Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-05 / 23. szám
éMv*J OuMúi Jiftivíw. MAGYAR HÍRADÓ KIG Y ÓV ADÄSZ AT Irta: HALMI DEZSŐ Édesapám a MÁV. alkalmazottja volt. A szolgálati helyet úgy kellett változtatnia, amint azt a Vasutak és nem utolsó sorban a „horvát főmérnök ur” hazafias érzelmei, magyar gyűlölete megkívánták. Minden áthelyezés a nagy család költözködésével járt, ebben az esetben Zágrábból Komeral-Moravicára. Károlyvárosból elindulva, két órai utazás után Ogulin csomóponthoz érünk és innen vagy dél-, vagy északnyugatnak fordul a vonat, amint azt utunk sürgőssége, vagy esetleg a váltóőr szeszélye irányítja. A déli vonal gyorsabb, az északi pedig hivatva van a kisebb helységek utasait — Buccari állomáson át, hol a két vonal újra egyesül — Fiumébe szállítani. Komeral-Moravica csak falunak számított, de környékének szépsége felülmúlta és pótolta a város minden kényelmét. A helység egy völgybenfeküdt, két oldalt magas hegyek őrködtek nyugalma felett. A zugó erdők soha meg nem szűnő suhogása, zsongása adta a természet lágy hangversenyét. A lomb- cs fenyőerdők fái vetélkedtek egymással, hogy melyikük tud magasabbra nőni, majd sok helyen fehéren világitó sziklák húzódtak meg a tisztások földrevetett, avarba süllyedt faóriásai tövében, mint előhírnökei a karsztos vidéknek. Édesapám legtöbb szabadidejét az erdőben töltötte és onnan megtérve, őzbakkal, nyullal, sündisznóval, nem egy esetben pedig kígyóval kedveskedett a gyerekseregnek. Ezen a vidéken a vipera sem volt ritka. Édesapám nem félt a csuszó-mászó, alattomos állaoktól. Amint hallotta sziszegésüket, feléjük közeleiett. azok támadó állásba helyezkedtek el, kissé felenelkedtek, ő kalapját tartotta oda, melybe teljes :rővel vágták fogaikat. Igen ám, de a fogak mögött évő méreghólyag felhasadt, tartalma kifolyt a kalapa, édesapám nyakon-kapta a kígyót s ha vipera-, agy mérkeskigyó volt életével fizetett, mig az ártallatlan a hátizsákba került. Otthon a gyerekek kíváncsian, kétkedve nézték a igyót. Édesanyám dorgálta apát, hogy minek hoz aza ilyen undorító állatot, hiszen tudhatná mennyire tózik és fél tőle. — Édesapám tett-vett, szolgálatba észült és búcsú előtt ki akarta tenni a kígyót a ázból. Sajnos a kígyó nem volt sehol. Apámnak lennie kellett, elköszönt, mi pedig otthonmaradtunk ,,láthatatlan” kígyóval. Ennek fele sem tréfa, szólt édesanyám - a kígyót elő ell keríteni, mert mig a lakásban van, nyugtunk nem :het. Azonnal átvette a fővezérséget, kiadta a arancsokat, hogy ki a seprűt, ki a lapátot, ki a görbe otot ragadja meg s amint a kígyó előbujuk olyat sapjanak rá, hogy többé mozdulni ne tudjon. Ő tedig az asztal mellett helyezkedett el, fakanállal ;ezében, — gondolom ez jelképezte a marsall-botot - mert ha a „láthatatlan” ellenség megjelenik, az xlakészitett hokkedliről, azonnal az asztal tetején teremhet. Megindult a rendszeres hajsza. Nem volt a lakásnak az a zuga, melyet meg ne piszkáltunk volna, benyúltak minden szekrény alá, két oldalról kaparták az ágy alját, minden fiókot tűvétettek, de a kígyó nem volt sehol. Már egy óra is eltelt, fáradt volt mindenki és a lenyugvó Nap hosszú árnyakat rajzolt a falra, itt volt az este. Édesanyám átment a mellettünk lévő lakásba, •barátnőjének, Koncznénak vázolta a hadihelyzetet, majd a kutatás eredménytelenségét, mig végül abban állapodtak meg, — közben bőségesen szidva Noét, hogy egy ilyen álnok állatot minek engedett be a bárkába, hiszen már a Paradicsomban is baj volt vele — hogy családunk apraja-nagyja átköltözik Konczékhoz, ott töltjük az éjszakát, mig apánk haza nem érkezik és mig el nem hárítja fejünk felől a „kigyó-veszedelmet". Elképzelhető a gyereksereg öröme, hiszen egész éjszakát tölthetnek pajtásaikkal, beleértve a lefekvés előtti párnacsatát, a sötétben hallgatni a hátborzongató elbeszéléseket, melyek Savanyu Jóska „hőstetteiről” szóltak, ki hires betyár hírében állt és nem átalott bandájával egészen idáig lehuzódni, becsapva az őket üldöző pandúrokat. A hallgatóság fiatalabbja már a történet derekán álombaszenderült, a nagyobbak pedig jobban fejükre húzták a takartót. Teljesen csend lett. Reggel elsőnek édesanyám és Koncjz néni kelt fel, hogy a gyerekek ébredésére a reggeli már készen legyen. A szobában lárma kerekedett, a párnák repültek, de egyszercsak néma csend lett. A kályha alsó ajtajában a kígyó feje nyúlt előre, sziszegve himbálta fejét jobbra-balra. No lett erre futás, ki a díványon, ki az ágy tetején FELJEGYZÉSEK SZÉCHENYI ISTVÁNRÓL (Folyt, a 14. oldalról^ Néhány évvel ezelőtt a washingtoni