Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-26 / 26. szám
8. oldal MAGYAR HÍRADÓ SZIKLAY ANDOR: MAGYAR LÁBNYOMOK... (Washington.) — ,,A cél itt nemannak erősitgetése”, írtam ma egy tengerentúli barátomnak, „hogy nyeglén szólva ’mindenki magyar’, hanem az, hogy uton-utfélen magyarokról talált kisebb-nagyobb adatokat, összefüggéseket, színfoltokat magyarok számára leltározzunk, még mielőtt mindez végleg feledésbe merülne. Két utóbbi időben megrajzolt efajta képletes lábnyom elég széles körben keltett feltűnést: több helyről leveleznek és itt helyben disputáinak velem róluk, és szerencsémre a forrásokat kellőképp idézhetem igazolásul. Néhány szót erről a két esetről. Egy pár évvel ezelőtt, még németországi diplomáciai szolgálatom alatt, Marburgban az ’Amerika-Haus’unk egyik ’local’-ja (helyi alkalmazottja) juttatott a Kaufmann-féle 1896-beli ’Aus Heine’s Ahnensaal’ban lévő dokumentációhoz. Abban igazolást nyer, mint megírtam (Am.M.Világ, febr. 9), hogy Heinrich Heine dédnagyapja pozsonyi magyar volt, méghozzá II. Rákóczi Ferenc egyik kölcsönszerző ügynöke. Azután: a nemzetközi hírű berlini, majd londoni egyetemi orvostanártól és kórházigazgatótól, Plesch Jánostól értesültem, hogy Lord Nelson nevezetes paramourja, a nápolyi angol követ felesége, Lady Hamilton, másodgenerációs magyar lány volt. (Am.M.Népszava, márc. 28 és ápr. 25); méghozzá Plesch dédnagyanyjának Óbudáról kivándorolt unokabátyja volt az Emma Lyon (Löwy) apja. Most éppen ott tartok, amit olvasóim még nem tudnak, hogy számos egykorú feljegyzésből kitetsző lehetőség szerint Emma legalábbis 16 éves koráig, amikor Londonba került, valószínűleg magyarul tudott legjobban — erre még visszatérek...” De még előbb, engedelmükkel, valami másra térek vissza. Pleschről Írva megjegyeztem, hogy „máshonnan többé meg nem szerezhető információk csak úgy áradtak a szivaija két füstje mögül, táviratstílusban is oldalakat töltve meg akkori naplómban...” Idéztem két kisebb adatot: Jászai Mari, akkor már a Nemzeti Színház örökös tagja, német és francia lírai verseket fordított, és angolból a Shakespeare-szonetteket; „Sir Philip de László”, az udvari portréfestő, eredetileg Läufer Fülöp volt, akinek számára Bartók zongoratanára és Liszt kedvenc tanítványa, Thomán István szerzett ösztöndíjat müncheni továbbképzésre. Most a többi jegyzetből következnek különféle adatok, a korképben fontostól a csupán szórakoztatóig, innen-onnan: „Jászai Mari, aki akkor, 66 éves korában, páciensem volt, megengedte, hogy elkísérjem Visegrádra, ahol meglátogatta a 98 éves Görgey Arthurt, a negyvennyolcas fővezért és hadügyminisztert. A kiegyezésig Klagenfurtban volt internálva Görgey; azt követőleg hazatért és visegrádi házában a világtól elvonultan élt — néhány hónappal látogatásunk után meghalt. Magas, egyenes tartásu ember volt, fehér hajjal, ezüst szakállal, pirospozsgás arccal. Kérdésemre, hogy miért nem igazolta magát a különféle vádakkal szemben (mégcsak árulónak is mondták), azt mondta: 'Fiam, a Habsburgokkal szemben és a nagyvilág előtt az volt szükséges, hogy ne a megvertek, hanem az elárultak színében tűnjön fel népünk, és én ebben kaptam szerepet...” Amikor Plesch a berlini Szent-kórház igazgatója volt, ott bent is lakást tartott fenn alkalmi hosszasabb ottlét céljaira és