Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-26 / 26. szám
12. oldal MAGYAR HÍRADÓ „SZEGÉNY A SZÓ”... Irta: PAPP VARGA ÉVA A hires VINE and Hollywood Blvd. Sarkán levő „Brodway” áruházban én is a vásárlók között szorongtam, mig aztán csomagjaimmal beültem a pihenőbe és az ott levő egyik angol újságot kezdtem olvasni. A szemben levő díványon két nő szintén a vásárlás fáradalmait pihente és magyarul beszélgettek. Az idős asszony panaszosan mondta a fiatalnak: „Kiadtam egy csomó pénzt, pedig ez a nagyünnepnek felfújt „Apák napja” csak egy üzleti fogás. Anyák napjának megünneplése, — mint olvastam — valamikor egy gyöngédlelkű leány ötlete volt és közben a kereskedők rájöttek, hogy az ilyesmi nagyon fellendíti az üzlet forgalmát...” A fiatalabb nő szinte megsértődve vágott közbe: „Irén néni, hogy mondhat ilyet! Hát az Apák nem érdemlik a figyelmességet? Én soha nem fogom elfelejteni édesapám jóságát. Anyánk is mondogatta: mit érne az én gondoskodásom, ha Apátok nem hozná haza a keresetét? Ö biztosítja az életet nekünk, az én munkám csak mellette ér valamit. Ez az iga2ság!” Erre a néni a maga igazát védve mondta: „Hát igen, vannak jó apák is, de ők csak a házasságuk általi helyzetet ha vállalják, dolgoznak, hogy eltartsák a családot, de az egyéni életükkel sokszor még csak jó példát sem mutatnak serdülő gyermekeiknek. A válási esetek is azt bizonyítják, milyen könnyen lemondanak gyermekeikről, mig az anyák testi-lelki szenvedések árán is vállalják őket.” A két vitatkozó nő nyilván nem gondolt arra, hogy értem, miről van szó, nem is akartam hozzászólni a témához, csak hazafeléjövet gondolkoztam azon és igy jutott eszembe egy szivmelegitő kis eset: Legutóbbi utazásom idején a repülőgép Long Beachről indult. A Luft Hansa utasai között nem sok magyar volt, mégis találtam néhány nőt, akivel vártunk, mig kiengednek az induló géphez. A kis váróteremben feltűnt nekem egy szerény külsejű nő, aki látható örömmel állt meg mellettünk: „Hallom, magyarok is vannak itt. Talán Budapestre tetszenek menni? Az egyik nő felelt neki: „Igen, ha már meglátogattam bécsi rokonaimat, továbbutazóm a szülővárosomba, Budapestre.” Erre az idegen nő kérve mondta neki: „Ha már kiélvezte a pesti látnivalókat, biztosan elmegy a temetőbe is. Hallottam, hogy az 56-osok sírját is látogatják a magyarok. A tömegsírtól kissé távolabb, ott van az én édesapám siija is. Én nem mehetek haza, ideköt a családom, amerikaiak... csak az az egy sir az enyém... Asszonyom, az Isten is megáldja, ha visz egy csokor virágot arra a sírra. Itt van tiz dollár, ebből a Taxi is kitelik. Nagyon jó ember volt, négy éves korom óta, hogy édesanyám meghalt, ő nevelt, mostohát nem akart mellém. Mikor már nem élt, én a menekülők közé keveredtem, igy jutottam Amerikába. Sokat dolgoztam, innen küldtem a pénzt, hogy szép sírköve legyen. Keresztanyám elküldte a fényképet, láttam rajta a felírást: „Itt nyugszik Csontos Károly, a legjobb édesapa. Aztán az én nevem és az évszámok. Legyen áldott az emléke.” *** Egyik kedves olvasóm leveléből is idéznem kell: „Lezárt boríték” című cikkére büszke vagyok és köszönöm az írónőnek. Az én egyetlen fiam tiz éves korában maradt anya nélkül. Nagy feladat volt: nevelni! Azzal kezdtem, hogy jó példát mutassak neki. Felhagytam az esténkénti szokott borivással. Bár nagyon kisjövedelmű ember voltam, szívesen vásároltam számára a szórakoztató, de nevelőhatásu könyveket. Revolvert nem vettem neki és egy egy korához illő olvasnivalóért nem sajnáltam egy-egy dollárt, nehogy azokat az ostoba comic, vagy illetlen képesfüzeteket vásárolja. A gyerek érezte, hogy mindent megtennék érte és igyekezett hálás lenni a magamódján. Tanult! Hogy bizalmát megnyerjem, nem korlátoztam a szabadságát, megengedtem, hogy ki-ki járjon, de mondja meg nekem hová és kikkel fog menni. Az ellenőrzést csak titokban, tapintatosan végeztem. Mikor a „falusi” kis iskolából kikerült, már Philadelphiába iskolázott tovább és nemsokára már a saját erejéből tartotta fenn magát. Most is MESÉL A MÚLT A HIMNUSZ SZÜLETÉSE A magyar Himnusznak két születésnapja van. „Szövegét” 150 esztendeje, 1823. január 22-én vetette papírra Kölcsey Ferenc, Erkel Ferenc muzsikája pedig 1844. jul. 2-án csendült fel először. A Honderű igy vélekedett akkor: „Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű Hymnuszát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni; annak jelessége kezeskedik, hogy nemsokára a legnagyobb népszerűséget vivandja ki magának s valódi magyar néphymnusszá válandik.” A Szatmár megyei Cseke a XVIII. és XIX. század fordulóján a „világ vége” volt. „Csendes táj; a városok, a nagy világ zaja nem hangzik idáig. A nagy férfi sírja körül csak a szellő rezgeti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek