Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-22 / 21. szám
(XIAHIH fitYt)AW MAGYAR HÍRADÓ FILM ÉS ÉLET Irta: PAPP VARGA ÉVA VARGA ÉVA Egy Hollywoodi film-magazinban az olvasók véleményét kérik ki arra vonatkozóan, hogy a filmtörténetek általában tükrözik-e a valóéletet. A beérkezett válaszok közül jónéhányat már le is közöltek és ezek a mozikba járó közönség helyes felfogásáról tanúskodnak. Sokan panaszolják, hogy a filmen látható históriák nem történhetnek meg az. életben. Csak szórakoztatók, de ritkán tanulságosak. még ritkábban mutatják azt. ami az. ember életében történik és történhetik. Én nem válaszoltam a körkérdésre, de véletlenül olyan filmet láttam e napokban, amely a mai élettel összefügg. A főszereplő egy gyáros, aki szegény sorból küzdötte fel magát milliomossá. Energikus, kíméletlen ember, az a fajta, aki véghezviszi amit egyszer a fejébe vett, tekintet nélkül arra. hogy mibe kerül árban, munkában. szenvedésben... Amig fiatal, addig ez a törekvés és annak az. eredménye, a vagyon, ki is elégítik, de mikor öregszik, rádöbben az üres, sivár életre. így a film elején megtudjuk, hogy a gyáros célul tűzte ki maga elé. hogy jóvá teszi egy ifjúkori botlását. Törvénytelen fiát akarja megtalálni, akit húsz évvel előbb annak anyjával együtt megtagadott. Abban az időben még nem akarta magát lekötni, a szerelmet csak könnyű kalandnak tekintette és mikor annak következményei mutatkoztak, lerázta magáról a leányt. A szerencsétlen lányanya egy gyermekmenhelyen szülte meg kisfiát és mivel szerelmese teljesen magárahagyta. lélekben is annyira megtört, hogy emlékezni sem akarván többé a férfire, akiben annyira csalódott, lemondott a gyermekéről is. A menhely igazgatónője talált hamarosan egy megfelelő fiatal házaspárt, akik örökbe fogadták az újszülöttet. Húsz év alatt a gyáros anyagi téren szédületes sikert ért el és a vagyonszerzés lázában nem is gondolt nősülésre. csak akkor érezte, milyen üres az élete, mikor már a pénzhajszába belefáradt. Akkor elhatározta, hogy megkeresteti egykori szerelmét és törvényesíteni fogja gyermekét. Hirtelen jött nagylelkűségi rohamában mindennel el akarta halmozni a nőt, aki miatta szenvedett és a gyermeket, aki az ő vére és aki az ő hibájából bizonyára sokat nélkülözött. A kerestetés folyamán kiderült, hogy gyermekének anyja már régen meghalt. Azt is megtudja, hogy kisfiát még annakidején örökbefogadta egy család. Hogy kik azok, azt nem lehet megtudnia. A gyermekmenhely vezetősége megtagad minden felvilágosítást, és az indokolásuk nagyon emberséges... Az elmúlt húsz év alatt a gyermek úgy nőtt fel. hogy nevelőszüleit igazi szüleinek véli, tehát lelkiismeretlenség lenne megzavarni a családi békét. A dúsgazdag és önző apa a sikertelenségbe nem akar belenyugodni és az ügyet törvény elé viszi... Az ügyvédje hires jogász, mesterien felépített védőbeszédjében az apa jogait és a vérségi kapcsolat szentségét ismerteti. Az intézet igazgatója azonban kifejti, hogy itt már nem az apáról, sőt nem is a fiúról van szó, hanem jószívű és jóhiszemű emberek védelméről... Senki sem merne örökbefogadni, sajátjaként felnevelni egy elhagyott kis ártatlant, ha attól kellene tartania, hogy egy napon majd jelentkezik az apa. az anya vagy együttesen a szülők és visszakövetelik az egykor lelkiismeretlenül elhagyott csecsemőt. Arra gondoltam előadás közben, hogy ennél a filmtörténetnél aligha lehet időszerűbb problémája a mai életnek. A világ minden részében sok-sok apátlan-anyátlan árva szorul arra, hogy jólelkü emberek gondozásba vegyék őket. Akiket a szabadságharc vihara dobott ki a szülői házból, azok hozzátartozói — ha bizonyos időn belül jelentkeznek — vissza is kapják gyermeküket, de az éveken át saját gyermekként felneveltek esete más! Itt jön aztán az érem másik oldala és a film ügyes befejező része: A milliomos gyáros a pert elvesztette. A bíróság elfogadta a gyermekvédelmi központ kiküldöttjének • • • (Folyt, a 12. oldalról) gáttá földeken, szétrombolt falukon és városokon. Aztán asztalhoz ültünk és hozzáláttunk a gazdag szentesti vacsorához, orjalevessel kezdtük, disznótoros fogásokkal folytattuk. Hirekre-ételre egyformán éhesek voltunk, a hinárosan áttekinthetetlen értesülések összekeveredtek a hurka , a kolbász, a frissensült izeivel, zamatával. Kine-kinek óhatatlanul megfordult az agyában, hogy mialatt itt mi jóízűen falatozunk, odahaza szeretteink talán a pincében remegnek együtt; a lecsapódó bombák nyomásától remegő falakkal, mialatt mi eszünk, ők éheznek, talán már nem is élnek. Egyetlen menekvés a bor volt. Egyedül az ezredes adta át magát, szemlátomást