kísérletezései bármikori folytatására. (Akkoriban találta fel pl. a „Plesch Test”-et a vérben lévő gázok mennyiségének lemérésére a kilélegzésből; biztonsági fedőt magasnyomású analízisekhez; univerzális colorimeter-műszert.) Akkoriban nem volt Berlinben rezidencia a vatikáni delegátus számára; a lakás egy részében, Plesch meghívására, hónapokig lakott a későbbi XII. Pius, Monsignor Pacelli. Neveket idéz, magyarok az akkori Berlinben: a Berliner Theater igazgatója Ferenczy; a Theater in der Koeniggraetzerstrasse-é Eugen Robert, eredetileg Kovács Jenő; a Residenztheater-é Lautenburg udvari tanácsos, budapesti; a Wintergarten-é Barron, Pestről; a Metropoltheater-é Freund, szintén; a Stadttheater-é Barnay (Braun) Lajos. Betegei közt volt Elizabeth Bergner; Grock, a világhírű bohóc; Leopoldine Constantin, később Herczeg Géza („Wonder Bar”) felesége; Bassermann, Wegener, Moissi, Európa legnagyobb színészei; Einstein anyja, és első felesége, egy fiatal szerb matematikus, akitől 1914-ben elvált — a fiuk, Albert Einstein Jr„ évtizedekkel később magyar lányt vett el, Roboz Erzsébetet, az ismert neurokémikust, aki a kaliforniai Berkley-beli tudományos intézmények egyikében dolgozik. Maga Einstein mindvégig benső barátja maradt Plesch-nek. „Nagyon rossz emlékezőtehetsége volt, kivéve csupán fizikai és matematikai dolgokat. Mindig hangoztatta, hogy sokkal többet köszönhet a fantáziájának, mint a tényleges tudásá-ÉDES ANYANYELVŰNK A KÖLTŐI KÉP A kép a mai magyar köznyelvben elsődlegesen valamely valóságos vagy elképzelt személynek, tárgynak, jelenségnek két kiterjedésben való ábrázolását jelenti. Ennek mintájára az irodalomtudományban és a stilisztikában is gyakran esik szó képről. A költői kép is egyfajta ábrázolás, amely tárgyakat, jelenségeket, helyzeteket, eseményeket, illetőleg gondolatokat, érzéseket, hangulatokat jelenít meg, méghozzá olyan nyelvi formában, hogy e tárgyak és gondolatok az olvasó vagy a hallgató számára közvetlenül érzékelhetővé, szinte tapinthatóvá, körüljárhatóvá válnak. Csakhogy e közvetlen szemléletességnek éppen egy bizonyos nyelvi közvetettség a forrása. Emellett a költői kép a kifejezendő tárgyat elég sokszor nem konkrétabbá, élesebb körvonalúvá, hanem ellenkezőleg: megfoghatatlanabbá, távolibbá, különösebbé teszi, egyszóval: a költői képalkotásban az érzéki közvetlenség és nyelvi közvetettség, valamint a szemléltetés és az elvonatkoztatás ellentmondása és dialektikus egysége figyelhető meg. A képszerű kifejezésmód lényege valamiféle „másképpen mondás”. A Halotti Beszédben a prédikáló pap nem igy kezdi: „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk. Bizony, halandók vagyunk”, hanem igy: „Bizony, por és hamu vagyunk”, azaz mondanivalóját mintegy „kerülő utón”, közvetetten, egy kép segítségével fogalmazza meg. Ez az áttételesség a közvetlen megnevezés helyett közvetett kifejezéssel, a fogalmi ábrázolás helyett érzékletes képekkel él. A „másképpen mondás” szükségszerűen együtt jár a nyelvi automatizmus bizonyos fokú kiiktatásával, s ez a szöveget ilyen értelemben költőivé, vagyis egyedi-egyszerivé, sajátságossá teszi. Az már más lapra tartozik, hogy a sikerült kép könnyen divatossá válhat, mások is használni kezdik, s igy előbbutóbb elveszíti az egyszeriség varázsát, sőt egyáltalán képszerű mivoltát is. A képszerűség fontosságát két tényezőre vezethetjük vissza: egyrészt a kép olyan tudattartalmak megformálását teszi lehetővé, amelyeket a nyelv csak nak. Egyszer megkérdeztem, hogy véleménye szerint ki volt a világ legnagyobb embere. Szemrebbenés nélkül vágta rá: Maxwell! (Multszázadbeli skót fizikus.) Meghatottan mesélte, hogy egy firenzei sétája alkalmával emberek letérdeltek előtte az utcán... 