Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-04-17 / 16. szám
12. oldal MAGYAR HÍRADÓ RÖVIDZÁRLAT Irta: VÄRKONYI ANDOR — Hogyan kezdődött? — kérdeztem Kővári Kázmértól az állólámpa szelid fénykörében, mig a homályba burkolt szoba falán az ódon óra halk kongassál ütötte el a tizenegyet, — hogyan kezdődött az egész? — Az egész — mondta némi tűnődés után Kázmér, — vagy tiz évvel ezelőtt kezdődött. Akkor, — úgy emlékszem erre a napra, mintha tegnap történt volna — egy vendéglőben ültem, nagy társasággal. Remek vacsorát ettünk, a legjobb hangulatban. Az utolsó fogásnál azonban egy kis baj történt: gyomrom hullámzani kezdett, és én gyorsan elvonultam a mellékhelyiségbe. Máskor is előfordult már velem ilyesmi, de csak akkor, ha sokat ittam. Ám ekkor csupán egy kortynyi bor szaladt le a torkomon, és mégis... Másnap, feleségem unszolására orvoshoz mentem. A doktor sokáig vizsgált, s amikor végre leült Íróasztala mögé, arca komolyra vált, hangja vésztjóslóan csengett: közölte, hogy ereim elmeszesedtek, s elmeszesedett a szív koszorúér is. Ez komoly baj, és alapos kezelést igényel. Mindenekelőtt két hétre ágyba parancsolt. Utána gyógyszereket kellett szednem, napi félórás sétát kellett tennem, diétára szorított, és a többi, és a többi... Minden utasítását pontosan betartottam. Ennek köszönhettem, hogy az utóbbi időkben már úgyszólván teljesen rendbejöttem. És akkor következett be a rövidzárlat. Azt már említettem neked többször is, hogy milyen nehezen jött álom a szememre, ha úgy éjféltájban lefekvésre szántam el magam. Nos, azon az éjszakán pillanatok alatt elaludtam. Mély, álomtalan feneketlen feketeségbe zuhantam, s csak arra riadtam fel, hogy valaki ráncigálja a karomat. Ettől a pillanattól kezdve aztán semmire sem emlékszem. Feleségem mondta el később, hogy oly nehezen ébredtem, mintha a halálból tértem volna vissza. Azért ébresztett fel, mert már délutánra hajlott az idő, s aggódott értem, — másrészt interurbán keresett egy barátom az ország másik végéből, s velem akart beszélni. Felkeltem, a hallgatót a fülemhez emeltem, a kérdésekre válaszoltam — és fogalmam sincs arról, hogy mit mondtam, és ők mit mondtak nekem. Beszéltem, és ők is beszéltek — barátom és életepárja, — de hogy mit beszéltünk egymással, azt csak később, — feleségem szavaiból tudtam meg. Nem volt lényeges, sem az amit ők közöltek velem, sem az, amit én válaszoltam nekik. De ami rettenetesen, életbevágóan fontos és lényeges volt, az a süket csend volt. -ami e telefonbeszélgetést követte. Mintha újra álomba zuhantam volna, s álomalakokkal beszélgettem volna. Csak arra emlékszem, hogy a feleségem egy levelet mutatott, s arra kért: olvassam el. Miért? Mi van benne? Rámeredtem a levélre, de nem tudtam felfogni a szavak értelmét. Rövidzárlat lépett fel nálam; agyam egyszerűen leállt, mint egy motor, amelynek hajtóanyaga elfogyott. Beszéltem, de — amint később feleségem elmondotta — szavaimnak nem volt kötő anyaga, értelme. Összevissza fecsegtem, mint a papagály, s nem emlékeztem arra sem, ami napokig foglalkoztatott: egyik barátom feleségének öngyilkosságára. .. Ezért mutatta nekem azt a levelet, amelyben az erről szóló hir állott. Még szerencse, hogy a barátommal