Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-29 / 22. szám
MAGYAR HÍRADÓ 13. oldal KETTEN A VONATON Irta: HALÁSZ PÉTER ( Pályaudvari lárma. Poggyászkocsik dübörögnek, indulás előtt álló vonat mozdonya sistereg. Megafonhang: „Schnellzug nach Paris...!” Vagonajtók csapódnak. Kerekek lassú csikordulása a síneken. Mozdonyhang erősödik. A kerekek váltókon kattognak át, ritmusuk most már egyenletes. Mozdonyfütty. A rádiójáték első 30-40 másodperce tehát egy gyorsvonat pályaudvari elindulásának jólismert nyitánya. A kerekek kattogását azonban már a vasúti kocsi egyik szakaszából, tehát szűrtebben halljuk. A kupéajtó most felrándul.) Fiatalember: (Egy kissé zihálva, nagy sietség után, nehéz bőröndöt cipelve) Entschuldigung! Ist es erlaubt bitte...? Férfi: Természetesen! Öt szabad ülés között választhat... Fiatalember: Danke schön... (hirtelen ráeszmélve) Dehiszen ön magyar! (derűsen) Ez jó! honnan tudta, hogy én is...? Férfi: Az első szó három betűje elég. Segíthetek? Fiatalember: Ó, nem, nem. köszönöm szépen, (miközben a bőröndöt a poggyásztartóba emeli) A legszebb a dologban, hogy majdnem lekéstem a vonatot. Ezek a bécsi villamosok rém ritkák. Félóráig toporzékoltam a megállónál. Nálunk zsúfoltabbak, de sűrűbbek, (végzett a bőrönd elhelyezésével) Szép lett volna, ha egy villamos miatt lekésem Párizst. (Néhány pillanat csönd, csak a vonat egyenletes vágtatása) Fiatalember: Ez tényleg igy van? Férfi: Micsoda, kérem? Fiatalember: Hogy az első szó három betűjéből már rájött. Hogy magyar vagyok. Férfi: Igen. De ez nem az én különlegesen jó hallásom. Vagy az ön különlegesen rossz kiejtése. Mi magyarok azonnal fölismerjük egymást. Néhány esztendővel ezelőtt, New Yorkban, beültem egy taxiba és a soffőrnekennyit mondtam: — Seventysix... Mire a soffőr legyintett, hátrafordult: — Mondja csak nyugodtan magyarul. Fiatalember: (nevetve) Fantasztikus! Férfi: Egy nyelv, amelynek a kiejtését az idegen képtelen megtanulni, mi pedig képtelenek vagyunk elfelejteni. Fiatalember: De azért sokan megpróbálják. Férfi: Megtanulni? Fiatalember: Elfelejteni. Vannak, akik hazalátogatnak tiz-tizenöt esztendő után és már „rosszul” beszélnek magyarul. Sokat mulatunk az ilyeneken. Legutóbb például egy amerikai magyar, minden második mondatához hozzátette: „you know...” Először azt hittem, a görög istennőt emlegeti, Junót. Aztán rájöttem, hogy olyasmit jelent: „ugyebár”, vagy „tudja...” (kis szünet után) Ön már járt otthon látogatóban? Férfi: Honnan tudja, hogy én... nem otthon élek? Fiatalember: Ahonnan ön rámismert az „entschuldigunk” első három betűjéből. Mi ugylátszik egy ilyen nép vagyunk. Nincsenek többé titkaink egymás előtt. Férfi: A kiejtésem? Fiatalember: A cipője. Az inge. Sőt, továbbmegyek: ahogyan itt ül. Férfi: (hihetetlenül) Ahogyan ülök? Fiatalember: Persze. Nyugati ülés. Nehéz megmagyarázni. Benne van az öltönnyel való bánásmód. Másféleképpen ül az. akinek sok öltönye van és mind jer szövetből készült. Férfi: Nem. Én még nem jártam otthon látogatóban. Fiatalember: Nyugodtan jöhet. Aki vizumot kap, az jöhet. Általában mindenki jól érzi magát. Férfi: (csöndesen) Én nem látogattam haza. S talán sohasem látogatok. Fiatalember: Miért? Férfi: Hivatásomból eredőn sokat utazom. De mindenütt idegen vagyok. Látogató. A szülőhazám a világnak egyetlen olyan országa, ahol nem akarok látogató lenni. Sem idegen. Ott én „otthon” vagyok. Akkor is, ha nem vagyok ott. Sőt. Csakis akkor vagyok ott otthon. Ha nem vagyok ott. Fiatalember: Elég bonyolult. Férfi: Az. Fiatalember: Félre ne értsen: nem vagyok Ibusz-propagandista. Csakis azért kérdeztem, mert hát igy szóbajött... Férfi: Természetesen. Fiatalember: Én például most megyek életemben először Párizsba... Ami azt illeti, Bécsben is most voltam először. Egy hétig. És most két hét Párizs. Ön, persze, jól ismeri Párizst? Férfi: Meglehetősen. Fiatalember: És Bécset is... Férfi: Bécset is. Fiatalember: És Amerikában is járt. Az előbb ugyanis említette azt a New York-i taxikalandját. A magyar sofförrel. Férfi: Igen. Jártam néhányszor Amerikában is. Foglalkozásomból kifolyóan. Kereskedelmi ügyletek. Export-import. „You Know.” Fiatalember: (nevetve) You know. Hát