Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-30 / 5. szám

5. oldal NEPÁLI UTINAPLÓ ÉLET A HIMALÁJA VÖLGYÉBEN KATMANDUBA, Nepál — A repülőút Nepál fővárosába, Kat­­manduba csodálatos látnivalók­kal és némi meghökkenéssel szolgál. A burmai gép pilótája nem győzi mutogatni és megne­vezni a hófödte hegyóriásokat. Néhány száz méterre huzunk el a föld, a csúcsok felett — pedig a repülési magasság változatlanul nyolcezer méter. Ahogy eltűnik a hó a hegyeken, a vidék egyetlen véget nem érő lépcsőzetnek lát­szik: hatalmas teraszok kapasz­kodnak fölfelé a völgyekből. Ne­pálban minden tenyérnyi terüle­tet kihasználnak, ám igy is csak a földek 12 százalékát művelhe­tik meg. A nepáliakról azt állítják az útikönyvek, hogy törekvő, szor­gos emberek — másként azon­ban ez nem is lehet, ha meg a­­karnak élni. Hogy milyen ez az élet? Az ENSZ-statisztika a világ huszonöt legelmaradottabb ál­lama közül ez a 140 ezer négy­zetkilométer területű hegyi or­szág a legszegényebb, mivel az egy főre jutó nemzeti jövedelem — a lakosság gyors, évi 2,2 szá­zalékos növekedése és a termelés stagnálása miatt — 50 dollárról évi 32 dollárra esett vissza. A lá­togató azonban a megérkezés után nem érzi, nem tapasztalja a fantasztikus nélkülözést. A ne­páli szegénységet ugyanis nem lehet egyszerűen pénzben kife­jezni. All milliós lakosság több­sége a gyönyörű, de megközelít­hetetlen dombok és hegyek lan­káin él, afféle pénz nélküli tár­sadalomban. A hatalmas hegy, a Himalája, az itt lakókat nemcsak a külvi­lágtól szigeteli el, hanem egy­mástól is. Katmanduban — talán a ter­mészet bőkezűségének köszön-ÜZENET EGY PALACKBAN PAPEETE, Tahiti — Ä francia polinéziai hatóságok egy palack­ban SOS-iizeneteket találtak egy taiwani halászhajón kitört láza­dással kapcsolatban. A decem­ber 22-én kelt üzenet szövege az volt: ..Lázadás a hajón. A pa­rancsnokot és helyettesét meg­ölték. Akárki rátalál erre az üzenetre, azonnal küldjön segít­séget. Aláírták a személyzet tagjai.” A palack megtalálása előtt két nappal hét embert ki­mentettek a tengerből, akik négy napon át mentőöveiken hányód­tak a tengeren. Azt mondták a megmenekült halászok, hogy semmit nem tudnak a hajó sor­sáról és a többiekről. hetően — már más a világ, tá­­gabhak a horizontok. A város hatalmas völgyben fekszik. E termékeny völgyben bőven van viz, évente négyszer is aratnak, a hőmérséklet még télen sem süllyed 4-5 fok alá. A két szent folyó, a Bagmati és a Vishnumati találkozásánál mintha a múlt elzártságárá ke­resnének kárpótlást. Az 1930-as évekig összesen 150 fehér ember fordult meg Katmanduban, 140 angol és 10 más nemzetiségű. Az élő istennő évente csak egyszer hagyja el „palotáját" Most azonban a szállodák zsú­foltak, helyet találni jóformán reménytelennek tűnő vállalko­zás. A fő vonzerő manapság is természetesen a Himalája a maga titokzatos és soha nem látott havasi emberével, a jetivel, s a világ legmagasabb csúcsával, a 8484 méteres Mount Everest­tel. A legkülönbözőbb túrákat szervezik ide. A kirándulás méregdrága, a legszerényebb repülőút 65 dollár. Némi gyógyír talán, hogy a résztvevő díszes oklevelet kap, amely tanúsítja, hogy ezen és ezen a napon ,,a Mount Everest abban a megtisz­teltetésben részesült, hogy fo­gadhatta X.Y. urat”. Hja, az ilyesmit meg kell fizetni... A földön, azaz a völgyben, ke­vesebb a cifraság — és hihetetle­nül zsúfolt mindenütt. Katman­duban azt mondják, hogy a város sűrűbben lakott, mint New York. Minthogy azonban ennek senki nem számolt utána, nem lehet vitatni az állítást. A ka­nyargós, szűk utcákon, a roska­dozó egyemeletes kőházak tövé­ben valóban mindig rengeteg a siető vagy bámészkodó ember, a portékáját harsányan hirdető üz­lettulajdonos. A szüntelenül csöngető, dudáló triciklis riksák szorgosan követik a gyalogos idegent (hátha meggondolja­­magát), tehenek, öszvérek, ku­tyák kóborolnak — mindez trágya- és ételszag körítéssel. Sokan veszik körül a „gyógy­szerészt”. Meghatározhatatlan színű szőnyegen ül, előtte láda, melynek tetején csókaszerű feke­te madár szemléli egykedvűen társainak kifőzött koponyáit, amelyeknek zuzaléka kígyók szárított bőrével, gyökerek ned­vével keverve bűzös lét ad. A do­bozban emellett kis rákok szaladgálnak, ezeknek funkciója azonban homályban maradt. A fekete löttyöt kis üvegekbe töltö­geti a patikus. Mire jó ez? Körülbelül az derül ki, hogy mindenre. Nyilván igy is van. Aki ugyanis egy ilyen kezeléstől meggyógyul, annak vaserős szer­vezete valóban képes legyűrni holmi betegségeket. Bűvös szereket máshol is kínál­nak. A bélyegeket, képeslapo­kat, díszes késeket állhatatosan ajánlgató utcai árusok az eluta­sító válasz után suttogva játsszák ki az adut: „Uram, vásároljon hasist!”