és a feleségével aránylag értelmesen csevegtem, kérdéseikre normális válaszokat adtam. A rövidzárlat utána keletkezett agysejtjeimben. Hogy nem kaptam-e előzőleg valami figyelmeztető jelet? De igen, kaptam. Néhány nappal ezelőtt fájni kezdett a fejem, ami évtizedek óta nem történt meg velem. De ügyet sem vetettem rá, még csak egy aszpirint sem áldoztam fel érte. S valóban el is múlt. minden beavatkozás nélkül. Másnap délelőtt leültem Íróasztalomhoz, hogy megiijak egy régóta esedékes levelet Pesten élő bátyámnak. De csak a megszólításig jutottam el. Utána hullámzani kezdett a levélpapír, majd az Íróasztal is, az egész szoba. Azt hittem rámdőlnek a falak. Akkor volt ilyen élményben részem amikor átjöttem ide Amerikába, s a tengeren — mert én még hajón utaztam, nem repülőgépen, mint később oly sokan mások — hajónk viharba került, s én hullámozó gyomorral, halálsápadtan feküdtem kabinom emelkedő-süllyedő ágyán... Szóval hullámzott körülöttem minden — fel-le, akárcsak egykor régen, azon a hajón. És kavargóit a gyomrom, rettentőn. Amikor végül mindent kiadtam, — megkönnyebbültem, de olyan gyengeség lepett el, hogy amint felkeltem az ágyról, újra visszaroskadtam oda. Aztán feneketlen álmosság fogott el; fejemet lehajtottam a párnákra, s máris mély álomba merültem. Délután öt óra körül lehetett — vasárnap volt —, amikor feleségem felébresztett azzal, hogy telefonon keresnek — interurbán. És én beszéltem, beszéltem, válaszoltam a kérdésekre: de mindez, úgy rémlett, HUMORSAROK DOKTOR UR: VAN REMÉNY? .Nem. kedves doktor ur, ne mondja, hogy hipochonder vagyok — az én betegségem nagyonis valós: az érzékszerveim megcsalnak, felmondták a szolgálatot. Évek óta tart ez az aggasztó állapot, s hónapról hónapra tovább buijánzik a testemben, kaphatnék egy pohár vizet? Kérem, doktor ur, készséggel végigfekszem ezen a vajfehér díványon és elmondom töviről hegyire, miként kezdődött... Lehet vagy két éve, hogy egy nagyvállalat termelési tanácskozására voltam hivatalos. Szorongtunk az előadóteremben vagy négyszázan, mérnökök és közgazdák, amikor az egyik főosztályvezető emelkedett szólásra. Papírlapot vett elő és arról olvasta: — Szeretném ráirányítani a tanácskozás szives figyelmét, hogy célrendszerünk eszközrendszere megfelel vállalati struktúránk stratégiájának és taktikájának. E monetárisán orientált függvényrendszer vetületében... És ekkor történt, tisztelt doktor ur, hogy valami kattant a fülemben, majd az azt követő csendre figyeltem fel. Mintha egybemosódó, tompa horkolást hallottam volna! Láttam , amint a főosztályvezető papapirlapot papírlap alá tesz, gesztikulál, de nem hallottam. hogy beszélne, hogy mondana is valamit. — Szakikám — hajoltam a mellettem bóbiskoló férfiúhoz —, ez az ember nem mond semmit? Megvetően mért végig: — Már hogy ne mondana semmit, amikor tátog... Azóta mind sűrűbben jönnek a rohamok. Olykor éhgyomorra, máskor meg ebéd után fordul elő, hogy valaki beszél hozzám, de nem hallom. Ám ez még hagyján, doktor ur, nem kell mindent meghallani — álomban történik velem, nem a valóságban. Barátomat álomalaknak hittem" — úgy tűnt, hogy folytatódik mindaz, ami az álom „tündérországában” játszódott le körülöttem... A beállott