Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-01 / 18. szám
12. oktal MAGYAR HÍRADÓ Hazánkfia, — talpig zokniban Irta: VAJDA ALBERT Vajda Albert Mindig örülök annak, ha itt valahol, ott valahol 4-5 magyar összehajol, mert ez azt jelenti, hogy még beszélő viszonyban vannak egymással. Ne értsenek félre, nem azt akarom mondani ezzel, hogy mi magyarok egymás-között összeférhetetlenek vagyunk. Van némi tapasztalatom más népekkel és igy nyugodtan állíthatom: ezen a téren sem jobbak, sem rosszabbak nem vagyunk a többinél. Talán közhelynek hangzik, de nincs olyan család, ahol ne lenne nézeteltérés. Lgy vagyunk ezzel mi, magyarok is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a rokonok tudnak legjobban veszekedni és a családtagok találják ki a legelmésebb sértegetéseket egymás számára. Azok a külföldön élő magyarok, akik hazalátogatnak, vagyis mint külső családtagok élvezik a ..nagy család”, a mai Magyarország vendégszeretetét, érdekes tapasztalatokról számolnak be. Azzal általában mindenki egyetért, hogy a magyar táj változatlanul szép, az uj Erzsébet hid gyönyörű, a Mátyás pincében a cigány, — bocsánat: népzenész, — remek nótákat húz és a szakács is kitűnően húz... nyársra izes rablóhusokat, amelyeket, — gondolom, — mindig friss rablóból készítenek. Egyszóval az állami szolgáltató-ipar a hazalátogató magyarral szemben úgy viselkedik, mintha az illető valóságos külföldi lenne. Ellátja minden jóval, elárasztja kedvességgel, udvariassággal. Egy otthon élő barátom szerint ezt az udvariasságot a hazaiaktól spórolják el, mert a belföldi magyarral szemben nyoma sincs kedvességnek, előzékenységnek. Persze, mert ők csak ..forint-magyarok’' mig ezzel szemben a külföldi az „dollár-magyar” és bár a pénznek nincs szaga, a szolgáltató ipar mégis megérzi, hogy a vendég zsebében nyugati, vagy hazai valuta lapul. Az egyik elegáns és kitűnő hírben álló budapesti szállodában végtelen figyelemmel fogadták Amerikából hazalátogató barátomat. Egyik szombat délután érkezett a Ferihegyi repülőtérre, 24 órás budapesti tartózkodásra. Taxin robogott a szállodába, ahol már várta a család. Nem részletezem a viszontlátás örömeit. csak annyit mondok, hogy a családtagok forró szeretettel fogadták barátom ajándékait, megcsodálták holmiját, ruháit, cipőit, ingeit és amikor mindenét szétosztotta bőséges vacsorát ettek az étteremben. Előitallal és előétellel, főitalokkal és főételekkel, ahogyan az már szokás, ha a külföldi magyar hazaérkezik és az ő szállodaszámlájához lehet hozzáiratni a családi vacsora költségeit. Éjfél után érzékeny búcsút vettek egymástól, barátom felment szobájába, levetkőzött, kitette cipőjét az ajtó elé és lefeküdt aludni. Reggel nem találta a cipőt. Azt hitte még tisztítják, de a szobapincér közölte vele: náluk ilyen szolgáltatás nincsen. A cipő tehát eltűnt, vagy stílszerűen: lába kelt. Barátom kétségbeesett. Ez volt ugyanis egyetlen pár cipője, amit nem adott oda szerető rokonainak. Mit lehet tenni? Itt áll egy külföldre szakadt hazánkfia, talpig zokniban és néhány óra múlva el kell repülnie Bécsbe. Vasárnap volt, minden üzlet zárva, uj cipőt nem lehet venni. Hívja fel valamelyik rokonát és kérje vissza egy pár cipőjét? Ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Visszakérni a külföldi ajándékot egy otthoni családtagtól? Csak egy szőrősszivű kapitalista tehet ilyet, akit megfertőzött a nyugati imperializmus pcnzsóvár szelleme. És itt lépett közbe a hotel végtelenül szolgálatkész személyzete. A szobapincér lehúzta saját cipőjét és felajánlotta barátomnak. A honfitársi segitőkészségnek csupán az vetett gátat, hogy a pincér 42-es cipőt viselt, barátom pedig 46-os lábat. De a szobapincér nem adta fel a harcot. Mozgósította a szálloda személyzetét. Feljött sorban a portás, 41-es láb, — a segédportás. 39-es. a különböző emeletek szobapincérei, de ezek egyikének sem volt 44-esnél nagyobb cipője. Az idő múlt. Barátom már topogni sem mert, féltette a lábát. Végül úgy döntött: műtét segítségével oldja meg a problémát. Nem a lábát operáltatta meg, hanem egy 44-es cipőt. Hátul felvágták a felsőbőrt egy csirke csontvágó ollóval, barátom papucsként belebujt a cipőbe és taxin kirobogott a repülőtérre. Előzőleg persze dollárral kártalanította a cipő tulajdonosát, aki igazi magyaros vendégszeretettel bizonyította be, hogy nem kell zokniban távoznia annak, aki a mai Magyarországra beteszi a lábát. KÉMSZOLGÁLATBAN... A KETTŐS JÁTÉK John Masterman a háború alatt a brit titkosszolgálat egyik vezetője volt. Néhány éve jelentést tett közzé arról a tevékenységről, amelyet a háború alatt a XX. Committee folytatott. Ez az ügyosztály a kettős ügynökökkel foglalkozott. A jelentés már 1945-ben elkészült, de titkos anyag volt, ezért az angol törvények értelmében csak a hetvenes évek elején hozták nyilvánosságra. A Masterman-jelentés olvasóinak feltűnt, hogy milyen gyakran fordul elő benne a Tricycle fedőnév. Masterman megírta, hogy Tricycle tökélyre fejlesztette a kettős játékot: hosszú ideig az angol titkosszolgálat első számú ügynöke volt, és egyidejűleg a német titkosszolgálat első számú ügynöke is. London és Berlin egyaránt megbizott benne. Valójában Tricycle igazi angol kém és hamis német kém volt. Ö volt például az, aki hónapokkal előbb figyelmeztette az Egyesült Államokat a Pearl Harbor ellen tervezett japán támadásra. Ö volt az, aki hamis és célzatos jelentéseivel rávette a németeket, hogy mondjanak le a ,,Sea Lion” hadműveletről, vagyis Anglia inváziójáról. A jelentés sok olvasójának ismerősen csengett a Tricycle név. Hamarosan eszükbe jutott, egy másik titkos ügynök beszélt róla, aki később kémregények Írójaként vált világhírűvé: lan Fleming, a James Bond regények szerzője. Akkor említette ezt a fedőnevet, amikor néhány újságíró kijelentette, hogy regényeinek hőse valószínűtlen alak. — Ha nem akarják, ne higgyék el — mondta Fleming —, de James Bond valóban létezett. Jellemét és tetteit egy valóságos titkos ügynökről mintáztam, akit jól ismertem. Fedőneve Tricycle volt. Ezek után egész Anglia roppant kiváncsi lett: ki hát ez a Tricycle? Miért nem szólal meg? Manapság, amikor mindenki emlékiratot ir, miért éppen ő hallgat? Talán időközben meghalt? De Tricycle nem halt meg. Néhány hónappal a Masterman-jelentés nyilvánosságra hozása előtt beállított Sir Johnhoz, és azt mondta; — Főnök, én betartottam a szabályokat. Harminc évig őriztem a titkot. De most, hogy a jelentést már közreadták, könyvet akarok Írni arról, amit a háborúban csináltam. Már megvan a cime: Kém a kémek ellen. Jó könyv lesz, ha megengedi. Feloldották a titoktartás kötelezettsége alól, és ő néhány hónap alatt megírta az utóbbi évek egyik legnagyobb bestsellerét, amelyből hetek alatt több százezer példány fogyott el Angliában, Amerikában, és számos más nyelvre is lefordítják. Most tehát már tudjuk, kicsoda Tricycle: Dusko Popov jugoszláv ügyvéd. 