Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-16 / 3. szám
15. oldal SZABAD EGY SZÓRA? Vallomás az öregedésről Bár nyugdíjba léptem — bánt, ha szememre hányják az életkoromat, ha az orrom alá dörgölik, hogy elszállt az én ifjúságom is. Akár csak gyöngéd utalásképpen, találkozáskor, már az első mondattal: ,,És egészségileg jól vagy?” Netán kétes bók fomájában: ,,Hogy te még mindig milyen fiatalos vagy!” Bevallom úgy vagyok az öregedéssel, mint Rostand nagyorrú színpadi hőse, Cyrano de Bergerac az orrával: „Mert magamat kigunyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el!” Mert kéremszépen, ez az én legsajátabb magánügyem. Elég sajnálatos, hogy idővel megöregszünk. Sajnálatos, de természetes. Engedtessék meg nekem, hogy elintézzem önmagámban, hogy belenyugvással tudomásul vegyem, hogy megpróbáljam derűsen, belső megbékéléssel élvezni az ősz izeit, ameddig megadatik. Ne enyhítsék, ne tóditsák, ne vegyék észre az életkoromat. Megbocsáthatatlan női hiúság? De én nem csak a magam, sőt, nem is csak az 50-en felüli nők nevében szólok, mikor tisztelettel megkérdem: kinek van joga megdöbbenni, vagy sajnálkozni rajtam, mikor nem követtem el semmi kivetendőt, vagy szánnivalót? Kinek áll jogában egyáltalán a korommal foglalkozni? Az államnak, mert gondoskodni kíván megélhetésemről, ha majd munkaképtelen leszek, vagy ha már pihenni vágyom. Az orvosnak, akit erre felkértem. Másnak nem. Milyen egyénnek, vagy szervezetnek lehetne joga engem, minket, elkülöníteni, megkülönböztetni, kirekeszteni a többiek közül? Talán, amiért nyugdíjba léptem, a többi műsorszám hallgatására alkalmatlanná váltam? A többi hét az évből nem az én hetem, csak a még nem öregeké? Félő, hogy akik ennyire szeretnének valami címkét akasztani ránk, ezzel egyben önmagukat óhajtják vállon veregetni: „Lám, ti megöregedtetek, de mi jók vagyunk, rátok. Járok a ,,market”-ra — ott lakom a szomszédságában. A bevásárlók között egész sereg nagyapa. All a sorban várva, végigasszisztálja 20-30 fiatal bevásárlását türelmesen. Baktat haza a teli cekkerrel és köszöni, jól van, nem fáradt. Majd délután is eljön, vigyázni az unokára, hogy menye a fodrászhoz mehessen és este a férjével — az ő fiával — a színházba. Nagymama is ott áll a sorban; zohorál az árussal, hogy szép húst adjon, ne azt a mócsingost, abból ő hogy főz a családnak vasárnapra ebédet? Nem, nem akar „öregek otthonába” kerülni. Talán, ha nem úgy hívnák — lehet, hogy inkább akarna. Mert ő már szemüveggel sem tudja az újságban elolvasni az apróhirdetést, és már egy kicsit nehéz a járás, mert hol a válla, hol a térde csikorog... De „öregek otthonába?” Ugyan már, miért menjen ő az öregek közé? Mikor áll be egy ember életében az öregség? — ezt nehezen lehet évszámmal jelölni, dátumok határai közé szorítani. Hiszen az embert munkája minősiti, nem születési dátuma. Hála a tudomány eredményeinek, az általános fejlődésnek, az emberi élet korhatára kitolódott. Az emberi alkotóerőnek pedig nincs általános érvénnyel, mindenkire megállapítható korhatára. Nemcsak a még ma is elragadó Marlene Dietrichre vagy az emberiség nagy öregjeire, Chagallra. Chaplinre, Szent-Györgyi Albert profeszszorra akarok hivatkozni. Hiszen ők átlagon felüli, rendkívüli emberek. Köznapibb ismerőseimmel példálózom. Életünk uj jelenségei a mai fiatal nagymamák. Ők a tanúim: az öregség nem kor, hanem állapot (aminthogy tartósan fiatalnak maradni is az.) És nem lehet pontosan meghatározni, kinél mikor kezdődik, mert ez egyéni dolog. Alkati kérdés, testi-szellemi kondíció, és jó szerencse dolga. Hiszen az erőnlétet, a késői évtizedekig tartó fáradhatatlanságot nyilván befolyásolja a sok, különféle terhelési próba, melyet megelőző évtizedeiben az egyén megélni kényszerült. Az emberi élet korhatára — szemünk láttára — kitolódott, de mi még mindig a régi, az azelőtti korszak beidegződéseivel élünk, azokat adjuk át a ma felnövő nemzedékeknek. Holott küzdenünk kellene ezek ellen az avult beidegződések ellen. Ezért azt javasolnám: tiszteljük az öregeket, ne koruk miatt, hanem aktiv évtizedeikért, mellyel a világot, az országit élni, haladni munkálták. Becsüljük meg őket hem külső jegyek alapján, nem ősz hajuk címén, és nem kampányszerűen, hivatalos programként az öregejk hete, vagy hónapja alkalmából. Hanem életük 1 mindennapjaiban, érdemük szerint. — megkülönböztetés, kirekesztés, és önelégülés nélkül. És fogadjuk őket észrevétlenül: vegyük tudomásul oly természetszerűen, ahogy a természet jelenségeit, az egymást váltó évszakokat szokás. Soklombu az együtt, egymással élő, egymásra épülő nemzedékek fája. így íegész a világ. A korhatárhoz nem kötött nyilvános