Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-02 / 1. szám
8. oldal Szökött katonasors 1863-ban Irta: VASVÁRY ÖDÖN Napjaink egyik nagy politikai problémája, hogy hogyan oldják meg azoknak a fiatalembereknek ügyét, akik vagy mint aktív katonák, megszöktek a vietnami háború alatt, vagy mint „ellenállók", nem jelentkeztek sorozásra, mikor behívták őket és J*J> külföldre szöktek. Sok ezerre megy jj§h ezeknek száma. Vannak, akik ‘aKs * teljes kegyelmet követelnek szá- ! mukra, mások, magával a kor- jKg^» mányzattal egyetértve, bizonyos büntető eljárás alá kívánják őket vetni. A kormány eddigi kísérletei Vasvár? Ödön eredményteleneknek bizonyultak. A szökevényeknek csak egy kis része hajlandó a mai feltételek mellett visszajönni. A végleges megoldás ugylátszik, még mindig a messzi jövendőben fog valamikor megtörténni. Háborús időkben a katonaszökevények problémája természetesen mindig, mindenütt kiujul. Régebben summásan intézték el a dolgot: a szökevényeket hajtóvadászatszerűen fogdosták össze és a legtöbbet statáriális utón kivégezték. A probléma természetesen előállt az amerikai polgárháború négy esztendeje alatt is, 1861-től 1864-ig. A két harcoló fél hadserege az első időkben kizárólag önkéntesekből állott. A kötelező katonáskodást a lakosság nem fogadta szívesen, számos helyen véres tüntetésekkel tiltakozott. A testvérharc két utolsó esztendejében különösen megnőtt a szökött katonák száma, úgy hogy súlyos katonai problémává vált. Az enyhébb büntetési módok nem riasztották vissza a szökni akaró katonákat, úgy hogy a hadvezetőség kénytelen volt sok esetben a legszigorúbb büntetést, a kivégzést alkalmazni. A szökött katonák problémája egyik szomorú fejezete a polgárháborúnak. Lincoln, az elnök, sok esetben adott kegyelmet, de később a hadvezetőség nyomására kénytelen volt lemondani (ha nem is írásban) megkegyelmezési jogáról és a végső döntést a katonai bíróságokra bízta. így történt abban az esetben is, amelyet a következőkben mondunk el. Az egyik ezredből, amely nem messzire Washingtontól állomásozott, öt katona megszökött, de elfogták őket. A dátum: 1863 augusztusa. A hadbíróság kivégzésre ítélte őket, aminek sortűzzel kellett megtörténnie. Az ilyen eset akkor már nem volt újdonság, de ennek az egy esetnek emléke jobban fennmaradt. A kivégzésre Ítélt szerencsétlenek között ugyanis volt egy George Kuhn nevű zsidó fiatalember is, aki mint társai, szintén azt kérte, hogy hitének papját adják melléje az utolsó órákra. Katolikus és protestáns lelkész volt kéznél, de zsidó rabbi nem. Kerestek egyet a közeli Washingtonban is, de nem találtak egyet sem. Egészen Baltimoreig kellett menni a kutatásban, ahol már akkor tekintélyesebb számú zsidóság élt. Ott találták meg a fiatal Benjamin Szóld rabbit, aki vállalkozott a nehéz feladatra. Szóld rabbi Magyarországból került Amerikába. Nyitra megyében született 1829-ben, egy Nemeskürt nevű valuban, ahol családja volt az egyetlen zsidó család. Amerikába 1859-ben került, tehát harminc éves volt, és Baltimore egyik zsinagógájának lett a papja. A fiatal pap, amint a nehéz feladatot elvállalta, azonnal megpróbálkozott, hogy a legmagasabb fórumhoz, magához az elnökhöz folyamodjék kegyelemért az elitéltek számára. Be is jutott az elnökhöz, de Lincoln már akkor a hadvezetőségre bízta a