Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-30 / 5. szám
10. oldal MESTERFOGÁS Irta: HALÁSZ PÉTER Arsene Lupen, az elegáns és ötletes szélhámos, aki a virtuóz bűnözés könnyed stratégiájával korábbi nemzedékeket ejtett ámulatba — nem halt meg, csak éppen korszerűsítette módszereit. Többé nem luxushotelok diadémokkal fölékszerezett, magányos hölgyvendégeit szédíti, az uj Lupen, a csapdábaejtés Paganinija. alkalmazkodik a megváltozott idők megváltozott követelményeihez. Hétvégi londoni bravúrja bevonul a kor bűvész-bűneinek krónikájába. A John Lewis-nagyáruház az Oxford-streeten van, két háztömbnyi távolságra a Selfridge-áruháztól, amely előtt a közelmúltban ir terroristák bombája robbant. Lélektanilag jól előkészített terep. Éppen ezért, amikor a hétvégén, este 7 óra 35 perckor az áruház igazgatójának, Matthews urnák Íróasztalán megcsendült a telefon és Scotland Yard ,,speciális ügyosztályáról” Basset detektivfelügyelő jelentkezett, Matthews igazgatónak rögtön hevesebben vert a szive. — Tudomásunkra jutott — mondta a detektivfelügyelő — hogy az IRA, az ir terroristák organizációja akcióra készül az áruház környékén... Matthews igazgató homlokán elindult egy veritékcsepp. Irodája ablakából az áruház földszintjére látott. A hétvégi „késeizárás” napja volt, nyitvatartás este 8-ig, azonkívül újévi nagyvásár, az áruház zsúfolt. — ...De nem kell megijedni — csendült a telefonkagylóból a detektivfelügyelő megnyugtató hangja — eszébe ne jusson korábban zárni, ne keltsen pánikot, az árusítás zavartalan folytatódjék. Embereimmel most indulok el a Scotland Yardról és szemmel-tartjuk az áruházat és környékét. Jobb, ha nem hiv telefonon, mert egyideig házon kívül leszek. Hamarosan ismét jelentkezem. ' Matthews igazgató sápadtan meredt maga elé. Aztán megragadta a telefonkagylót, Scotian Yard-ot tárcsázta és Basset detektivfelügyelőt kérte. Férfihang jelentkezett. — Basset detektivfelügyelő? — zihálta az igazgató. — Sajnos, ezidőszerint házon kívül van — válaszolta a férfihang. — Bocsásson meg... — nyögte az igazgató — tehát a Scotland Yardnak van egy Basset nevű detektivfelügeylője? — Természetesen! — hangzott a csodálkozó válasz — a felügyelő a speciális ügyosztály munkatársa. — Köszönöm... — Matthews letette a kagylót. Ujjaival dobolt az Íróasztalon. Tehát; most várnia kell. Semmi egyebet nem tehet, mint hogy vár. Megcsendült a telefon ismét. Matthews karórája 7 óra 48 percet mutatott. Felragadta a kagylót. Kemény erőteljes férfihang, ir kiejtéssel ropogtatta a szavakat. — Itt John Muldoon, a provizórikus IRA-alakulat angliai parancsnoka. Jól figyeljen Az áruház különböző pontjain tizenkét pokolgépet rejtettünk el. Mind a tizenkettő egyidőben este 9 óra 30 perckor robban. De ha követi utasításaimat, elkerülheti a pusztítást. Gyűjtse egy táskába az áruház egésznapi bevételét. Csak a bankjegyeket. Csekk, vagy aprópénz nem érdekel. A táskával pontban 8 óra 30 perckor lépjen ki egy alkalmazottja az áruházból az Oxford Streetre, forduljon jobbra és haladjon a Marble Arch felé. Egy férfi odalép majd hozzá és ezt kérdi: — Ezt tehát nekem hozta? Az alkalmazott ennek az embernek adja át a táskát és haladéktalanul térjen vissza