Library of Congressben a legnagyobb amerikai fuvóshangszer-gyűjteményben (Dayton C. Miller adományaiból) előkerült Széchényi elefántcsont tárogatója. Ugyanabban az időben a Nemzeti Muzeum hangszerei között megtalálták Széchényi fuvoláját. Gábry György ezt Sobri Jóska vagy a bandájához tartozó Milfait Ferenc tulajdonából származottnak minősítette. (Sobri 1856-ban szintén Döblingbe került.) Fuvolája vagy furujája volt Széchényinek. Mind a washingtoni, mind a budapesti hangszer az övé lehetett. Döblingi korszákból fönnmaradt egy metszet, amely őt a szanatórium ablakában ülve ábrázolja, ahogy busán elmerengve fogja zeneszerszámát. Széchényi maga is közreműködött magyar népdalok külföldiekkel való megismertetésében. Mint a Magyar Tudományos akadémia alapitója és 1848-ig egyik irá nyitó szelleme, természetszerűen megismerkedett és tárgyalt azokkal a külföldi Írókkal és tudósokkal, akik amagyar történelmet, a magyar földet, a magyar néprajzot jöttek tanulmányozni. így például ő fordította le John Bowring 1828 május 6-án Döbrentei Gáborhoz intézett levelét, amelyben ez készülő magyar népköltészeti és lírai antológiájához kér segitséget. Egy másik érdekes kiadvány John Paget „Magyarország és Erdély” cimü kétkötetes munkája. Egyik kötetének élén Széchényi szép acélmetszetű képe látható. A leggazdagabb gyűjtemény az 1859-ben már 15. okid keresett menedéket. Itt a kígyó, itt a kígyó — kiabálták kórusba*. Anyámék a szobába rohantak megnézni a lárma okát, majd a következő pillanatban futás vissa. Édesanyám a pongyola végét felkapva, elejét liba közé szorítva az asztal tetején állt meg. Gyertek a konyhába mind! A szoba ajtaját becsukni! Rohant a gyerekhad, de a kígyó sem volt rest, — a jó ég tudja miért —, miért nem — az utolsó pillanatban kisiklott az éppen becsapódó ajtó alatt, így mindkét ellenséges tábor a konyhának nevezett „katlanba" nézett egymással farkas szemet és rémülten várták a hadműveletek megindulását. Úgy látszik Koncz néni őrizte meg legjobban hidegvérét, mert a folyosóra nyitó ajtót felrántotta és uccu neki —, vesd el magad, „Isten segíts” csatakiáltás közben szaladt ki az udvarra, sűrűn hányva magára a keresztet. A kigyó látva a menekülési lehetőséget, kihasználta az alkalmat, szintén ezen az utón távozott —, korom-csikkal jelezve távozási szándékának félreérthetetlen voltát. Mindenki ép bőrrel menekült. Édesanyám egy nagy sóhajt hallatva, megnyugodva kúszott le az asztalról. Még ével múlva is félve mesélte e történetet, amikor a menekült család Konczéknál keresett biztos menedéket a kigyó ellen. A két család az igaza álmát aludta, a kigyó pedig gyűrűbe tekergőzve szundított a két lakás közös kéményében, illetve a langyos koromban. Reggel pedig hallva a zajt, a másik kályhacső felé vette útját s igy jutott a „menekült tábor” közelébe, hol megjelenésével egy nagy riadalmat okozott. Hiába sorsát senki el nem kerülheti, mert a Sors és a kígyók utjai kifürkészhetetlenek. Még két kigyó-történet van tarsolyomban, egy alkalommal majd azokat is elmondom. második kiadást megért Nemzeti dalkönyvecske. Ebben egyebek között a következő ismert népdalok szerepelnek: Cserebogár, sárga cserebogár; Káka tövin költ a ruca; Vörös bársony süvegem; Beszegődtem Tarnócára juhásznak; Már minálunk verbuválnak kötéllel; Nem anyától tettél; Én vagyok a petri gulyás; Kis kutya, nagy kutya. Birtokában volt Mátray Gábor Történeti, bibliai és gunyoros magyar énekek dallamai a XVI. századból, és Lugossy József Hangrendi párhuzam ezer példában című kiadványa; az utóbbinak 1858-ban megjelent második kiadása. Egyik saját kezű jegyzetfüzetében általa ismert somogyi és hevesi táncdalok kezdő sorait jegyezte föl; ezeket: Pendelrázó; Csípd meg bogár; Egy kis kenyér, egy kis só; Kocsmárosné gyújts világot; Megy a barát a malomba lassan; Ma van Jakab nap. Följegyezték, hogy Széchenyi Ferenc István fiát kiskorában a falusi paraszt gyerekek közé küldte játszani. Ekkoriban sajátíthatta el azt a szókincset, tősgyökeres magyar kifejezések tömegét, amelyet közgazdasági-történetfilozófiai műveiben nem tudott fölhasználni, mert azt a szaknyelvet félig-meddig neki kellett teremteni. Döblingi irataiban viszont nem öntötte ki szive fájdalmait a hon állapota fölött; elkeseredésében magyar nyelvkészletének legősibb rétegei tódultak nyelvére. Ezért fordulhatott a magyar népdalhoz is, nemegyszer talán gyerekkorában vagy katonáskodása során hallott magyar népdalokkal vigasztalva önmagát. A most folyó kutatások nyilván többet feltárnak Széchenyi és a magyar népdal kapcsolatáról. Gál István I
