajolva, úgy, hogy az iróasztallámpa fénykorén túl a szobán sötétség uralkodott és olvasmánya, vagy munkája erős szellemi feszültséggel töltötte el s akkor hirtelen felpillantott... az ismeri az élményt. A sötétség hiv és taszít, egyszerre vonzó és rémületes, mérhetetlen mélységű kút fölé hajolás, a felajzott idegzetű ember mozdulatlanságba dermed és egy pillanatra visszafojtja a lélegzetét, mintha egyszerre megsejtene valamit a mögötte és előtte rejlő végtelen messzeségekből, szívverése felgyorsul... Az ilyen pillanatnak művészi megjelenítése — és megértetése — a jó kisértethistória. A legkönnyebbnek tűnő, valójában azonban a legnehezebb irodalmi műfaj. Elbeszélés, amelynek ötvözete és foglalata oly mesteri, hogy varázsereje biztonságával és igézetével kisértetet is idézhet. A pályaművek beküldési határideje egyébként 1975 január 10-e. T