az áruházba. Ha ez igy simán és minden zökkenő nélkül megtörténik, akkor 8.45 perckor telefonozunk a Scotland Yardra és közöljük, hogy hol van az áruházban a tizenkét pokolgép. Ez bőséges időt acl «a hatálytalanításra. Cselekedjék úgy, ahogy mondottam. . « Matthews igazgató azonnal intézkedett. Nyolc órakor, a zárás pillanatában az összes pénztárak tartalmát hozzák az irodájába. A homlokát törölgette. Miért nem telefonál már Basset detektivfelügyelő! Nyolc óra, Csengők berregnek. Zárás. Érkeznek a pénztárosok. Matthews előkerit egy táskát. Belegyömöszöli a napi bevételt: ötvenháromezer-hétszáz fontsterlinget. Az áruház egyik őre vállalkozik; ő majd kiviszi a táskát az Oxford Streetre. 8.27 perckor megcsendül a telefon. — Itt Basset detektivfelügyelő — érkezik a nyugodt hang. Az igazgató rekedten felkiált: — Felügyelő, tudja-e, hogy... A detektív félbeszakítja: BÁCSKAI HUMUSZ MELY ÁPOL ES ELTAKAR... Tudtam, hogy egyszer meghalok. így is történt. Délután szörnyű fájdalmat, eszeveszett szurkálást, alattomos döfést éreztem, mintha valamelyik kritikusom bujt volna a hasamba. A lázam hirtelen felszökkent, és olyan szédülés fogott el, %pylyet csak modern versek olvasása közben szoktam érezni. ’ Este mentőkocsin utaztam a közkórházba, ahol végre olvasókat szereztem: lélkiismeretesen megojvasták a vörösvérsejtjeimet, gondosan kielemezték a szívverésem stílusát, pontosan kivizsgálták a gyomrom formáját és tartalmát mélyrehatóan átvilágították tüdőm ritmusérzékét, vesémet, epémet, májamat és egyebeimet, s végül megállapították rólam azt, amit úgyis rég tudtam, tudniillik, hogy a humoristának több mint kétharmada viz, a többi pedig mész, enyv és só. Aztán felvágták a hasam, mint a dinnyét. — A műtét sikerült — mondta a főorvos, mire az alorvosok összevarrtak a legutolsó divat szerint. Reggelre meghaltam. Meghalni nem olyan egyszerű dolog mint az együgyű élők hiszik. Először is irtó szomjas voltam. A szó szoros értelmében majd meghaltam egy korsó sörért, de persze nem adtak, s igy kénytelen voltam sör nélkül meghalni, szomjasan, becsapottam Előbb azonban lepergett előttem egész életem. Eszembe jutott, hogy tizenhat évig jártam különféle iskolába, és további tezenhat év kellett, hogy elfelejtsem, amit az iskolában tanultam királyról és házáról, úri becsületszóról és jó modorról. Eszembe jutott mindaz, amit elmulasztottam: én, balga, nem kötöttem életbiztositást, holott tudtam, hogy ez lesz a vége: én ostoba, nem Írtam meg azt a bizonyos könyvet, amely holtbiztosán Hemingway, Faulkner, Camus,- Móricz Zsigmond és Gál László fölé emelte volna nevemet; én, haszontalan, nem rendeztem a nyugdíjjogosultságomat, nem adtam ki régi kézirataimat, nem iratkoztam be a helyi labdarugóegyletbe, és nem nősültem, csak egyszer... Késő. Végérvényesen és visszavonhatatlanul meghaltam. Roppant csalódást okozott az a kiábrándító körülmény is, hogy nem úgy haltam meg, mint a regényekben szokás. Nem szorítottam szeretteim kezét, nem sóhajtottam „egy utolsót”, és főleg nem mondtam ki azt a bizonyos jelentős mondatot, amelyet az utókor feljegyezhetett volna, mint például Goethéről, aki több világosságot követelt halálos ágyán, vagy volt — Mindent tudok! A