Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-23 / 4. szám
\ 10. oldal AZ IGAZI OK Irta: PAPP VARGA ÉVA Egy szomszédos moziban megnéztem a napokban egy felújított filmet, amelyet régebben nem volt alkalmam látni s igy nem olvastam el a rávonatkozó kritikákat sem. Annyit tudtam róla. hogy mint színdarab évekig ment a Broadwayn, aztán filmet csináltak belőle. A nagy siker magyarázata egyszerűen az lehetett. hogy remekül játszanak benne a szereplők, kiváltkép Shirley Booth, aki az ,,Oscar”-t is megkapta az alakításáért. Játékának minden árnyalata élethű és mégis épp az ő szerepe az, amelyet én nem tudok igazi életnek elfogadni. Szerintem olyan nő nincs, akit ő alakit. Az csak iró fantáziájában él. A könyvet nem olvastam, a színdarabot nem láttam, tehát egyedül a film alapján mondok véleményt. Adva van egy kb. 45 éves nő, aki nagyon szép lehetett, sőt most is az lehetne még, ha törődne kissé a külsejével. Ö azonban affölötti bánatában, hogy kiskutyája ,,Sheba” eltűnt, nem törődik többé sem önmagával, sem a férjével, sőt még az otthonukkal sem. Az iró tendenciáját elfogadhatnánk, ha megértjük, hogy a „Little Sheba” csak jelkép: az eltűnt ifjúság az, amelynek elmúltával két házasfél szerencsétlenné, boldogtalanná vált. De szabad-e ennek megörténni...? Állíthatjuk, hogy a mai 45 éves nőnek a fiatalsága nem múlt még el, annál is kevésbé a féijéé, aki ötven körüli. Én azonban csak a beállított helyzeten ütköztem meg. Mert mi okozza annak a nőnek a boldogtalanságát, aki szerelemből ment férjhez, most is szereti az urát és az is pt. Egyformán haladnak lassankint a múló évekkel az öregség felé, amelyben még sok szép nap és örömteljes idő vár azokra, akik összetartoznak. Miben van tehát a tragédia gyökere? A meséből kitűnik, hogy a férj egy időben ivásra adta magát, de ennek oka mélyebben található: annakidején félbehagyta tanulmányait, hogy elvehesse szerelmesét. Ez meg is történt. Húsz éves házasok és ő dolgozik is, csak nem abban a környezetben és nem olyan fokon, mint valamikor remélte. Keveset keres, de azért elég nagy lakásban élnek, ez a lakás azonban egy rendetlen nagy börtönnek tűnik, mert a nő teljesen elhanyagolja. A rendes főzéssel sem törődik, mert őt semmi nem érdekli a világon, csak az álmai, melyekben az eltűnt és már soha vissza nem várható „Little Sheba”-val foglalkozhat. Fásult-zsibbadt fájdalmát csak ezek az álmok szinesitik, mig ő egy ócska slafrokban, fésületlenül járkál ide-oda a lakásban. Ez a látvány és életmód maga is elég lenne arra, hogy a félj ivásra adja magát. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy egyetlen gyermekük meghalt pici korában. A kritikus és a nézők szemében mindez talán megokolná azt a gyászt, amely a házaspárt, — különösen pedig a nőt ilyen állapotba hozta, én mégsem tudom megérteni azt az asszonyt, aki igy elengedi magát. Kétségtelen, hogy egy gyermek elvesztése tragédia, az ifjúság elmúlása pedig szivet-lelket fájditó szomorúság. Az is igen érthető, hogy egy félbemaradt pályafutás sok esetben letöri azt, akinek nagyratörő ambiciói voltak. Mégis, mindezeknek, nem lehet ilyen siralmas következménye, főleg a nőnél nem. A történet idején a férjet már kigyógyitották egy iszákosság ellen működő egyesületben. Ö már képes is egy józan élet feltételeinek megfelelően élni, de soha italra nem vágyó férfit is belekergetne az ivásba egy olyan rendetlen, hanyag feleség, mint itt látható volt. Olyan úgynevezett OTTHON, ahol a munkából hazatérő férjet soha nem várja egy kedves, figyelmes élettárs, egy rendes vacsora és ahol még egy pohár narancslevet sem találhat reggel, mielőtt munkába megy, ahol ez igy van, ott nem a férfi szorul gyógykezelésre. hanem a nő —. A sors nem minden házasságot áld meg gyermekkel, de ahol az nincs, ott hatványozottan fontos az összetartás, az egymás iránti figyelem és a közös otthon gondozása. Még az iszákosságra hajlamos férfit is józan életre szoktathatja az a feleség, akinek első a férje. Aki gondozza, rendben tartja a háztartásukat és önmagát is. Az ilyen feleség mellett a férj nem is venné észre, mikor már „eltűnt a Little Sheba...” LONDONI SZÍNFOLTOK TENGERESZEK " SZÁRAZON.. Sok vihart látott tengeri medvék az idei karácsonyon utoljára koccintanak forró groggal a londoni kikötő Tengerész-otthonának falai között, az ünnepek után bezárták az otthont, az ujesztendőben nem nyílik meg többé — másfél-évszázados fennállása után a themzeparti dokkok utcájában levő Sailer’s Home ablakai elsötétülnek mindörökre. Ünnepi esemény volt, amikor fölavatták az 1827-es esztendőkben, Palmerston miniszterelnök mondott