Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-05 / 23. szám
IS. oktal MAGYAR HÍRADÓ TAVASZI GONDOLATOK 'OiH'ÍOi - vloi Irta: PAPP VARGA ÉVA Falusi ember számára fecskék érkezése, madárcsicsergés, vidám békabrekegés jelenti elsőnek, hogy megjött a tavasz. Élednek a kiskertek is és a fagyos földből hírnökként bújik elő a hóvirág és követi az ibolya. Ámde mind ez nem olyan szembeötlő, mint a városi tavasz. Itt a kirakatok átrendezése figyelmeztet először az idényváltozásra és ez nemcsak örömet de gondokat is jelent. Ha a járó-kelő ember elhalad a már tavaszi díszbe pompázó kirakatok előtt, lehetetlen nem gondolnia arra, ami hiányzik, a ruhatárából, nem is azért, mert nincs... hanem, mert ami van, már nem az a mi MOST divatos. Megállunk hát a ránk mosolygó kirakatok előtt, nézzük, milyen újdonságot hozott az idei divat. Meglepetés, hogy többnyire olyasmiket láttunk, amiket már ismerünk... régi képekről, vagy a családi fényképalbumból, mert a divat körforgása gyakran azt vetíti elénk, ami valamikor réges-régen UJ DIVAT volt... Most úgy jelentkezik, mint aki évekigtartó téli álomból ébredt és a gyönge emberekre kötelességeket ró; vennünk kell, úszni kell az árral a szónak többféle értelmében... Én csak úgy „hivatalból” nézegetem a divatcsodákat, mert a riporter munkájához TALÁN az is hozzátartozik, hogy a ruhafrontról jelentést ad az olvasóknak. Ezért sétálgattam a Boulevardon és mig nézelődtem, eszembejutott, hogy — ilyentájt budai kiskertünkben már sóhajtoztak az édes orgonabokrok... Pesten, a kávéházak egykori (de talán mindenkori...) városában ilyenkor tették ki a kávéházak elé a nyáriteraszokat, a leanderes és műpálmás dézsákat. Erről a képről döbbentem rá aztán arra, hogy most az igazi pálmafák és a csupavirág leanderek között élek. Itt a szikrázó napban talán mindenkinek vágyakat lop a szivébe az éghajlat: Kalifornia... Mindenkinek? Talán mégsem. Pasadénában, egy pálmaligetben, virágos kertben üldögéltem, tavaly, májusban. Nézegettem a napozó öregpárokat és arról eszembejutott, mikor a falusi földesur megkérdezte a kertben kapáló fiatal legénykét: „örülsz-e a májusnak, Jancsi? A fiú mosolyogva felelt: „mindegy az nekem tekintetes ur... mert nekem decemberben is május van...” Kissé távolabb tisztogatta a fákat az öreg János és az ur őt is megkérdezte: „Hát maga örül-e a májusnak János gazda?” János bácsi felnézett a munkából, köpött egyet a rögre és úgy felelt: „Mindegy ez nekem tekintetes ur... nekem már májusba is december van... Hát igy vagyunk a tavasszal és a májussal, de a divattal máskép, mert azt, — ha tetszik, ha nem — követnünk kell. Há nem is teljesen, de itt-ott kötelez. És valjuk be, igy magunk között..., most örülnünk is kell, mert a legutóbbi divathóbort inkább röstelkedésre adott okot, semmint arra, hogy gyönyörködjünk benne. Ezért álltam érdeklődve az egyik áruház kirakata előtt és bámulva vettem észre, hogy az idei divat igazán meglepetést hozott számunkra. Vissza tért a kalapdivat a nők számára, de ami ennél is több, a sokvirágos szalmakalapok közül kifehérlett egy puha, bolyhos szövetből készült cifraszűr... Diszitése is a hagyományos reáhimzet csókolózó galambpár volt és az elején a piros szív. Megbűvölten néztem erre a divatcsodára, melynek szülője talán ez az idei telet játszó tavasz. Ámbár nem valószínű, hogy itt a SZŰRT valaki megvenné. Minden idény hoz valami furcsa újdonságot, amely azonban eltűnik a változó kirakattal, meg sem várva az idény változását. A sétálók csak épp. hogy megbámulják, mint exotikumot, de aligha akad köztük olyan, aki tudná, hogy ez itt az úgynevezett debreceni czifraszűr. A hozzáfűződő magyar nótát meg talán sekinsem ismeri errefelé. Csak én hallom, úgy, mintha a sarki-kocsmában danólnák: „Debreceni cifraszííröm alja teli van rózsával rakva. Valamennyi rózsa rajta, Annyi kisjány sirt miatta...” HIRES magyar világjárók JULIANUS BARÁT... A budai Vár szobrai közt találunk egy kettős kompiziciót, a térdre roskadt, kámzsás barátot társa egyik kezével támogatja, a másikkal pedig előre, a távolba mutat. Az egyszerű dominikánus szerzetesek szobra egy fájdalmakkal tűzdelt, de eredményes vállalkozásra emlékeztet, annak is csak a legfontosabb láncszemére. Arra a törekvésre, hogy a Kárpát-medencében államot alkotó magyarság királyai kapcsolatot kerestek a keleten maradt rokonokkal. Ennek a kapcsolatteremtésnek több eredménye volt. Sikerült hirt hozni az évszázadokkal előbb elvált ősmagyarokról, akiknek a nyelvét Julianus barát jól megértette, de a közelgő veszedelemről is, hogy egy hatalmas nomád lovasnép távol keletről mindent elsöprő erővel megindult Európa felé. a vállalkozás harmadik eredménye azoknak a félelmetes alakoknak az