hozzászólás jogán, a jelenlegi és a légközelebbi öregedők nevében Bars Sári A LtGÁTUS A református kollégiumok küldötte, szebben hangzóan ünnepi követe. Ayégre következett ki már kezdettől fogva, hogy a kollégiumnak élelmet és pénzadományt gyűjtsön. Bevett szokás szerint a mendikáns kis diák, a legátus meg nagy. A hetedik, nyolcadik gimnazisták már legátusok voltak, az alattuk levők medikánsok. Kiküldetésüket Nagy Sándor köziró igy okolta meg: „A szünidő alatt a diák legyalogolta a fél országot... Így gyűjtött maga és társai számára élelmet és pénzt. De ezt nem vette el ingyen: megszolgált érte tőle telhetőleg: mint kántáló diák (mendikáns) pár énekvers elzengésével és tisztelgő versek előadásával. Mint legátus pedig a gyülekezetben Isten Igéjének hirdetésével.” — A legációba induló nagy diákot — különösen Sárospatakról, de a többi kollégiumból is — elkísérte a mendikáns. Igét ugyan nem hirdethetett, de a harangozó kíséretében felkereste a kálvinista házakat, hogy elmondja kántáló versét. Sajnos ezek közül csak egyet sikerült lejegyeznem. Ivanyos Lajos igy emlékszik kisdiák kori kántálására: „Megálltunk az ajtóban, bekiáltottunk: — Meghallgatják kigyelmetek, mig egy verset elmondok? — Meg! — hangzott1 belülről a válasz. Aztán következett kántálva (énekszerűen) a vers: Alsószéked, Felsőszéked, áldjad Uradat, Urad áldjad, Megtartódat; Nap, Hold és csillag! A csillagok, szent angyalok Mondanak hozsannát. Jer hát, mondjunk az Istennek Szent halleluját!” Ez a kántáló áldáskivánó vers a 148. zsoltár 1-3. versének recitálása parafrázisban, azaz átköltött verselésben. A legáció keletkezését Nagy Sándor 1630-ra teszi, s Zólyomi Dávid nevéhez kapcsolja, a következő rendelkezés alapján: „rendelek esztendőnként ő kegyelmeknek (a debreceni kollégium lakóinak), mig Isten életemet megtartja, frt. 50-t. így őkegyelmek közöl a nemes tudománnyal felkészített ifjak Karácsony, Husvét és Pünkösd napjaira kijönni tartoznak, kik által ez kevés adománvkáim is szolgáltassanak bé. Ezenkívül rendeltem 40 véka búzát, váradi 20 cseber bort a diószegi dézmáról. két verő disznót, egy bodon túrót, vagy 10 sajtot, hat itze vajat és 3 itze mézet”. Ugv véljük: a legáció kezdetét csaknem száz évvel előbbre kell tennünk. Sztárai 1549-ben alapítja Tol- . nán az első protestáns főiskolát. Szegedi Kis Istvánnal együtt. A tolnai papjelölt szegény diákok Tolnában meg Baranyában szupplikáltak. Szállóigévé vált mondásunk: „Bejárta Tolnát. Baranyát” — diák uramék tudományát respektálva eredeti értelemben tudós embert jelentett. A későbbiek folyamán a nyári szupplikálás elmaradt, a legáció azonban a mai napig megvan. A begyűlt adományból a mai diákok is ingyen kapják élelmüket. PAPI NŐTLENSÉG A cölibátus jelenleg a római katolikus egyház komoly problémája — Írja a pápai állam, a Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano. — 1960 óta harmincezer pap szegte meg a nőtlenség törvényét. — Cölibátus (latin szó, magyarul: nőtlenség) a római katolikus papok és szerzetesek kötelező nőtlensége. Kezdetben a legkorábbi kereszténygyülekezetekben az aszkézis csak az önként vállalók: anakhóréták, a magasabb tökéletességre törekvők kötelezettsége volt. A nőtlen életmódra akkor még törvény nem volt. Későbbi szokás, hogy a házas papoknak templomi tevékenységük előtt tartózkodniuk kellett a házasélettől. A nőtlen vagy özvegyemberként pappá lett személyek felszentelésük után házasságot nem köthettek. — A kötelező nőtlenséget először az elvirai zsinat (300-306) irta elő a mai Spanyolország területén élő papoknak. (Zsinat: görög szünodosz, latin concilium, magyarul összejövetel, gyülekezet. Egyházi vonatkozásban fontos ügyben tartott papi tanácskozás.) I. Gergely pápa (590-604) elrendelte: a pappá szentelés előzetes feltétele a nőtlenség. A X. században a clunyi reform hirdette, majd pedig az egyetemes zsinatok — I. lateráni 1123, II. lateráni 1139 — szentesítették az általános cölibátust. A tridenti zsinat (1545-1563) a reformációval szemben védelmébe vette a papi nőtlenséget. A katolikus egyház e törvényen azóta sem változtatott. — XI. Pius pápa 1935-ben, XII. Pius 1950-ben megerősítette a cölibátus fontosságát. A II. vatikáni zsinaton (1962-1965) voltak, akik szerették volna, ha megszüntetik a papi nőtlenséget. A többség azonban fenntartása mellett szavazott. Ezért „A papi szolgálat és élet” cimü dekrétum továbbra is érvényesnek minősítette e törvényt. Ugyanakkor az utóbbi években az egyházi szolgálatok házasságkötés miatt elhagyó papok büntetése: a kiközösítés — exkommunikáció — alól újabban viszonylag könnyen nyernek feloldozást. FEJLŐDŐ NEMZETEK — Én állandóan túlórázom!...
