Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)

1975-06-19 / 25. szám

MAGYAR HÍRADÓ 9. oldal „?0.« Vi<0*! , .-V' /i iXK > ' • '! ; ;>■:?; :?r.Kt 3V0VÍÍ 1 : KETTEIN A V Ina: HALÁSZ PÉTER IV. Férfi: Most már értem, mire gondolt, amikor azt mondta: ez az utazása olyan, mint egy küldetés... Fiatalember: Küldetés! Sajnálom, hogy mond­tam. Nagyképii szó. Nem is fejezi ki az igazságot. Senki sem küld. nincs semmi elintéznivalóm. Csak éppen elhatároztam... ó. már régen, évekkel ezelőtt... hogy amikor éppen annyi idős leszek, mint amennyi a bátyám volt... de nem csak esztendőre, de hónapra. napra annyi... akkor... életemben . .. ' Halász Péter először elutazom... ugyanazon a vasútvonalon, amelyen ő utazott az országban... és amelyen o aztán utazott volna az országon túl... és most ez. az az utazás. Férfi: Könnyen megkapta útlevelét? Fiatalember: Ó hogyne, minden további nélkül. Nem olyan nagy dolog többé útlevelet kapni. Hiszen ez az. látja éppen ez. az. Amikor Hegyeshalomnál a határtiszt belépett a vasúti fülkébe és udvariasan az útleveleket kérte... és átnyújtottam... és ő belela­pozott... akkor kinéztem az ablakon és tekintetem végigsiklott a táj fölött... fák... sövények... végtelenbe nyújtózó földek... Akkor egy pillanatra a bátyámat láttam... parányi alak... ott áll a messzeségben, kezében a kis batyuja... fölemeli a kezét és int... mintha azt mondaná... ugye, mégiscsak igazat mondtam, ugye mégis utánamutazol egy napon... ugye mégis találkozunk... Aztán megrázkódtam. — Köszönöm szépen! Jó utat! — mondta a határtiszt. És aztán elindult a vonat. Férfi: És a parányi alak a batyuval... eltűnt. Nem látta többé. Fiatalember: Dehogynem. Velemutazott. Ott volt velem Bécsben. Elmentünk ketten az egyetem elé. Odavezetett engem. Ott folytatja a tanulmányait. Pedig otthon szerette volna. Dehát otthon nem lehetett. Férfi: S most itt van velünk... láthatatlanul... Fiatalember: Nem. Nincs itt többé. Az utolsó napon... ugye emlitettem... Mintha egyszerre csak magamra maradtam volna. Elmaradt mellőlem. Akkor egyszerre céltalanná vált minden. Lézengtem a városban. Akár haza is térhettem volna. Dehát meg-, van a jegyem Párizsba. Ez az én különös fogadal­mam... mintha fölégette volna önmagát. Mintha re­méltem volna valamit ettől az úttól... s mintha meg­kaptam volna azt, amit reméltem... és mégsem... Férfi: Így is van rendjén. Törvényszerű. Maga fiatal ember. Maga előtt áll az egész élet. Az a tragédia... régen történt. És a maga nemzedéke... szerencsésebb nemzedék. Útlevelet kér, útlevelet kap. Pécsbe utazik. Párizsba. A határtiszt szalutál. Fiatalember: Az ár rettenetes. Férfi: Maga mondta: az olcsó jegyek mind elfogytak. Valamennyiben... nagyon drágán utazunk, barátom. Fiatalember: Legközelebb... talán már a feleségemmel utazom. Majd három év múlva... A menyasszonyom kikisért a vonathoz... a szüleimmel együtt. Egyetemi hallgató. Tanárképzőt végez. Ha nyáron utaztam volna... együtt mehettünk volna. De nekem akkor kellett utaznom. Azon a napon. Megértette. Férfi: Ön milyen pályát választott? Fiatalember: Elektromérnök vagyok. Férfi: Ah. Érteni. Fiatalember: Műegyetemen voltak professzora­im, akik a bátyámat is tanították. Emlékeztek rá. Szomorú mosollyal. Én ugyanis távolról sem voltam olyan jó diák, mint a bátyám. Ez eszükbe juthatott. Hogy milyen kár... milyen kár. hogy... De nem beszéltünk róla. Arról még mindig nem beszélünk. Én Várnai Zseni a kiváló költőnő a napokban ünnepelte 85. születésnapját. Itt közöljük egyik uj versét: VÁRNAI ZSENI ÚGY MEGNŐTTÉL, SZINTE FÉLEK Amikor még piciny voltál, olyan nagyon enyém voltál, engem ettél, engem ittál, rám nevettél, nekem ríttál. Mikor később nagyobb lettél, mindig messzebb, messzebb