testtel-lélekkel, a táplálkozás gyönyörének, egyenletesen rágott s valahányszor az ételt borral öblítette le, egy másodpercre fölnézett és bátoritón ránk mosolygott. Már régen túljutott azon, hogy a ,,végső győzelemre ürítse poharát”, az ételre ivott, a mosoly pedig szabad utat jelzett mindannyiunknak az asztal körül, fölmentést a kötelező koccintás, az ivást szabályozó katonai vagy folklór szertartások alól. Az ezredes befejezte a vacsorát. Körülnézett, nem tesz-e túl valaki rajta, udvariasságból vizsgálódott, mert tapasztalatból tudta, hogy utolsónak mindig ő végzi. Minden tányéron keresztbe feküdt a kés a villán. Az ezredes intett, hogy a tál mehet. Még jócskán kunkorgott rajta kolbász-hurka, bőven maradt a krumpliból, meg a káposztából is. A csicskások a tálak után somfordáltak. — Berci, fiam — szólt rá a híradós zászlósra —, hívd föl a feleségemet Pécsett. Berci gyerekes piros arcát boldogság sugározta be. Ha az ezredes a kéréssel együtt — mert nem parancsként hangzott — le nem inti, katonásan nyilvánította volna ki készségét. Ráhajolt a készülékre, s az akkoriban szokásos hadi tolvajnyelven először Budapestet, majd Berlint hivta, körülbelül így: — Kökörcsin keresi Tulipánt, Kökörcsin keresi Tulipánt... Abban a pillanatban, hogy Berlin jelentkezett, Berci arckifejezése megváltozott, széles, érzéki mosoly terült szét a szája körül, mintha látná azt a nyilván csinos funkerbébit, akivel szót vált, és akivel annak idején, a krakkói szép napokban, nyilván nemcsak szavakat váltott. A lényéből áradó sugárzás efelől tudósított. Állomás állomást követett. Berci nemcsak a fedőne-I&blo .Sí 13. oldal érvelését: igy a megtört apa már csak annyit kért. hogy egyszer láthassa a fiát. Az intézet igazgatónője saját felelősségére találkozót rendez apa és fia között: \ A drámai találkozón kitűnik, hogy a fiú nem haragszik az apjára, hanem egyszerűen IDEGENNEK érzi. Nevelőszülei mindig ellátták mindennel, sajátjukként szerették és ha azok nem is adhatnak milliókat, neki az igazi apjától nem kell semmi. Sem pénz. sem név. sem szeretet, ha mindezeket megtagadta tőle. amikor rá volt szorulva. Húsz év nagy idő és az ő szeretetét azok biztosították a saját számukra, akik felneveltek... A vérségi kapcsolatnál is többet jelent a szivjóság... _JEz a befejezés aztán megint csak a mai élet kereteibe illő. Azokra nézve, akik most nagylelkűen befogadnak egy-egy árva gyereket és azt sajátjukként nevelik, a költői jóslat valóra válik: ..A jóság elvetett mag. melyből, mikor nem is sejtjük, nem is várnánk, virág nő számunkra...” veket mondta, hanem igazi nevén is megnevezte a várost, s ahogy a sztereotip mondat — bist du Schaetzchen? ismétlődött, úgy sugárzott Berci egyre mámorosabban, mintegy ujjáélve a múltat, amely eltávolodott ugyan tőle. ám valóságában nem változott. szilárdan beleágyazva a távolságba, változatlan erővel élt. Mint utóbb kiderült, ez az első rész amolyan tiszteletkör volt. utána következett a nagy mutatvány. — Nem megy? — tudakolta az ezredes aggodalmasan. — Ezredes ur — kérdezte Berci, előre élvezve a hatást —. megpróbálhatom Koppenhágán keresztül? Annak tátva maradt egy másodpercre a szája, hegyes orra még agresszívebbre hegyesedett: — Hogy jutsz te Koppenhágából Pécsre? — Azt csak tessék rám bízni, ezredes ur. Újabb virágcsokor, Kökörcsin keresi Estikét és igy tovább. Bist du Schaetzchen? Hier spricht Berci, a tempót azonban meggyorsitotta, csupán az utolsó előtti állomáson tért vissza a kezdeti csicsergő tónusra, ráborult a készülékre, mintha az személyesítené meg a szóban forgó Schaetzchent: — Wie geht es? Bist doch da? Aber wie? Hier spricht Berci. Dein süsser Berci... Mielőtt az ezredes, akinek már összefutottak az orra körül a ráncok, türelmetlenkedni kezdhetett volna, diadalmasan nyomta kezébe a készüléket: — A méltóságos asszony. A beszélgetés végeztével a többi ,,ur” következett rangsorban. Berci, a virtuóz öntudatával és túláradó boldogságával nyargalta körül hívásaival a németek megszállotta Európa állomásait. Oslóból behozta Finsterwaldot. Liibeckből Veszprémet. — Magadra is gondolj. Berci. Édesanyád Pesten van — szólt közbe az ezredes. — Majd éjfélkor, ezredes ur. Mi karácsonykor mindig megvárjuk az éjfélt odahaza. Karórára pillantott: — Van. még idő. Nem volt idő. Éjfélre a szovjet csapatok bekerítették Budapestet védelmező német csapatokat, a telefonösszeköttetés a külvilággal megszűnt. — Kökörcsin hívja Tulipánt... — morogta Berci, aztán a készülék kiesett a kezéből. Döbbenten nézett körül, mintegy vigasztalásra várva. Megrázkódott és kirohant a szobából. Kolozsvári Grandpierre Emil