beszédet és megjelent a Walszi herceg, Anglia legjobb hajószakácsa főzött ebédet és marcona matrózok késő éjig meséltek messzi tengerek vad viharairól, hajótörésekről és kisértethajókról, amelyek zöldes derengéssel, váratlanul tűnnek fel a horizonton, hidjaikon nem áll kapitány és fedélzetükön nem látható matróz. A Tengerészotthont eredetileg azért létesítették a londoni kikötőhatóságok, hogy biztos menedéket nyújtsanak a matrózoknak, akik hosszabb-rövidebb időre szárazföldre tették lábukat, mert akármilyen nagy veszélyeket rejtett a tenger, semmi volt az a dokkok világának veszélyeihez képest. Ott voltak először is a könnyű lányok, a vöröslámpás házak, a csapszékek és olcsó fogadók, ha ezeknek labirintusaiba került a tengerész, addig ki nem szabadult onnan, mig krajcár volt a zsebében. Montagu Williams, a londoni East End magisztere igy irta le ezt az 1860-as évben: „Ha a matrózokat nem zsebelték ki tökéletesen a szalonokban és bárokban, akkor befejezték a műveletet a markos kikötőcsavargók, amikor részegen kitámolyogtak az utcára. „A pénzüket, amelyért hónapokon, olykor esztendőn át szolgáltak a hajón, elvesztették egyetlen éjszakán. Ezért kellett megépíteni a házat, amely otthonuk lett távol az otthontól, sőt sok tengerésznek egyetlen szárazföldi otthona. A Tengerészháznak a lovaskocsijai ott várakoztak a dokkokban s amikor kikötött egy-egy hajó és partrajöttek a matrózok, nyomban fölkapaszkodhattak a kocsikra, amelyek azután a kétlábú cápákról hemzsegő veszélyes zónán át az otthon falai közé mentették őket. Persze csak azt, aki menekülni akart. Mert hiszen mindig voltak tengeri farkasok, akik azt vallották, hogy ahány kikötő, annyi lány. Kerüljön, amibe kerül. De a kikötői otthon hamarosan nagyhírű lett a tengerészvilágban. Olcsón lehetett makulátlanul tiszta hálófülkét nyittatni benne (amit kabinnak neveztek) s konyháján, amelynek „galley” — hajókonyha — volt a neve, izes ételeket főztek az átmenetileg szárazföldre kényszerült hajószakácsok. Sőt, a tengerész, aki el akarta sajátítani a szakácstudományt, a matrózotthonban tanfolyamot végezhetett, bizonylatot kapott uj képesítéséről és annak birtokában elszegődhetett hajószakácsnak. Ez a tanfolyam a legutóbbi időkig működött. Az ilyen, vagy olyan oknál fogva hajó nélkül maradt tengerész bevette magát az otthon falai közé, lejárt a dokkokba, megkereste a horgonyaikat fölszedni készülő hajó kapitányát és fölajánlotta szolgálatait. Itt toboroztak legénységet és itt csaptak el mihaszna matrózt. Minden időben a világ minden részéből Londonba verődött tengerészek találkoztak itt egymással, fehérek, feketék, sárgák, kreolok, teherhajókról, luxusgőzösökről. A nagy változás nem is olyan nagyon régen, tizenöt-husz esztendővel ezelőtt kezdődött. A kereskedelmi flották — a szó jelképes értelmében — egyremásra szenvednek hajótörést. 1967 előtt a brit kereskedelmi tengerészeinek még százötvenezerfőnyi legénysége volt, ma éppen a fele. A hajók gyorsabban teszik meg az utakat, hamarabb fordulnak, egy-két napnál tovább ritkán horgonyoznak a kikötőben. A matrózok manapság nem egy-egy hajókapitányával, de hajótársaságokkal szerződnek, a Társaság székházaiból computerek figyelik útjaikat, telexen irányítják őket, kiköt egy hajó, már váija az utasítás, a legénységből ennyi és ennyi fő repüljön haladéktalanul Abu Dhabi-ba, ott szálljon a Társaság holnap induló tankhajójára, átcsoportosítás, fordulási idő, érkezések, indulások egyeztetése, a matrózok úgy élnek és dolgoznak ma már mint nagyvállalatok alkalmazottai. A londoni kikötő Tengerész-otthonának kabinjai manapság többnyire üresek. Ráfizetéssel jár a fenntartása. Van még néhány öreg lakója, azokat elhelyezik majd valamelyik „aggok házába”, szárazföldi patkányok közé. Karácsony este fölhajtják az utolsó pohár groggot. Aztán mégegyszer, utoljára nyugovóra térnek a ,,kabin”-ban. Nagy viharokról álmodnak, kikötők könnyű lányairól és a láthatáron felsejlő kisértethajóról. Zöldes fényben dereng, üres a hídja, a fedélzete s akkor ráeszmélnek végre, hogy nem más az, mint saját emlékeik hajója... Vándor Péter UJ MUNKAERŐ — Nos, tetszik az gj könyvelőgépünk? — Tetszik. De a főkönyvelőnk szebb volt. VALAHARA Mára, holnapra, valahára, legyen csikknek, embernek, vadnak papirvékonyka, csöpp halála észrevétlenül, valahára. És legyen csend. És irgalom. Mert csak a föld könnyű nagyon, szemnek a másik szem nehéz, sötétlő tó, a tág, a vak — kézbe kéz, lábba láb akad idegenül: csak ez nehéz. Hát legyen csend. És emberül támadjon végre valaki ha ember-voltát tartani tudja: s végig szemünkbe néz. Raffai Sarolta
