Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-04-10 / 15. szám
8. oldal MAGYAR HÍRADÓ DOKTOR BÁCSI PIKETEL Irta: MÁRER GYÖRGY Múltkoriban azt olvastam, hogy az egyik new yorki kórház orvosai sztrájkolni készülnek. Biztosan valamilyen komoly okkal teszik, gondoltam, de ezt itt nem firtatom, mert nem ez a cikkem tárgya. Inkább azt szeretném elmondani, hogy amikor ezt a hirt olvastam, lelki szemeim előtt lengő szakállu, pápaszemes bácsik jelentek meg. amint kígyózó sorokban. feliratos táblákat emelve a fejük fölé. piketelnek a kórház előtt. Mert ha ezt a szót hallom: orvos, nekem mindig a régi ,,dok- Mér«r György tor bácsi" lép elő a múltból. Szeretek úgy emlékezni vissza az elmúlt időkre, hogy otthon mindennek megvolt a maga helye. Az embernek volt susztere és szabója, akinél a cipőjét, ruháját csináltatta, kedvenc vendéglője, amelyiknek a főztjét szerette, törzskávéháza, vagy — már akinek — törzskocsmája, ahol összeült a cimboráival és megvitatta a világ sorát, fűszerese, ahol könyvre adtak neki és persze háziorvosa, akihez bizalommal fordult panaszaival és akinek egyetlen nyugtató szavára nyomban lement néhány tizeddel a láza. Ez a háziorvos először a jóságos ,,doktor bácsi” alakjában jelentkezett, aki kisgyerek korunkban odaült az ágyunk szélére, hónunk alá dugta a hőmérőjét, megszámolta az érverésünket, egy kis trombitát szorított a mellkasunkra meg a hátunkra, közben hol azt vezényelte, hogy mélyet sóhajtsunk, hol meg viszszatartatta velünk a lélegzetünket és végül a nyelvünket is megnézte, hogy nem fehér-e, meg a torkunkat is egy ezüstkanál segítségével, hogy nem vörös-e, miközben azt kellett mondanunk, hogy: ,,á-á-á!". Ez utóbbi művelet volt mindközt a legkinzóbb. E hosszú szertartás után leült az asztalhoz, feltette az okuláréját s összeráncolt homlokkal felirta egy receptre az orvosságot. Volt ezek között jobb-roszszabb kanalas orvosság is, én legjobban az édes Poacsek-szörpöt szerettem, amit, azt hiszem, köhögés ellen kaptam, meg a Serravallo China vasborát, ami emlékezetem szerint a vérszegénység megszüntetésére szolgált. Ezzel szemben utáltam a nyirkos, nyúlós, rózsaszínű csukamájolajat, amelynek, nem hiszem, hogy lett volna bármi köze is akár a májhoz, akár a csukához, mely Ínyencségeket viszont igen-igen szerettem. De ízlett vagy sem, meg kellett inni, le kellett nyelni, mert ha sokat vonakodtam, nem maradt el a szigorú fenyítés, ami, betegről lévén szó, ezúttal nem pofonok formájában nyert kifejezést, hanem valamely Ígéret visszavonásában. Rendszerint olyen Ígéretekről volt szó, hogy, ha meggyógyulok, kapok egy zacskó cukrozott narancshéjat, vagy megveszik nekem Abonyi Árpádtól a „Három vitéz magyar baka meg egy káplár kalandjai”-t, vagy elvisznek a moziba megnézni Nick Winter , a pipás mesterdetektiv legújabb filmjét. Persze mindez a múlté. Az egykori otthon, az egykori gyermekkor, az egykori család, az egykori pajtások mind belemosódtak az elmúlás ködébe és velük ment az egykori kedves, gondos, bizalmatkeltő doktor bácsi is. Es ezt itt érzi az ember a legjobban, kint idegenben és bent a korban. Egyszer, amikor kivándoroltam, megkérdezte tőlem valaki, hol akarunk letelepedni. Azt feleltem: ahol van néhány jóbar&t és egy jó orvos. Ha valaki