Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-09 / 2. szám
üj arcok nagyban és kicsinyben Irta: HALÁSZ PÉTER Ne dobja el használt arcát, potom hatszáz fontsterlingért London egyik legnevesebb sebésze fájdalommentesen újjá varázsolja! Ebben az összegben „benne foglaltatik0 a sebész honoráriuma és tiz nap utókezelés valamelyik közkórház magán-szárnyában. Magánszanatóriumi ápolás száz fonttal többe kerül, viszont ha a megifjodott személy úgy véli, hogy neki ötnapi lábadozás is elégséges, akkor száz ' fonttal kevesebb. Anglia gazdasági gondjai ellenére a sebész operációs menetrendjén hosszú a várakozási lista, jóllehet távolról sem ő az egyetlen, aki arcifjitással foglalkozik. És talán meglepőnek tűnik, többségben vannak az uj arcot áhitó férfiak. Nők megelégszenek a kozmetikai kezeléssel, de a férfiak a radikális eljárás hivei, ha egyszer kiszolgált az az arc, akkor el vele! A hires sebésznek főként jómódú üzletemberek, vállalati igazgatók a páciensei, akik úgy érzik, hogy vénülő arccal nehezebben őrzik meg pozícióikat. Egy napon megüti a fülüket, hogy hátuk mögött összesúgnak: — Aszalódik az öreg fiú, aszalódik már! Ennyi elég ahhoz, hogy uj arcért jelentkezzenek. Hatszáz fontsterling azonban borsos összeg s ahhoz már magasan kell lenni a vállalati hierarchiában, hogy ezt megengedhesse magának valaki. Jó, jó, hiszen évente nincs szükség uj arcra, mondhatná valaki, félidőben beszerzett ujábrázattal már holta napjáig elboldogul az ember, de aligha kétséges, hogy kevesebb pénzért többen ifjodnának. Felismerve az ebben rejlő lehetőséget, az Intercapital Travellers Ltd. nevű londoni utazási iroda uj arc beszerzésével egybekötött tizenötnapos jugoszláviai üdülést hirdet — 420 fontsterlingért. Brossurájában a kedvezményes utazást „Esztétikai Vakáció”ként hirdeti és nagyjából két kategóriát kínál: háromszáz fontsterlinges keretben az üdülő megszabadulhat a szemölcseitől, bibircsókjaitól, az arcát elcsúfító összes rendellenességektől, négyszázhuszért azonban újjá varázsolják állát, orrát, fülét és szemhéját. Ez összegek ellenében azonban nem csak megszépített, vagy éppen vadonatúj arc jár, de menettérti repülőjegy, három nap a zágrábi Esplanade Inter Continental-ban, klinikai kezelés utána és tiz napos üdülés — már az uj arc birtokában, elegáns magángépkocsin viszik-hozzák a londoni utast a repülőtér s a hotel, a hotel és a klinika és a klinika valamint az üdülőhely között. Howard Kent, az Intercapital tulajdonosa egy kiváló jugoszláv sebésszel, Milojevics professzorral kötött szerződést kispénzű angoloknak uj arccal való ellátására. Az utasnak szerdai napon, két orvosi dokumentummal fölszerelve kell megérkeznie Zágrábba: az egyikben háziorvosa igazolja, hogy a ielölt jó egészségnek örvend, a másik pedig közvetlenül az elutazás előtt készíttetett elektrokardiogram. A szerdát az utas sétával, pihenéssel tölti, az Esplanade Intercontinental Luxuriózus kényelmében, régi arcától búcsúzva. Mondják, hogy a nagy többség számára ez a búcsú viszonylag könnyű. Csütörtökön Milojevics professzor megvizsgálja a vendéget és vele való egyetértésben megtervezi az uj arcot. Van azonban olyan eset is, figyelmeztet Howard Kent, hogy a professzor — az operáció ellen dönt. Vagy a páciens egészségét nem találja kielégítőnek, vagy pedig bevallja, hogy ezzel az arccal még ő sem tud mit kezdeni. Ilyenkor nincs mit tenni, az utas hazatér a régi arcával. Összköltsége nem volt több, mint nyolcvan fontsterling, a többit Halász Pé*ér Intercapital visszatéríti. Ha azonban minden rendben van, akkor a műtétre pénteken kerül sor. Milojevics professzor uj arcokat mindig pénteki napon kreál. Ahhoz nem ragaszkodik, hogy 13-ka is legyen. Szombaton a pácienst — immár uj arccal — gépkocsin a Zágrábtól harminckét kilométerre lévő A FOTÓRIPORTER SZEMÉVEL "HIÁBA-ONTA VÉRT?’’