zsarolást, a pokolgépeket, időpontot, mindent. Az áruházat k rülvettük. Fm'/ere vigye ki a táskát. Figyeljük minden mozdrlatát. Adja át a reá várakozó férfinak. Pillan uok múlva lefüleljük. — Köszönöm, köszönöm... — hálálkodott az igazgató. Nyolc óra harminc. Az egyenruhás őr kilép az áruházból, elindul a Marble Arch felé. Odalép hozzá egy magas, szőke, sötét szermiiveget és esőköpenyt viselő fiatalember. — Ezt tehát nekem hozta? — kérdi udvariasan. — Igenis — mondja az őr és átnyújtja a táskát. — Nagyon szépen köszönöm — bólint a férfi. Átveszi a táskát. Odaint egy arra portyázó taxit, beül és elrobog. Azóta nem hallottak róla. Az áruházban nem találtak pokolgépeket. Basset detektivfelügyelő családja körében békésen vacsorázott és nem tudott semmiről. Matthews igazgató pedig (talán) még mindig az íróasztala előtt ül és maga elé mered, üres szemekkel. szomszédomról, Kovács István nyugalmazott mozdonyvezetőről, aki „anyus, igazítsd meg a vánkost” mondattal búcsúzott az árnyékvilágtól. Félelem nélkül haltam meg, mert nem is sejtettem, hogy jön a halál, és illik félni. Ezzel szemben, egyes nyugati újságíró kartársaim megnyugtatására, be kell vallanom, nem éltem félelem nélkül. John Smith negyvenkét éves, aki Oklahoma egyik országutján a fék helyett tévedésből a gázpedált nyomta le, és fasirozott alakjában szedték ki a saját gépkocsija alól, melynek vételárából még nyolc egyenlő részlettel tartozott, pontosan velem egy időben halt meg, és bizalmasan megsúgta, hogy neki az egész élete félelemben telt el, noha az oklahomai újságok igyekeztek őt az ellenkezőjéről meggyőzni. Smith, saját bevallása szerint, állandóan attól rettegett, hogy elszegényedik és nem lesz saját gépkocsija... Én viszont mindig rettegve szurkoltam, nehogy saját gépkocsim legyen. Ugyanis, amig éltem, rengeteget jártam autón: kirándulásra, baráti látogatásra, labdarugó-mérkőzésre és esküvőre, nagy néha hivatalos ügyben is, de a benzint és a vezetőt mindig a köz fizette, ami nyilván olcsóbb, és kevesebb kockázattal jár, mint a saját gépkocsi. Ilyen problémám persze nincs többé, hiszen meghaltam. Halálom után roppant érdekes dolgok történtek velem. Először is felboncoltak. Tévedés ne essék, engem már boncoltak életemben is. Boncoltak társaságban, vendéglőben, magánlakásban, hivatalban, nyilvános és titkos értekezleten, fényes palotában és utcasarkon. Az élveboncolási jegyzőkönyvek egyöntetűen megállapították rólam, hogy múltam hosszú, tehát gyanús, jellemem laza, műveltségem felszínes, tehetségem közepes, stílusom átlagos, modorom nyers, egyszóval, undok fráter vagyok, akit valami rejtélyes oknál fogva mindenki szeret. Súlyosbító körülmény, hogy gyakran komolytalanul beszélek komoly dolgokról, néha hazudok, hogy színesebben adjam elő élményeimet. A holtan boncolás egészen más. Itt csakugyan a veséjébe látnak az embernek. A bonckés valóban feltárja az ember legmélyebb bensőjét, iróembernél pedig ez a legfontosabb. Pompás temetésem volt. / Legjobb barátom, aki, mig éltem, gyakran lehordott a sárga földig, remek szónoklatot tartott. Az ő szavaiból végre megtudtam, milyen ember vagyok én. A szónok megható szavakkal ecsetelte, hogy a (Folyt, a 13. oldalon)