rövidzárlat következtében ágyam üresen járt, ellenőrzés nélkül. Hogy barátaim észreveték-e, avagy sem. — nem tudom. — azóta nem mertem felhívni, és megkérdezni őket efelől. Feleségem szerint értelmesen beszéltem. — nem érzett rajta semmiféle „zárlat”... Csak amikor utólag meg akarta beszélni velem a telefonba felvetett és megtárgyalt problémát, akkor derült ki, hogy semmire sem emlékszem, fogalmam sincs arról, mit mondtak ők. és mit feleltem én nekik. Egyszóval ez, — öregem —, szellemi rövidzárlat volt. Az orvos szerint — mert az asszony azonnal felhívta orvosunkat és elmondta neki az esetet —, agyam nyilván nem kapott elég vért, s ezért következett be ez a különös tünemény... Orvosságot rendelt, s attól minden rendbejött, — agyam kerekei ismét megindultak, s eltűnt emlékezőtehetségem gátja is. De megmaradt bennem valami rossz érzés: ime, ennyi az ember! A szükségesnél valamivel kevesebb vér jut az agy ereibe, s máris összeomlik minden: a homo sapiensből egy értelmetlenül fecsegő papagály lesz. Ha egy kis vérrel kevesebb kerül az agyba, értelmünk lobogó fáklyájába, — a fáklya kialszik, s helyét könyörtelen sötétség foglalja el. S akkor a természetnek e remeke, az ember, nem több... de ezt már mondtam egyszer, s nem szeretek ismételni... Hát csak ennyi az ember, aki lihegve fut, törtet, hogy még több legyen neki, még több... mindig több és több... mig aztán végül néhány csepp vérrel kevesebb az agyba, és... Ez az én „rövidzárlatom" rövid története. csakhogy mostanában baj van a látásommal is. Professzor ur, kérem, én nem látok!... Önnek? Önnek fehér a szakálla, ezt látoutT de a múltkor elmentem egy építkezés színhelyére. A munkahely körülkerítve, a fák kidöntve, a terep felásva és hatalmas tábla jelzi: „VIGYÁZZ ÉPÍTKEZÉS! IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET!” Belépek a kerítés mögé, vigyázva, nehogy a munka hevében a fejemre hulljon egy panel — ám a daru mozdulatlannak tűnik. Meresztgetem a szemem a serényen építkező építők felé: nem látom őket! Főorvos ur, nekem foltok lehetnek a szaruhártyámon: látom a gépeket, a megkezdett épületet, a szanaszét heverő építőanyagokat. sőt. egy magyar kártyából kiesett makk alsót is látok, csak a munkásokat, akik a központ szerint most ott dolgoznak, csak őket nem látom. Baj lesz ebből még doktor ur, érzem! Ráadásul szinvak is vagyok. De bizony, ne tessék megcáfolni. Mondja meg a tanár ur: milyen színű a paradicsomleves? Ugye, ugye: piros! Ameddigjó volt a szemem, én is pirosnak láttam. Ám a minap betértem az átalakítás előtt ízletes főztjéről nevezetes étterembe. Paradicsomlevest kértem. Amikora pincér kihozta, első döbbenetemben őt hibáztattam: — Főur, hiszen ez savanyutojás-leves! — A kedves vendég nálunk azt kap, amit kért... — De ennek a levesnek sárga a színe. — Tessék csak megkóstolni! Megkóstoltam. S ó, döbbenet, ekkor ébredtem rá, hogy már az Ízlelésemmel is baj van: a sárgának látszó paradicsomlevés spenót izű volt. Doktor ur, kérem, nyilvánvaló, hogy beteg vagyok, hiszen a spenót színe meg zöld!... Nem kérem, nem rugdosok, ez csak a reflexem. ...Ugye. hogy ép elmével mindez elképzelhetetlen? Ugye, hogy beteg vagyok? Tessék mondani: van remény a gyógyulásomra? —s—s