most, több, mint negyedszázad után, megkérdezné, megtaláltam-e a barátokat és az orvost, nem tudnék egyenes választ adni. Persze barát az -akad egy-egy itt-ott. régi, vagy itt szerzett újabb, leginkább korombeliek, akiknek az enyémhez hasonló az igényük. A közös hiány, a közös morgás összehoz bennünket. Más az eset az orvossal. Nem azért, mintha nem találkoztam volna össze itt kint néhány igazán kiváló orvossal. Ami természetes is, hiszen a mai orvosok felkészültsége — az orvostudomány tüneményes haladása folytán — sokszorosa a háboruelőttinek. Ez örvendetes dolog, de egyúttal sajnálatos is. Sajnálatos, mert annyi tudomány, amennyi ma létezik, nem fér bele egyetlen orvos fejébe, a háziorvosnak tehát (ha ugyan van még ilyen) minden szerv, minden életműködés vizsgálatára el kell küldeni a beteget a szakorvoshoz. Külön a fülével, külön a szemével, a bárzsingjával. a maznacsontjával, a bütykével, a sömörjével, a viszértágulásával, a podagrájával, és igy, amit régen egyetlen ember látott és tudott rólunk, most egy tucat ÉVFORDULÓ Az ötszázéves Michelangelo Élete már születése előtt — nem is a természet rendje szerint — kezdődött. Anyja, aki a hetedik hónapban volt vele, Chiusiba tartva útközben leesett a lóról. A ló tovább ment. a halk sikolyt senki sem hallotta. Az asszony vonszolódott a porban, mígnem a férje hátranézett. — Mi történt? — kérdezte a férfi, melléje ugorva. — Én élek — felelte az asszony ijedten. — De a gyermekünk... Él-e? 1475, március 5-én megszületett, akihez hasonlóan hatalmasat még nem hordott hátán a föld: Michelangelo Buonarroti. Ahogy nőtt, úgy váltak egyre hatalmasabbá szülei félelmei. — Rettenetes formájú! -— A szeme fénytelen! — Kisnövésű! — sóhajtották. — Talán még törpe is marad! Az ifjú maga is tudta, hogy nem ifjú isten. Szerelemre gondolni sem mert. Csak később, aggastyán korában, amikor a vágy igy szakadt fel kebléből: — ...add vissza ábrázatomat, melyet minden szépségétől megfosztott a természet. Ezért aztán mindvégig viaskodott a természettel: az emberi test szépségeinek lenyűgöző formáival. Más szépséget nem ismert: nem ismert el. — A meztelen test és a művészet: egy. Nem fogok festeni egész életemben még csak egyetlen fűszálat sem. — Ne beszélj bolondságokat! — mondta az apja, aki büszke volt rá, hogy ereiben a Canossa grófok vére folyik. — Verd ki a fejedből! Te nem leszesz művész. És tizenhárom éves korában Michelangelo Buonarroti: győzött. Konokságával elérte, hogy mesterséget tanulhatott. Azt, amihez múlhatatlan kedvet és leküzdhetetlen erőt érzett. Elérte, hogy szülei a hires és ünnepelt mester, Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe adják. Itt megtanult mindent, amit akart. Elsősorban a rajzkészségben érte v \ legnagyobb tökéletességet. — Hihetetlen! — sóhajtották csodálói. — Ez az ifjú már nemcsak utolérte az ókor nagyjait, hanem túl is szárnyalta őket! Kiváltképpen a szobrászatban jeleskedett. — Én nem festő vagyok. A színek nem érdekelnek. Az emberi test érdekel, ami robusztusán emelkedik orvos lát külön-külön. nem is a saját szemével, hanem mindenféle egészségügyi radarral, csillagvizsgálóval, komputerrel és kalkulátorral és végül az egészből egy jegyzőkönyv készül, ez kerül a háziorvoshoz, aki