végleges döntést. Szóld erre a katonai kerület legmagasabb tábornokához fordult, George Gordon Meade tábornokhoz, az Army of Potomac fővezéréhez. Közbenjárása azonban ott sem járt eredménnyel: már akkor a hadvezetőség a legsúlyosabb büntetést alkalmazta. Nem segített az a körülmény sem, hogy New York városában is mozgalmat indítottak a megkegyelmezés érdekében. Az elriasztó példaadásnak meg kellett történnie. Lincoln ugyan speciális levelet adott át Szóidnak a tábornok részére, amelyben bizonyára kérte a megkegyelmezést, de eredményt ez az elnöki segítség sem hozott. A rabbi nehéz szívvel tért vissza a rappahannocki táborba, Virginiába és mindent elkövetett, hogy védencének lelkiállapotát amennyire lehet, egyensúlyba hozza. A fiú ugyanis, aki mindössze 22 esztendős volt, lelkileg teljesen összetört. Mint a legtöbb szökevénytársa, ő sem a legnagyobb bűnt követte el: vagyis nem az ellenséghez ment át, hanem csak halálosan belefáradt a háborús katonáskodásba és haza próbált kerülni, a családjához. Sírva kérte papját, hogy maradjon mellette az utolsó percig, amit Szóld, ugyancsak sírva, meg is Ígért neki. A kivégzés 1863 augusztus 29-én történt, még pedig teljes nyilvánossággal, egy 25 ezer főre becsült tömeg részvételével. Délután, fél három tájban vonult fel a katonaság, a szökevények saját ezrede és minden más KÍSÉRTETEK Irta: HALÁSZ PÉTER A londoni Times kisértet-történetekre hirdet pályázatot, egy-egy pályamű legfeljebb hatezer szóból állhat, az első dij hatszáz fontsterling, a második kétszáz. A díjnyertes elbeszéléseket a lap közli szombati számának irodalmi oldalán, azonkívül bekerülnek a Cape-kiadóvállalat jövő esztendőre tervezett antológiájába, amely a világirodalom legjobb kisértethistóriáit tartalmazza. Neves személyekből álló bírálóbizottság dönti el a beküldött írások értékét: Kingsley Amis, akinek ,,A zöld ember” című regényét a mai angol irodalom legjobb kisértetregényének vélik, Patricia Higsmith pszichológus, kísértetekhez fűződő élmények tudományos elemzője, és Christopher Lee, a hires angol színész, a hátborzongató filmek sztárja, a nagy Drakula-alakitó, az angol Lugosi. Christopher Leet kiváltképpen alkalmassá teszi a zsűriben való közreműködésre az a körülmény, hogy Cambridge-ben (mint most a Times közli róla) Montague Rhodes James professzornál vizsgázott. Hogy ki volt Montague Rhodes James, arról a kisértet-pályázatot bevezető terjedelmes tanulmány tájékoztat, Richard Holmes Írása, amely egyúttal irodalmi hangvillaként intonálja is a pályázatot. James professzor 1882-ben került Etonból a cambridgei King’s College-ba, a klasszikus tudományokból vizsgázott, gyorsan és simán emelkedett, először dékánnak nevezték ki, majd igazgatónak, végül egyetemi al-kancellárnak és 1918-ban innen került át a „King” testvér-egyetemére, Etonba, igazgatónak. Magas, méltóságteljes ember volt, feketekeretes szemüveget viselt, sohsem házasodott meg, nemzetközi hírnévre tett szert mint az ősi Írások tudósa és középkori kéziratok kutatója, nagy munkájának, „Az apokrif Uj-Testamentum”-nak végleges kiadása 1924-ben látott napvilágot. 