62 éves, a Riviérán él, villája szomszédos Graham Greenével, aki szintén az angol titkosszolgálat ügynöke volt a háború alatt. Tricycle valódi személyazonossága egy szép fiatalasszonyt lepett meg a legjobban: Popov feleségét. Tizenhárom éve élnek boldog házasságban, de sohasem sejtette, hogy félje valaha kém volt. — Hogyan kezdődött titkos ügynöki pályafutása, Popov ur? — Egy távirattal kezdődött. A táviratot éppen 35 éve, 1940 februáijában kaptam otthon, Dubrovnikban. Johnny barátom küldte, vagyis Johann Jepsen, egy német fiú, akit a freiburgi egyetemen ismertem meg. Gazdag hajótulajdonos családból származott. Sejtelmem sem volt, miért akar velem sürgősen találkozni egy belgrádi szállodában. Ez a találkozás fordulópont lett életemben. Johnny elmondta, hogy az Abwehr, a német kémelháritás tisztje lett, mert az a véleménye: belülről lehet a legjobban harcolni a nácizmus ellen. Azt ajánlotta, hogy lépjek én is látszólag a német kémek közé. Ráálltam, de azonnal értesítettem a dologról a brit nagykövetséget. A tervet ők is jónak látták. A németek szemében kitűnő ügynöknek számítottam, családom nagyon gazdag volt, legalábbis jugoszláv viszonylatban, nemzetközi kapcsolatai voltak, bejáratos volt a külföldi követségekre. — Mivel bízták meg először a németek? — Hitler akkoriban készült Franciaország lerohanására. A németek biztosak voltak a győzelemben, de tudni akarták, kik azok a francia politikusok, akikkel majd együttműködhetnek. Ezt, persze, megmondhatta nekik minden német diplomata, aki Franciaországban volt, és tudták is jól, hogy Lavalra és Csoportjára számíthatnak. Csak azt akarták, hogy értesüléseiket más források is megerősítsék. Én meg is Írtam a jelentésemet, és meg voltak vele elégedve. A németek ezután Anglia elözönlésére készülődtek. Volt ugyan sok kémük Angliában, de szükségük volt egy olyan bizalmi emberre, aki mindenhová bejáratos. Miután az angolokkal megbeszéltem a dolgot, vállalkoztam a feladatra. Azt meséltem a németeknek, hogy van Londonban egy igen magas beosztású jugoszláv diplomata, aki hajlandó névtelenül együttműködni velük. Tőle származnak majd információim. Ez az ember, persze, nem létezett, de a németek ezt nem tudták ellenőrizni. Részletes kérdőivet készítettek nekem. A legtöbb kérdés a déli part védelmi helyzetére vonatkozott. Egy ilyen kérdőív gyakran többet elárul az ellenség terveiről, mint a közvetlen információk. Lisszabonon át irányítottak Londonba. Előzőleg Lisszabonban az Abwehr ottani ügynökei kioktattak a titkos kódokra és a mesterség más titkaira. Sok mindent megtudtam, ami az angolokat érdekelte. A többi között azt is, hogy Hitler elhalasztotta az angliai invázió időpontját. — Hogyan folytatta munkáját Londonban? — Olyan információkat juttattam el a németekhez, amelyeket az angol titkosszolgálat fogalmazott meg. Például: a németek tudni akarták, hol vannak az angol légierő támaszpontjai. Közöltem velük azoknak az áltámaszpontoknak a helyét, amelyeket az angolok kitűnő technikával kartonpapirból építettek fel. A németek sok bombát, időt és embert áldoztak arra, hogy ezeket a nem létező támaszpontokat bombázzák. A kettős játék olyan messzire ment, hogy egy (Folyt, a 13. oldalon)