hogyne. Férfi: Gondolom, most nagyon izgatott lehet. Lámpalázas. Fiatalember: Miért? Férfi: Az első párizsi ut... Fiatalember: Isten tudja... Persze, nagyon érdekel. De nem mondhatnám, hogy lámpalázas vagyok. Férfi: Bécsben jól érezte magát? Fiatalember: Igen. Sokat futkostam. Megnéztem mindent. De tegnap már csak úgy lézengtem inkább. Férfi: Elfáradt. Fiatalember: Az egyedüllétbe. Férfi: Nem élnek rokonai Bécsben? mm Fiatalember: Nem. Se Bécsben, se Párizsban, se sehol. Mi azon ritka pestiek közé tartozunk, akiknek nincsenek külföldön rokonaik. Egy családi legenda arról, hogy valami régi-régi nagybácsi hajóskapitány volt Marseille-ben. Anyám nagyapjának a fivére, vagy valami ilyesmi. De senki sem biztos benne. Csak úgy emlegetjük néha. A marseillei hajóskapitány. Ahá, mondjuk, kalandos fickó volt az öreg. De az a gyanúm, hogy sohasem élt. Rejtélyes, hogyan keletkezett. De minden családnak szüksége van egy ilyen marseillei hajóskapitányra. Ő a szimbólum. A lehetőség jelképe. Férfi: És igy Párizsban is egyedül lesz... Fiatalember: Hát persze. De az nem baj. A programom készen áll. Van egy jó útikönyvem. Aláhúztam benne mindent, ami érdekel. Viszek egy Adykötetet is. Meg egy József Attilát. Mondják, hogy emléktábla van a szállodán, amelyben valaha József Attila lakott. Ez impozáns dolog. Hogy a franciák igy ismerik. Férfi: A franciák nem ismerik. Fiatalember: Nem? Férfi: Nem. A költők is idegenek mindenütt máshol. Legalábbis a miéink. A Szent Mihály-utján csak nekünk jut eszünkbe Ady. Fiatalember: Igen. ott persze végigsétálok majd. És leülök a Dome teraszára. Persze, hallottam, hogy ezek a helyek elég drágák. Vagyonba kerül egy üveg gyümölcslé. Férfi: Párizs drága város. Fiatalember: Bécs is. Ez a szomorú. Hogy mire utazni lehet, már minden olyan rémesen drága. Úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, amikor nagyon meg (Folyt, a 15. oldalon) HAZATÉRÉS (Folyt, a 9. oldalról) tartja, átkozott a hal harmadik vízben... Nevetni akart, de ebben a pillanatban mintha egy kéz megmarkolta volna a szivét lélegzet után kapkodott és leesett a székről. Franciska sikoltott, odarohant hozzá és fel akarta emelni, de nem volt elég ereje hozzá, nehéz volt a test és végigdölt a szőnyegen. Franciska kiszaladt és behívta a házmestert, együttesen a díványra fektették. — Meghalt. — jelentette ki a házfelügyelő. — Nem, nem. az nem lehet!... — kiáltotta Franciska. — orvost orvost!... Hamar telefonáljon orvosért! Hiába itt minden, többé már nem keltik életre, ez szivszélhűdés, — szólt Pálinkás és arra gondolt, hogy jövőre már elmaradnak a busás borravalók. — De azért telefonálok... bár inkább a temetkezési vállalatnak kellene telefonálni. — Ó Istenem!... Hogy igy történt!... és éppen itt nálam!... — tördelte a kezét Franciska de most mi is a teendőm? Először is értesíteni kell Sárit, táviratoznom kell neki. Elrohant a postahivatalba és feladott egy táviratot New Yorkba: „Marci szivszélhűdésben meghalt, temetéséről gondoskodom. Levél megy.” A temetést megrendezte, az özvegy nevében pirosró' zsás koszorút tétetett a koporsóra, ő mezei virágokból fonottat rendelt a maga részéről. A temetésen egyedül csak ő vett részt. Marcinak már se rokonai, se barátai, se ismerősei nem akadtak Budapesten. Aztán levelet irt egykori barátnőjének. Sárin&k. hogy férjét a farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. a pirosrózsás koszorút is megemlítette... Mikor New Yorkban az özvegy megkapta a táviratot, zokogva mutatta a fiának: — Szegény apád meghalt, soha többé nem jön vissza... Sose fogjuk többé látni... Szerencsére az az áldott Franciska mindent elintézett, szép temetést rendezett neki... Ó. ő annyira vágyott mindig haza, most már örökre hazaérkezett. Tulajdonképpen hazament meghalni... Szegény drága jó féljem!... Szegény Marcim!... Franciska a halottnál talált pénzből küldött egykori barátnőjének, elszámolt egy levélben, levonva a temetési költségeket, jócskán tartott belőle magának is... — Miért is beszéltem rá. hogy hosszabbítsa meg az útlevelét. — gondolta. — de ha hazaért volna, ott is megtörtnhetett volna vele ez a szerencsétlenség... Szegény Marci, talán túlságosan kimentette őt ez a boldogság...