eltüntetése, amelyeket a képzeletdus középkori térképészek rajzoltak a számukra ismeretlen földabroszra. Mindez azonban egy folyamat végállomása, többszörös kísérlet gyümölcse volt. A magyarság a honfoglalás után szinte megszakítatlanul kapcsolatot tartott a keleten maradt rokonokkal. Bíborban született Konsztantinosz, bizánci császár „A birodalom kormányzásáról” készült könyvében iija, hogy Árpád fejedelem dédunokájától, Tormás hercegtől 948-ban hallotta, hogy létezik öszszeköttetés a türkökkel, ahogy akkor a magyarokat nevezték. „Küldötteik mindmostanáig meglátogatják a keleti törköket, akik a Perzsiával közeli vidékeken laknak és gyakran hoznak tőlük választ ezeknek.” — Később ez a gyakori érintkezés lazul, de létezését 1150-ben Abu hamid al-Andaluzi al Granati arab világutazó megerősíti. A Domonkos-rendi szerzetesek több kísérletet tettek, nem titko't hittéritési célzattal, de ez ötvöződött az őshazában maradt magyarok körülményeinek megismerésével is. A bolognai egyetem jogtanára, Magyarországi Pál barát, a még földrajzi értelemben közeli kunok térítésére indult társaival. De a Szerzetesek idővel távolabb kerültek, és a Kaukázus vidékén a krónika tanúsága szerint, magyarokra bukkantak. „Vándorolva eljutottak a Nagy Tengerig... (Fekete-Tegnap lunch-időben bementem egy modern cafeteriába és — csodák-csodája — megpillantottam a cifraszürt a counter-nál. Igaz, nem legényen, ahogy az egy szűrhöz illene. Egy fitos orrú szőke kis amerikai lány vállait takarta, aki annyira „legénykedett” hogy nótát is kívánt a szűrhöz, bár aligha tudta, hogy ez a kettő mennyire összetartozik. Valamiért talán feltört a lelke mélyéről egy idilikus kis szerelem lemondása... A vállára akasztott, hosszú szijjon lógó táskája nagyon illett a szürviselethez, — minden jóravaló juhászbojtár szépnek találta volna... — A kis fitos kihalászott a táskájából egy „nicklit”, bedobta a nótagépbe és utána nyomban felhangzott a dallam a szöveg is, amely panaszolta, hogy „Óh Johnny...Oh Johnny... O!”. Mig a kislány dúdolta a refraint, észrevettem, hogy a szeme könnyes. Elméláztam a kávém felett: Istenem, hát ez is éppen olyan romantikus lélek itt, mint az egykori, otthoni siró magyar kisjánvok? Hiába, ha nótában, szövegben, divatban van is különbség, a lényegben nem sok... A „Johnny” könnyen lefordítható Jani-ra és az „Óh” a nagy világ minden nyelvén ugyanezt fejezi ki..._____________ tenger), Örményországban keleti magyarokra találtak. Ezek az örmény király alattvalói voltak. Arménia királya tovább küldte őket a keresett magyar néphez, majd tőlük egyenesen a Nagy Tengerhez siettek. Ezen átkelve Konstantinápolyba jutottak. Onnan hajóval akartak elérkezni Kaffába, de a hullámoktól elöntve hajótörésben sokadmagukkal elpusztultak. Mindezt azonban Dániel úrhoz, a halicsi fejedelemhez intézett leveleik tanúsítják.” Hiteles előzménye volt tehát annak a vállalkozássorozatnak, amely később kibontakozott és részletesebb nyomaival is találkozunk. Richardus barát 1237-ben ilyen jelentést küldött a pápának: „A hitszónok testvérek... A Gestaungarorumban bukkantak rá, hogy van egy másik, régibb Magyarország is... Megsajnálták ezeket a magyarokat, mert tudták róluk, hogy őseik, és mivel még mindig a hitetlenség tévelygéseiben élnek, kiküldtek négyet a testvérek közül, hogy keressék meg őket. akárhol találnának is rájuk az Ur segítségével. A régiek írásaiból tudták, hogy keletre vannak, de hogy hol lehetnek, nem is sejtették. Az emlitett kiküldött testvérek tehát sok fáradságnak tették ki magukat: tengeren és szárazon több mint három esztendőn át keresték azokat...” Ezzel elérkeztünk ismét a budai Vár szobrának fő alakjához: Julianus baráthoz, akinek neve már ismerősebben cseng nemcsak mint regényalak, hanem mint az egyik leghitelesebb tanú az ősmagyarok felkutatásában. Ezek az utak — akár számos sok más későbbi küldetés — nem tartoztak a veszélytelen vállalkozások közé. Éppen ezért nem barátcsuhában, hanem pogányos külsővel, hosszúra növesztett hajjal, kereskedőnek álcázva indultak útnak. A négytagú különítményből csak két barát nevét ismeijük. Julianusét és Gellértét. 1235 tavaszán IV. Béla király ellátta őket mindennnel, amit ilyen sajátos küldetésnél adni lehet. Igen. pénzt is kaptak a szerzetesek, hiszen jól bevált, „kitaposott” útvonalon indultak. Ha a térképre pillantunk, ugyancsak nagy kerülőnek tűnik ez az útvonal, de az akkori viszonyokat figyelembe véve, ez látszott a legmegfelelőbbnek, nevezetesen: a keresztes hadak vonulási irányában, Bulgárián és a kelet-római birodalom keresztül. Konstantinápolyban hajóra szálltak, de áltkelve a Fekete-tengeren, a Kercsi-szorosnál, 50 napi kényszerpihenő következett. A (Folyt, a 13. oldalon)
