Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-23 / 4. szám
8. oldal MOST KÉTSZÁZ ÉVE Irta: VASVÁRY ÖDÖN (Az Egyesült Államok fennállásának kétszázadik évfordulója gyorsan közeledik. Másfél év múlva már itt lesz az uj ország kétszázadik születésnapja, 1776 julius 4-én. Uj világ született akkor, éppen úgy, mint ahogy most egy másik világ vagy születőfélben. A fenti címmel havonta egy cikk fog megjelenni, megemlékezve a kétszáz évvel ezelőtti világ történetéről abban a hónapban.) 1775 január elsején az emberiség éppen olyan várakozással tekintett az ujesztendő elé, mint azelőtt és azóta is mindenkor. A fehér emberek számára az uj év Párizs és London felől hozhatott legtöbb uj hirt. Amerika még csak gyerek-óriás volt. Ami hir onnét jött, legfeljebb mosolygást idézett elő Londonban, az angol király székhelyén: gyanús mozgolódások folynak ott, amiket azonban lehetetlen komolyan venni. Az amerikai bugrisok mintha valami lázongásra készülődnének és apró kellemetlenkedésekkel szórakoztatják az angol világhatalmat, amik azonban csak lenéző mosolyt váltanak ki az angolokból. Párizsban még ennyi gond sincsen. Az országnak uj királya van valami hét-nyolc hónapja, aki XVI. Lajos néven uralkodik, húsz éves suhanc, aki jóformán semmit sem számit, mint király: csak a terített asztal gyönyörűségeinek él. Bezzeg a felesége, a 19 éves Mária Antoinette, aki az osztrák császárnő (és mellékesen magyar királynő) Mária Terézia leánya, annál több gondot fordít a saját gyönyörködtetésére: a királyi udvarban addig soha nem látott mulatságok, ünnepélyek kergetik egymást, mindegyik ilyen alkalom felülmúlni igyekezve, fényben és pompában az előzőket. A nép nyomorúságával senki sem törődik. Akkor még senki sem sejti, hogy rövid 15 esztendő múlva milyen sorsa lesz a királynak, királynénak, arisztokráciának. Német földön, ahol még mindig tömérdek kisebb-nagyobb állam, királyság, hercegség próbálja megtalálni a nemzeti egyesülés útját, egy 25 éves fiatalember, bizonyos Goethe nevezetű, egy keservesen szentimentális regényt ad ki, „Az ifjú Weither keservei” címmel. A regény meséje nem valami érdekes: mindössze annyi történik benne, hogy egy Werther nevű fiatalember szerelmes lesz, de szerelme máshoz megy feleségül, mire Weither öngyilkos lesz. Ma már valószínűleg csak irodalomtörténészek olvassák: de ezeknek muszáj tanulmányozni, mert Goethe regénye a világirodalomban is egy uj korszakot vezetett be. Az amerikai mozgolódások oka: a nép zúgolódása a szakadatlan adók miatt, amikkel az angol hatalom sanyargatja őket. Évek óta állandóan jönnek Londonból a királyi rendeletek, mindegyik mintha szándékosan provokálná az amerikai nép önérzetét. Amerika csak gyarmat, amelynek egyetlen rendeltetése van: minél több anyagi segítséggel emelni Anglia gazdaságát, kényelmesebbé tenni az angol nép életét: illetve, az angol arisztokráciáét, mert mint francia földön, Angliában is minden vagyon és hatalom az arisztokratáké. Bostonban már megtörtént, hogy az angol katonaság sortüzet adott a lázongó tömegre. Ez volt a híressé lett „Boston masscre”, amelyben öt polgár meghalt és számos megsebesült. Ennek már öt éve lesz, de nem felejtették el. Nevezetes alkalom volt a „Tea party" is, amikor a bostoni polgárok, 1773 december 16-án 