'akárcsak Dante előtt, aki ugyebár a Mennyben járt... én pedig, mondjuk, az űrben jártam’... Egyszer Chaplin vendége volt Hollywoodban és ugyancsak egy séta alkalmával mindkettőjüket megéljenezték a járókelők. Chaplin megjegyezte: ’Te annak köszönheted a népszerűségedet, hogy senki nem ért meg, én pedig annak, hogy mindenki megért’...” A nagy Reinhardt, akinek az apja magyar volt (anyja osztrák), szintén jóbarátja volt évtizedekig. „Annyira kedveltem őt és annyira csodáltam a művészetét, hogy lemondtam a javára a Salzburg melletti Schloss Leopoldskron-ról. Felkínálták nekem megvételre és Reinhardt beleszeretett.” Húzott egyet a szivarból: „Pedig nagyon szerettem volna megvásárolni, hogy legalább néha egy időt ott töltsék, a salzburgi hegyek tövében... Nyári estéken elhallatszott oda a harangszó, az Angelus, egy közeli falucskából...” Megint húzott egyet, nagy lélegzettel fújta messze a füstöt: „Akárcsak valamikor a mi falunkban...” (Oda már többé nem jutott el. Mint megírtam, egy amerikai körútja során 1957 tavaszán Los Angelesben hirtelen meghalt.) igy tud tárgyiasitani (a „kifejezhetetlen” kifejezésének költői paradoxonéról van itt szó, arról, hogy a költészet nemcsak valóságábrázolás — valóságteremtés is!); másrészt a képszerű megjelenítés rendszerint árnyaltabb, konkrétabb, mint a forgalmi közlés, amely már eleve absztrakció. A kép szinte a maga tapintható anyagi valóságában mutat be egy jelenséget vagy szemléltet egy gondolatot, s egyúttal olyasmire (Folyt, a 11*. oldalon) r^¥iri Az átlagos amerikai naponta 3.2 font szemetet produkál, aminek egy negyedrésze elpocsékolt élelmiszer. Elizabeth Taylor évente 66,000 dollárt fizet biztosítási díjként 69.42 karátos gyémántja után. Az amerikaiak 8 billió dollárt költenek egy évben a házasságkötési ünnepekre. És ha valaki éppen júniusban tartja az esküvőjét, nem ússza meg 5,000 dollárnál olcsóbban. A Cadillac-eladás rekordszintet ért el. A hanglemezek, magnószalagok, sztereókészülékek és egyéb felszerelések árusítói billió dolláros forgalmat bonyolítanak le esztendőnként. Még mindig a világ leggazdagabb országa vagyunk, és recesszió ide vagy oda, még mindig óriási kövérség van gazdasági életünk étrendjében. Mi természetesnek tartjuk hogy kocsink legyen, esetleg kettő vagy három is. Mi bővölködni akarunk élelmiszerben, üzemanyagban és szórakozásokban. Nézzük meg Indiát. Ott semmi nem megy kárba, csak az emberek élete. Még a régi újságpapírokat is megőrzik, hogy belőle mogyorószacskót csináljanak. A régi autógumikból cipősarkokat készítenek, a ruhadarabokat meg a szétmállásig használják. A gyermekek csapatostól kisérik a teheneket, és bivalyokat, hogy felszedjék az utánnuk maradó hulladékokat. Ezeket aztán sárkunyhóikra ragasztják. Télen meg tüzelésre használják. Egy professzor kiszámította, hogy az Amerikában évente szemétbe kerülő élelmiszerrel egész Indiát el lehetne látni.