mentél, először csak a kiskertbe, aztán a nagy idegenbe. Ha itt vagy w, csak elnézel, akkor is nem engem érzel, nem anyádat, nem apádat, valami más csillagtájat. Ügy megnőttél, szinte félek, már a vádadig sem érek, alig-alig hihetem már, hogy ölbéli bubám voltál. Én voltam-e óriási, vagy Te lehettél parányi? Sosem voltál nehéz nékem, nem éreztem gyöngeségem. Melletted most kicsiny lettem, ágaskodik hát a lelkem, nőni akar, hogy elérjen, homlokodig hogy felérjen. Húzol engem Te fölfelé, mint a napfény maga felé fát, virágot, lombos ágat — fölemeled az anyádat. nem vagyok olyan jó mérnök, amilyen ő lett volna. Néha leülök a kis műhelyében... mert a régi lakásban még mindig ott van. ugyanúgy, az ő kis kamrája... nézem a régi rajzait... a találmányait leírásait olvasgatom... a sajtosdobozba szerelt rádiót... Nekem nincsenek találmányaim. Férfi: Attól még igazán kiváló, hasznos mérnök lehet magából. A világnak talán ez az egyik baja. Túl­ságosan sok találmány. A túlságosan sok haszontalan találmány. Fiatalember: Önnek igaza lehet. Dehát ön reális ember, irigylésreméltó. Szabad-e megkérdeznem, hogy mit exportál, importál? Férfi: Almokat. Fiatalember: Tessék? Férfi: Igen. Jól hallotta. Álmokat. Régi utcákat importálok, kerületeket, díszleteit egy hajdani színjá­téknak. amelynek hősei többé nem élnek és a diszletek között más színjáték pereg, más szereposz­tásban... én mégis importálom, mert az egyetlen nyersanyag, amivel dolgozni tudok. Fiatalember: (zavartan) Dehát... Férfi: (elneveti magát) Bocsásson meg a kétes beszédért. író vagyok. Fiatalember: (csodálkozva) Igazán?! Én meg arra gondoltam, hogy textil... bőráru... vagy valami ilyesmi... árucikk, amely a világ minden részén kelendő... Férfi: Végzetesen keveset tudok textilről, bőráru­ról. egyáltalában minden olyan árucikkről, amely a világ minden részén kelendő. Látja... barátom, olyan vagyok én is. mint a maga fivére, akit annyira szeretett. Tört hangszerrel, ujjaiban. a nagy szimfó­niával... homályos sejtésekkel... Fiatalember: Tört hangszerrel? Férfi: A nyelv! Az. anyanyelv! Emlékszik még a New York-i taxisoffőrre! Sevcntysix... Fiatalember: Ó. hogyne. Férfi: You know! Fiatalember: (nevetve) You know... Ön is Párizsba utazik? Férfi: Nem. nem. Ezúttal nem. Én hamarosan leszállók erről a vonatról. Addig is azonban: szeretném megkérni valamire. Fiatalember: Parancsoljon! Férfi: Cseréljen helyet velem... Fiatalember: Készséggel. Dehát miért? Öné a jobb hely! A menetiránnyal szemben...! Férfi: Éppen ezért. Mert a menetiránnyal szemben. Ön fiatal ember, én pedig... látja... én már nem vagyok többé fiatal. Önnek kell a menetiránnyal szemben utaznia... tekintetét menetirányba fordíta­nia... és akkor a holnapokat látja... a jövőt. Azt a távoli, parányi alakot, kezében a kis batyuval... azt most maga mögött hagyja... most még utoljára búcsút int. Sohsc felejtheti el és a holnapokban helye lesz az ő messzi, elvesző alakjának is... Az. ő sorsa, barátom, a maga utravalőja... De. látja, célt érni... csak menetiránnyal szembe utazva lehet! Jöjjön... üljön át ide... és én majd... a maga helyére. (Néhány pillanatig csak a vonat zakatolása aztán:) Férfi: (elgondolkozva)... így! Látja, én utaz­hatom háttal a menetiránynak. Sőt: valósággal szükségem van rá. Ahogyan mondottam: az az én nyersanyagom. Az. álmok, sejtések, emlékek, tűnő tájak és emberek halvány körvonalai, amelyekből, mint könnyű holdfényselymű pamutszálakból mesét szövök... miközben magának, kedves barátom, magának és nemzedékének... boldog és szerencsés utazást kívánok...! (Most csak a vonatot halljuk, amint tovaszáguld. távolodik, a mozdony füttyent s aztán a hang is elhal a messzeségben.) Vége

Next

/
Thumbnails
Contents