... PHENJAN, North Korea— Végre Észak-Koreában vagyok: az első amerikai fotóriporter ebben az országban. Az Aeroflot IL—18-as repülőgépén érkeztem Moszkvából Phenjan repülőterére. A fasorokkal szegélyezett ut két oldalán rizsföldek terülnek el. A zöld dombok lábánál kis falusi házikók. Ismerős látvány. Szöulban születtem és nevelkedtem. Tizennégy éve kerültem az Egyesült Államokba egyetemre. Azóta nem voltam Koreában, a 38. szélességi foktól északra pedig sohasem jártam. Most mégis úgy érzem, itthon vagyok. A mai Phenjan Észak-Korea eredményeinek büszke szimbóluma. Az egymillió lakosú, szép város teljesen újjáépült. De én nemcsak azért jöttem, hogy tekintélyes kísérőim társaságában megtekintsem Phenjant. Már elvittek minden múzeumba, kiállításra, beszélgettem sok hivatalos személyiséggel. Megmondom kísérőimnek: szeretnék egyszerű emberekkel beszélgetni, megnézni, hogyan élnek, laknak és dolgoznak. Nem irhatok cikket, ha csak kiállításokat látok. Türelemre intenek. Másnap elmegyünk a 2. számú áruházba. „Helyzetünket nem hasonlíthatja össze olyan népekével, amelyek ipari fejlődése már kétszáz éves — figyelmeztet kísérőm Pák. — Csak huszonöt éve alkotunk nemzetet, nemrég kezdtünk hozzá az életszínvonal emeléséhez. 1976-ban befejezzük a hatéves tervet, addigra jóval előbbre jutunk. Persze, sokkal jobban fejlődhetnénk, ha enyhülne a feszültség Észak és Dél között, s csökkenthetnénk katonai kiadásainkat.” A négyemeletes áruházban nagy a forgalom. Sok mindent kapni, szappantól és játékoktól villamos rizsfőző fazékig és pianinóig. — Minden árunk hazai gyártmány — magyarázza büszkén az igazgatónő. — A minőség talán nem anynyira kifogástalan, mint más országokban, de néhány év múlva már olyan jó holmikat is gyártunk, mint külföldön. Amikor az áruházból kilépve egy lakótömb mellett sétálunk el, kísérőm megkérdi, szeretnék-e bemenni valamelyik lakásba. A legtöbb lakó biztosan munkában van, de hátha valakit otthon találunk. Az egyik házból éppen kilép egy harminc év körüli, csinos asszony. Kísérőm megkérdezi, hogy megnézhetnénk-e lakását. „Még nem takarítottam — tiltakozik, —, és vásárolni kell mennem.” De Pák rábeszélésére végül is enged. Beszállunk a liftbe. Csői Szung Nam asszony lakása kényelmes. Két szoba, konyha, fürdőszoba. Kis hűtőszekrény, varrógép, televízió. Csői jegyszedő egy moziban, férje gyári munkás, hétéves kislányuk van. Ha megtettük az első lépést, jöjjön a következő. Eddig mindig a villában étkeztem, ahol lakom. Most kijelentettem, hogy vendéglőbe szeretnék menni. Pák elvisz ebédelni. A vendéglő tágas és kellemes. A fiatal pincérnők gyorsan és udvariasan szolgálnak ki. Phenjani specialitásokat kapunk, minden nagyon üdülőhelyre, Cateske Toplice-re repítik, ahol tiz napig — nem annyira lábadozik, mint inkább arcolódik, mert hiszen ekkor még kötés és tapaszok borítják az uj, megnemesedett vonásokat. A hotelben