342 bála teát tengerbe dobáltak egy beérkező angol hajóról, hogy igy tiltakozzanak az uj teaadó ellen. Még újévkor is nagy mulatsággal meséltek a bostoniak egy uj esetről, ami ugyancsak az ő dicséretüket szolgálta: hogyan vették el az angoloktól a város melletti „Fort William and Mary” ócska erődöt. Boston katonai kormányzója egy Gage nevű angol tábornok volt, afféle tutyimutyi öregedő ember, akit a saját katonái is csak „vénasszonynak hívtak. Ez a Gage fejébe vette, látva az amerikai mozgolódásokat, hogy a régi erődöt, ahol csak egy pár katona lézengett, komoly erődítménnyé teszi. Már ki is volt tűzve a nap, amikor az uj angol haderőnek meg kell' érkeznie. A bostoni polgárok, mint sok minden más (Folyt, a 15. oldalon) RÓMAI LEVÉL QUO VADIS EMBERISÉG? Róma, 1975. január hó... Washingtonban nemrég tették közzé „Az emberiség fordulóponton” című kötet, Mihajlo Mesarovic clevelendi és Eduard Pestel hannoveri egyetemi tanárok munkáját. Ez a második jelentése a hires Római Klubnak, amely két évvel ezelőtt kiadta a Massachusetts Institute of Technology nagy port fölvert jelentését. A növekedés korlátáit, Pestel professzor a klub egyik alapitója és a végrehajtó bizottság tagja. A növekedés korlátaibán azt a tételt fejtették ki, hogy a világ katasztrófa felé halad, mert fölemészti természeti forrásait. Robbanó hatást keltett a dokumentum, vég nélküli viták követték, de elérte célját: felrázta a közvéleményt és a politikai vezetőket, tudatosította bennük a korlátlan növekedés veszélyét. A második jelentéssel a Római Klub újabb lépést akar tenni előre, a veszély puszta jelzéséről áttérve az operativ javaslatokra. Erről a második jelentésről beszélgettünk Aurelio Pecceivel, a Római Klub elnökével. — Ezzel a második jelentéssel — mondja Peccei — válaszolni kívánunk azokra a kritikákra is, amelyek azzal vádoltak bennünket, hogy meg akarjuk állítani a fejlesztést, nem törődve az emberiség kétharmadával, amely még a jólét küszöbénél sokkal alacsonyabb szinten él. Az igazság az, hogy mi az ellenőrizetlen növekedést egy szerves növekedéssel akaijuk helyettesíteni. Élő szervezetnek fogjuk fel a világot, amelynek egyes részei ma elhájasodottak, mások csenevészek. Ha ezen az egyensúlyzavaron nem segítünk, a szervezet nem maradhat életben. A Mesarovic-Pestel jelentés a világot tiz területre osztja: Észak-Ameriká, Nyugat-Európa, Japán, A- usztrália, Dél-Afrika és a többi fejlett piacgazdaságú ország, Kelet-Európa és a Szovjetunió, Latin-Amerika, Észak-Afrika és Közel-Kelet, Egyenlítői Afrika, Dél- és Délkelet-Ázsia, Kina. Ennek a tiz területnek kölcsönös összefüggéseit tanulmányozzák a szerzők. Figyelemreméltó megállapításokat tesznek, és ezek előreláthatólag hasonlóképpen nagy vitát váltanak ki, mint A növekedés korlátái. Ha nem történik semmi a világ egyensúlyának helyreállításáért, ötven év múlva a fejlett rész (az úgynevezett „északi félteke”) és az elmaradott rész (az úgynevezett „déli félteke”) egy lakosra jutó jövedelme közötti viszony a jelenlegi 5:1 helyett legalább 8:1 lesz, ami Latin Amerikát illeti, Dél-Ázsia esetében pedig 20:1. A jelentés igen fontos megállapítása: ha késlekeVasváry Ödön dünk a megfelelő intézkedésekkel, a helyzet napról napra súlyosbodik. Ha például azt a célt tűznénk