1930-ban ottani katonai részleg. Ahol volt katonabanda, azt is kivezényelték, úgyhogy az ezredek valószínűleg lassú gyászindulók hangjai mellett foglalták el helyüket. Az öt megásott sir, egymás mellett, már készen várta az elitélteket. Három pap állt mellettük: valószínűleg ez volt az első katonai temetés, amikor mind a három nagy felekezet papja együtt szolgált. A fiatal Kuhn nem engedte el papja kezét, sírva mondta utána a Thillim, Yigdal és Shimas zsoltárok és imák zordon szavait, utána megcsókolta papját. Három órakor az öt elitéit feszes „Vigyázz!” állásban tisztelgett, amikor a 36 lövész puskája eldördült. Szóld életrajzában benne van, hogy az utolsó pillanatban is, amikor a sortűz eldördült, Kuhn kezét fogta, tiltakozásul az általa tulszigorunak tartott büntetés ellen. Hogy ez hogyan történhetett meg, anélkül, hogy a golyók őt is eltalálták volna, azt bajos volna megállapítani. Meg kell említenünk, hogy az ilyen kivégzések alkalmával nem mindegyik lövész puskája volt a golyóra töltve. A sortiizet rendesen hat katona adta le, de golyó csak egynek a puskájában volt, a többi vaktöltéssel volt ellátva. Az ok az volt, hogy a lövész katonák maguk se tudják, melyiküknek golyója ölte meg szerencsétlen katona társukat. A hadvezetőség feltételezte, hogy a lövészek között lesznek, akik lelkiismeretfurdalást éreznek amiatt, hogy embert öltek. Ilyen módon megvolt a lehetőség, hogy mindegyik lövész egy másik golyójának tulajdoníthatta az emberölést. megkapta a Becsületrendet. 1936-ban halt meg, karácsonyi énekek hallgatása közben. Mint Holmes Írja róla: annak a már-már kiveszőben lévő akadémikusnak volt egyik ritka példánya, akinek egyéniségében a kolostori magány és a pajkos, kamaszos kedély, a jóbajtársiasság keveredik. Miért vezeti be pályázatát a Times a James profeszszorról szóló írással? Mert ez a neves paleográfus, ősi Írások kiváló tudósa, szabad idejében kisértet-történeteket irt. a£ elsőt, amelynek az volt a cime, hogy Canon Alberic Albuirga 1893-ban irta, 31 esztendős korában és semmi kétség nem lehetett felőle, hogy a (Folyt, a 11. oldalon) S'Z'E'M'L'E ............................... A nagykereskedelmi árak és fogyasztói árak emelkedése, az ország össztermelésének csökkenése, a munkanélküliség arányának ugrásszerű emelkedése és egyéb jelek azt mutatják, hogy gazdasági életünk lefelé süllyed. Az a valóság, hogy a kilátások továbbra sem kecsegtetnek semmi mással, csak azzal, hogy a dolgok ezután is ebbe az irányba tartanak. A múlt hónapban Simon pénzügyminiszter nagy későn elismerte, hogy az ország gazdasági élete recesszióban van, de hangoztatta, hogy az infláció a legsúlyosabb probléma. Most már azzal foglalkozik, hogy a nemrégen beismert recesszió vajon mennyi ideig fog tartani. 1975 tavaszára a munkanélküiség arányának emelkedését úgy látja, hogy legalább a hét százalékot éri el; pedig az elmúlt augusztusban határozottan állította, hogy nem fogja túlhaladni a hat százalékot. A pénzügyminiszter véleménye szerint a jövő nyáron fordulat fog bekövetkezni. Ezt talán indokolt jóslásnak lehet elfogadni, mert a jelenlegi politika olyannak tűnik, mintha valamire várnának, ami majd a dolgokat jobbra fordítja. Az az igazság azonban, hogy a Fehér Ház közgazdasági prófétái és programtervezői már minden hitelüket elveszítették az ország lakossága előtt elsősorban azért, mert makacsul nem akaiják levonni a múlt tanulságait. — WA/ ősz löisáisriasm eitdirnftmz tji ri iovzöl3 — isbnim -toszboáéin io:áoh a nsűissauézzobíösl silalal