gőzfürdő, masszázs, elektrotherápia, tornaterem, étterem és bár áll a vendégek rendelkezésére. Tiz nap múltával Milojevics professzor még egy ellenőrző vizsgálatot végez és a vendég, aki korosodó vállalati igazgatóként érkezett, úgy tér vissza Londonba, mint Hóditó Robur. Vannak, akiket be sem engednek régi klubjaikba. A portás elzavarja őket a kapuból: — A discoteque a szomszédban van, öcskös...! finom. Pák a moziba is elvisz. Szöultól eltérően, ahol zajlik az éjszakai élet, Phenjan nem sok szórakozást kínál. A mozi tele van. Jegyet váltani csak az esti előadásra lehet, a többi előadás jegyeit előre kiadták iskoláknak és üzemeknek. Vonszan kikötővárosban is jártunk. A háborúban teljesen lebombázott város ma modern és tiszta. Pák járőrhajóba ültet, megtekintjük a kikötőt. A vezető tiszt két sziklát mutat, másfél mérföldre a parttól. Ezek mögött fogták el a Pueblo amerikai kémhajót. Megkérdezem, hol van most a Pueblo. Ez katonai titok — válaszolja. Miután a tengervízben felfrissültünk, észak felé utazunk. Hamarosan kémények százainak füstje sötétíti el az eget. Ázsia egyik legnagyobb ipari központjában vagyunk. Hamhungés Hungnam, a két szomszédos város buldózereket, kishajókat, villamos és Diesel-motorokat, sajtológépeket gyárt. Észak- Korea mozdonyokat exportál a Szovjetunióba, műszálas textíliákat Kínába, szerszámgépeket Európába, mezőgazdasági gépeket és műtrágyát Afrikába a és Latin-Amerikába. Az országnak sok milliárd tonna szene, kétmilliárd tonna vasérce van. A nehéziparnak nincs nyersanyaggondja. A félsziget mintegy háromszázféle ásványkincsének 80 százaléka Észak-Korea területén van. A világ tizenkét vezető országához tartozik a grafit, magnezit, volfram, ólom, horgany és arany termelése terén. Csak olaj nincsen, ezért a közúti szállítás helyett a vasúti és vizi szállítást fejlesztik. Az olaj és más áruk behozatalának csökkentése eredményeként Észak-Korea egyetlen más országtól sem függ. Hivatalos jelszó a „saját erőnkre támaszkodni”. Li Szug Gi koreai tudós feltalálta a helyi mészkőből előállított vinalon műszálat. Észak-Koreának már nem kell gyapotot importálnia. Az önellátásra törekvés során mulatságos eset is előfordult. A Kangszon melletti traktorgyár műszaki igazgatója meséli, hogyan készítették az első traktort. — Azelőtt csak mezőgazdasági eszközöket gyártottunk. 1958-ban meg akartuk kezdeni a traktorgyártást. Igyekeztünk műszaki dokumentációt szerezni más országoktól, de csak traktorokat akartak eladni nekünk, tervek nélkül. Harmincöt napig kínlódtunk az első traktor összeszerelésével. Végül elkészült, ment is, de csak hátrafelé. Két évvel később a gyár már évi 3000 traktort készített, amelyek előre is, hátrafelé is mentek. Az 1976-os terv 30.000 darab. Elvittek egy óvodába, amelyet „gyerekpalotának” hívnak. Az elnevezés nem is túloz: a háromemeletes épület rengeteg játékszobájában kétezer gyerekkel foglalkozik a háromszáz óvónő és száz félállású kisegítő. Kim ír Szén azt mondta: „Nálunk a gyerekek a királyok, mindenből legjobbat kell kapniuk.” A gyönyörű Szamil Po-tó magas hegyek között fekszik, nem messze a demilitarizált övezettől, mesésen szép vidék. A hideg, mély vízben sötét fenyvesek tükröződnek. A hegytetőn pagoda áll. Pák valahonnét horgászbotot szerzett, és most békésen horgászik. Elgondolkodom a csendben. Látogatásom vége felé (Folyt, a 15. oldalon)