dongának s távol az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja.” Petőfi irta e sorokat Úti leveleiben, 1874 júliusában. Ide, erre a „csendes tájra” jött élni és meghalni — Kölcsey Ferenc. Huszonöt esztendős, amikor gazdálkodni kezd csekei birtokán, hogy azután végleg idehuzódjék, a kúriába, a drága Pestről. Furcsa szokásai vannak: nem jár vadászni, lovagolni, nem borozgat, viszont annál szívesebben iszik egy-egy csésze feketekávét vagy teát. Életrajzírója, Vajda Viktor jegyezte fel, 1875-ben: „A ház, amelyben az a sajátságos, szótlan és titokteljes férfiú lakott, még most is fennáll... a község derekán, a nagyari ut irányában: öt szobával, egy előszobával s egy előcsarnokkal, honnan lépcsők vezetnek a tágas udvarra... A falu vénei még jelenleg is jól emlékeznek arra a különös emberre, kit csak ritkán lehetett látni, ki egész nap otthon ült egy kényelmes, tarka hacukában, tarka házi papucsban és tarka, piciny házisipkával; ki egész éjeket töltött Íróasztala mellett, sőt gyakran ott virradt el, azután lefeküdt s majd csak délfelé kelt ki az ágyból; ki nem ismerte cselédjeit és házi dolgait egészen inasára bízta...” Termékeny magány volt ez, amelyben sorra hódította meg az európai kultúra ormait, szépirodalomban, esztétikában, filozófiában egyaránt. Eppenugy érdekelte az „állati magnetizmus”, mint a görög antikvitás, a szatmári adózó nép állapota, mint a gőzgép. Gondolatait és „auctori életének” eredmé-VARGA ÉVA szépen halad az életben és én nem állítom, hogy ezt mind az én nevelésem hozta, de Isten kegyelme segített abban, hogy úgy irányítsam, ahogyan szegény, korán elhunyt édesanyja szerette volna. Az én jutalmam az, hogy gyakran ir nekem. Bizalmasa vagyok és a levelét mindig úgy Írja alá: „Szerető fiad és barátod...” *** Meghatottan olvastam végig a fenti -levelet. Méltatását ott kell kezdenem, hogy a gyermek bizalmát megnyerni a legnehezebb feladat. Ha erre képes egy férfi, attól még mi nők is tanulhatunk... *** „Apák Napja” évenkint ismétlődő igazi ünnepünk és a fenti két kis példa után úgy érzem, én következnék egy könnyes-hálás megemlékezéssel arról az édesapáról, aki egy felvidéki ki falusi temetőben nyugszik. Az ő lénye, története, jósága regénybe kívánkozna, de el sem kezdem... Mit mondhatnék Rólad, Apám, drága, Jó! Kevés az írás... szegény a szó...! nyeit, Kazinczyhoz hasonlóan, levelezésében osztotta meg a „rokonszellemekkel”. Szemere Pálhoz Írott Önéletrajzában igy számol be az 1818-1823 között eltelt évekről: „Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki); s ha sötét képeim engedték, a paraszt dal tónját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala... így támadt a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája, mely évekig emlékezetemben élt, igy az Ültem csolnakomban, melyen talán még most is látszik, hogy valaha fonókba illő nyelven volt irva.” Ekkor, 1822-ben született a Hymnus is, amely nyomtatásban először 1829-ben jelent csak meg, Kisfaludy Károly Aurórájában. Később, 1832-től összegyűjtött munkáinak kötetében „a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel látjuk viszont” — Hymnus a magyar nép zivataros századaiból... A költő a XII. század török-magyar harcainak korába képzeli vissza magát, történelmünknek egyik nehéz és válságos korszakába. Mit jelent ez? — veti fel a kérdést Horváth János. „Archaizáló játék? Irodalmi stilusmesterkedés? Nem! történelmi nagy szolidaritás; együttérzés az ősökkel; a nemzeti azonosság ihlető tudata: ’nemzeti’ költészet.” Ezt a gondolatot Szauder József fejti tovább: „Egyfelől a nemzeti hagyományt mélyen átélő, a nemzet történeti sorsában elmerülő lélek azonosul a történelem nagy viharaiban szenvedő, rabságban nyögő, vagy bujdosó költődeákkal — másfelől, mint Adynál később, meztelen lélekkel áll isten előtt, az elképzelt s történetileg (a visszahelyezkedés miatt) jogosan hitt legfelső biró előtt, s a nemzetsors fölpanaszolása Istennek valami protestánsbibliás zordonsággal ömlik a költő ajkáról... Elsősorban a hit és (ön) kritika hatalmas, szimfonikus verse a Himnusz. Ez a nagyszerű, tartalmi egység, valamint a megfelelő forma biztosította halhatatlanságát, minden más magyar vers fölé magasodó etikai hitelét.” Bartay Endre igazgató 1843-ban pályázatot hirdetett: „a nemzeti színház köréhez tartozónak vélem még költőink jelesebb lyrai költeményeinek becsét is minél inkább emelni, terjedését s az életbe jutását a nemzetben elősegíteni, s azt leginkább elérhetőnek vélem, hogy az ily költemények ének és zenére tétetnek”. Köztudomású, hogy Vörösmarty Szózatának megzenésítésével Egressy Béni vitte el a pálmát. A következő esztendőben ismét kiírták a pályázatot „a legjobb népmelódiáért Kölcsey Ferenc koszorús köl(Folyt. a 13. oldalon)