elkezdte az egészet, és aki igy nem is egy, de több másodkézből tudja meg. hogy az ő szeretett betegének mi is a baja. Illetve jó lenne, ha még legalább a betegről lenne szó. De nem ez a helyzet. A beteg helyét elfoglalja a mindenható ..Tünet". Minden specialistát az egészből csak az őt illető tünet érdekli, csak ez tartozik rá. Mert a beteg egyszer úgyis meghal, a betegség azonban megmarad és tovább él, ha máshol nem. de legalább az orvosi szakkönyvekben. Az orvoslás tudománya nemcsak terjedelmében és eredményességében változott meg, de szellemében is. És ennek a változásnak köszönhető a megváltozott orvosi magatartás is, különösen itt nyugaton. Amibe belejátszik az is. hogy megsokszorozódott az orvoshoz járó betegek száma és igy az orvos csak ..sürgönystilusban" tud foglalkozni egy-egy paciensével. Az orvos többé nem tud leülni a beteg ágya mellé (Folyt, a 11. oldalon) elő a természetből. Mint egy hatalmas, titáni szobor. De azt se mondjátok, hogy szobrász vagyok. Mert mindig Michelangelo Buonarroti vagyok. Az vagyok... mindenkinek... A festészetben is jeleskedett. Kevés olyan hatalmas — páratlan —- freskót ismer a világ, mint amilyen a Vatikán kápolnájának, a Sistinának a mennyezetén látható. Négy évig dolgozott rajta Michelangelo; egymaga. Hanyatt fekve dolgozott az állványokon; senkit sem tűrt maga mellett. Csak a megálmodott, titáni figurákat, akikkel benépesítette képzeletét és — sorra a Sixtuskápolna mennyezetét. Mindegyikük egy belső hangra figyel. (Folyt, a 9. oldalon) !S'Z'E'mT'Y] '.......................................................................................J! Az izraeli kabinet számára az Egyiptommal való közbenső megegyezési kísérlet katonai kockázatot rejtett magában arra az esetre, hogy ezt Egyiptom elfogadja. A tárgyalások eredménytelenek voltak ugyan, de a kockázat továbbra is fennmaradt, azzal a mellékzöngével, hogy ugyanakkor Amerika nemtetszésével történt mindez. Izrael már évek óta arról tárgyalgat, hogy az 1967-ben elfoglalt területek egy részét visszaadja bizonyos békefeltételek mellett. Kissinger tárgyalásai hozták ezt az ajánlatot legelőször előtérbe konkrét formában is. Az Egyiptomiak azonban egyszerűen nem kívánnak véget vetni az ellenségeskedéseknek olyan áron, mint ahogy ezt Izrael ajánlotta. Ekkor Kissinger egy még szőkébb körű tervre irányította figyelmét. Izrael azt javasolta, hogy a Sinai-hágók felett legyen a felügyelet kettős; legyenek ott az izraeliek éppen úgy, mint az Egyesült Nemzetek békefenntartó erői. Ugyanakkor az olaj mezőket közvetlenül egyiptomi felügyelet alá engedte volna. Ennek fejében Egyiptomnak enyhíteni kellett volna az Izrael elleni propagandát, könnyíteni a bojkottot, és meg kellett volna engedni azt, hogy az egyik országból a másikba turisták átmehessenek. Egyiptom ellenjavaslattal élt és jóval nagyobb terület visszaadását követelte anélkül, hogy valami ígéretet tett volna a békés megegyezésre. Egyiptom azt is ajánlotta, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete rendfenntartó erőinek mandátumát hosszabbítsák meg hat hónapról egy egész esztendőre és évenként ujitsa fel a Biztonsági Tanács. Izrael számára ez azonban elfogadhatatlan, hiszen a Szovjetunió bármikor megvétózhatja az ügyet.