ki, hogy az arányeltolódást a kevésbé elmaradott térségek esetében 3:l-re, a többieknél 5:l-re csökkentjük, akkor egy olyan segélyprogram, amely ezt a célt ötven év alatt, tehát 1975-től 2025-ig el akarná érni, mintegy 7200 milliárd dollárba kerülne. Ez nagyjából annyi, mint az Egyesült Államok hétévi, Olaszország hatvanévi egész termelése. Könnyen lehet, hogy a fejlett országok sokallanak ilyen nagy áldozatot. Ámde ha huszonöt évig nem csinálnak semmit, és a következő huszonöt évben akarnák a programot megvalósítani, akkor a költség már 10,700 milliárd dollárra emelkedne. Ha viszont a segélyprogramot a következő huszonöt évre összpontosítanák, a kitűzött célt további segélyek szükségessége nélkül elérhetnék 2000-ig. Az egész program nem sokkal kerülne többe 2500 milliárd dollárnál, jóformán tehát csak egyharmadába az első esetben és alig egynegyedébe a második esetben szükséges összegnek. — Ezeken az adatokon el kell gondolkoznunk — mondja Peccei. — Minél később látunk munkához, annál rosszabb. — És ha hagyjuk, hogy a dolgok az eddigi kerékvágásban haladjanak? — Akkor a katasztrófa sokkal hamarabb bekövetkezik, mint az A növekedés korlátái megjósolta. A tanulmány globális átlaggal dolgozva 2100-ra jósolta a készletek kimerülését. De ha tovább folyik a „szent egoizmus” vagy a fosztogatás politikája, jóval előbb bekövetkezik a törés. Ez félelmetes válságok kirobbantásával járna: háborúk a nyersanyagok birtoklásáért, az éhező földrészek lázadásai, olyan szörnyű konfliktushelyzetek, amelyekhez képest a mai közelkeleti probléma jámbor idill. Ne képzeljük, hogy az emberiség kétharmada békésen váija majd, hogy éhen haljon. — De hogyan lehet meggyőzni az embereket arról, hogy ma áldozatokat hozzanak egy ötven év múlva várható katasztrófa elkerülésére? — Én optimista vagyok — mondja Peccei. — Az egyszerű emberek sok esetben bebizonyították, hogy képesek a nagy áldozatokra. Meg kell győzni őket, hogy ezekre jó ügy érdekében van szükség. Aldo Giobbio S'Z'E'M'H I Az 1974-es esztendőnek búcsút mondani, sok tekintetben megnyugvást jelent. Az elmúlt év a drámának és törésnek az éve volt. Az amerikai nép azonban a jövő felé fordítja tekintetét, amint egyre messzebb távolodik az 1974-es esztendő politikai romhalmazától. De vajon mit lát a jövőben? 1974-ben végre eltűnt a Nixon és palotaőrsége által fenntartott lidércnyomás a Fehér Házról, és Gerald Ford elnökségének első napján kijelenthette, hogy „alkotmányunk működik; nagy Köztársaságunk a törvényeknek a kormánya és nem embereké.” 1974-ben az Egyesült Államok azt a legsúlyosabb kormánykrizist vészelte át, amihez hasonló nem volt a polgárháború óta. Richard Nixon lemondása által elkészült az ut a tisztogatás számára, még az elhamarkodott amnesztia ellenére is. Az uj évben azonban egy egész sor problémával találta szemben magát az ország, a gazdasági pangással kapcsolatos nehézségekkel, amiknek leküzdésére Ford elnök mozgósította az ország népét. Most még aggasztóak a kilátások, de tovább tekintve a jelenlegi nehézségeken, és emlékezve az ország elmúlt 200 esztendejére hisszük, hogy amerika kilábal a mélységből a régi zászló alatt és bebizonyítja a világ előtt szabadságának és teremtőkészségének erejét. r lé/í1 ŐSObütifé fi e*2KÍvr»l81ÖXZ T