. A kábítószer-forgalom 1973 vé­géig teljesen legális volt, igy lett az ország a nyugati hippik para­dicsoma. Kóválygó, fátyolos sze­mű ifjakból most is bőven akad. Egy dolog azonban nekik kö­szönhető: kezdetben rájuk épült a ma már teljesen elterjedt ke­rékpárkölcsönzési rendszer. A bérleti dij napi 3 rúpia, azaz harminc cent. A tulajdonos koszos füze­tet hoz, elismétli az általa ismert egyetlen angol szót (money, azaz pénz), a bérlő tehát fizet, beiija a nevét, s máris viheti a masinát. A nevet persze nyilván nem tudja senki kisilabizálni — az analfabéták aránya 90 százalék fölött van. Am lopásra mégsincs példa. Hová is lehetne vinni egy kerékpárt a Himalája völgyéből? Ott viszont némi taposás és zihá­lás árán sok helyre el lehet jutni vele. A völgy látnivalói kimerithe­­tetlenek. Tulajdonképpen há­rom város épült egymás mellé, vagy inkább egymásba: Kat­mandu, Patan és Badgaon, zsú­folva a budhizmus és a hinduiz­mus neves kegyhelyeivel. Egy ne­páli városka, Lumbini volt Buddha szülőföldje, a most is mindenfelé láthatók a kőben és fában fennmaradt ősi istenek. Még egy élővel is lehet találkoz­ni. A fiatal, vörösben pompázó szűz Katmanduban székel, a Koronázó téren, egy (finom szó­szólva) ódon és megkopott pa­lota sötét zugában, ahonnan évente csak egyszer, augusztus­ban jön ki, hogy fogadja a neki kijáró hódolatot. Iskolába ily módon természetesen nem jár, de hát egy istennek minek a tu­domány. A nagyszerű vendégszeretet ebben a „palotában” csődöt mond, nem engednek be. Egyetlen hasonló hely van az országban, Patanban, a Pas­­hupatinath templomban, amely a hinduizmus követőinek egyik legszentebb helye, s ahová csak a hívők léphetnek. A Bagmatinál magasló aranyfedelű templom igy csak az imaházakkal borított túlpartról vehető szemügyre. A szolgálataikat ajánlgató gyerek „idegenvezetőktől” itt már egy­szerűen nem lehet szabadulni. Rövid számvetés: jobb fogadni egyet, mint hallgatni a nyüzsgő kórust. S végre egy kis nyuga­lom. A kiválasztott óriási hu-t kiált, s társai a felszólításnak engedve eltűnnek. A kis kisérő, akiről kiderül, hogy tizenegy esztendős, folyékony angolsággal magyaráz, sőt, amikor mellénk szegődik egy német turista, annak anyanyelvén is megismé-MONTAUBAN, Franciaor­szág — A közelmúltban 70 fegy­veres rendőr vette körül a de Portai birtokot, hogy az ottlakó 23 éves Jean-Louis bárót és le­ánytestvérét. Marie-Agnest távo­zásra bírják. A két testvér a körömszakadásig ragaszkodott az ősi birtokhoz, ami már 150 év óta a családhoz tartozik. Az utóbbi időben adófizetési nehéz­ségeik támadtak, igy 15,000 dolláros adóhátralékuk keletke­zett. Az állam eladta a birtokot 54.000 dollárért egy farmernek, aki nemsokára traktorosokat küldött a területre a munka megkezdésére. A két testvér rátüzelt a munkásokra, akik könnyebben megsérültek. Nemsokára a helyi ügyész arra szólitotta fel a Portai-testvére­ket. hogy békés utón hagyják el a birtokot. Ök azonban erre nem voltak hajlandók, hanem kije­tel mindent. Honnan a tudo­mány? Mosolyog. Gyerekkorá­ban tanulta — válaszolja, s nagykomoly arccal mutogatja az erotikus szobrokat, a virágokkal övezett falloszokat. Hamar bele lehet tanulni itt az életbe, a maga nyers valójába. A templomot aranylemezek borít­ják. de mögötte leprakórház áll, és a parton halottaikat égetik egykedvűen a rokonok.Időnként hosszú botokkal piszkálják a holttestet, hogy gyorsabban hamvadjon. A maradványok a Bagmatiba kerülnek, s közben gyerekek tucatjai mártóznak nevetve a mocsárszerű vízben. Jó volna bejutni a templomba. — Mi lenne, ha azt mondanánk az őrt álló katonáknak, hogy hindu vagyok? — faggatom a gyereket. Elmélyed, de aztán felderül az arca. — Maga nem lehet hindu, uram. Azok nem járnak fény­képezőgéppel — válaszolja. — A kormány minálunk nagyon okos. Hát ebben maradtunk. lentették: „A végsőkig védel­mezni fogjuk őseink birtokát." Ekkor a rendőrség avatkozott bele a dologba, és körülvette a házat. Amikor az ajtót betörték, akkor Marie-Agnes azt kiáltotta testvérének, hogy nyisson tüzet a bitangokra. Jean-Louis puskája eldördült, de a rendőrök vissza­tüzeltek, és súlyosan megsebe­sítették a férfit. Halász György AZ UTOLSÓ BÁSTYA. AVAGY ADÓS FIZESS! Baron Jean-Louis de Portai és húga, Marie-Anges. '

Next

/
Thumbnails
Contents