Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-04-03 / 14. szám
I 3«. oldal MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK ELÉGETTÉK-E AZ ORLEANS-I SZÜZ-ET? (FOLYTATÁS) Charles du Lys ügyvéd, aki a 16.században élt, s érdekelt volt a dologban, hiszen családja történetével függött össze, az Ítélet végrehajtására vonatkozó jegyzőkönyv hiányát “figyelemre méltónak és rejtélyesnek” vélte.A 16- ik század első felében Íródott francia krónikákban Johanna kivégzéséről határozatlan és gyakran kétértelmű kifejezésekkel emlékeznek meg. így például a “Breton krónikádban (1540) az áll, hogy 1431-ben “az orléans-i szüzet Rouenban máglyán elégették, illetve máglyahalálra ítélték”. Symporfen Chamoier “Hajó hölgyeknek” cimü müvében, mely 1503-ban Láonban jelent meg, azt írja, hogy a Szűz az angolok véleménye szerint Rouenban máglyahalált szenvedett, de a franciák ezt tagadják. Georges Chatelain “Visszaemlékezések korunk csodálatos kalandjaira” cimü költeményében azt Írja, hogy a Szűz, bár a franciák nagy bánatára Rouenban máglyán elégett, “mint hírül vettük, azután feltámadt” A kortársak tanuságtételeiről szólva Saint- Thibaud metzi dékán már említett krónikáján kívül tudunk még egy párizsi polgár naplójáról, amelyben egyenesen az áll, hogy Rouenban Johanna helyett egy másik nőt égettek el Egy roueni polgár, aki szemtanúja lehetett a kivégzésnek, osztotta ezt a véleményt:: “Johanna megszökött, és valaki mást égettek el helyette”. A British Museumban 11,542. sz. alatt őrzött kéziratban szintén ez olvasható: “Végül pedig nyilvánosan elégették Johannát, vagy pedig egv másik nőt. aki hasonlított rá: ezzel kapcsolatban sokan mindmáig más-más véleményen vannak.” Johanna kivégzésének idŐDontia között is nézeteltérések voltak. Rendszerint a május 30- át említik, de számos igen jól tájékozott kortárs más időpontot jelöl meg: Junius 14-et, mások julius 6-át, az angol krónikások pedig a 15-ik század végén és a 16-ik század eleién azt írták, hogy Johanna máglyahalála 1432 februárjában történt. A kivégzés módiát illetően is véleménykülönbségek vannak. Az egyik krónikás például azt állítja, hogy lefejezték, s testét azután vetették a máglya tüzébe. Nyolcszáz katona Az angol hatóságok, mivel meg akarták győzni a népet a “boszorkány” haláláról, a kivégzéshez nagy tömeget csőditettek össze. Ám a szokás ellenére nem engedték az embereket közel a kivégzés színhelyéhez, nyolcszáz angol katona sorfala választotta el őket a vérpadtól. Lehet, hogy ez csak óvatossági rendszabály volt az angolok részéről, akik nyilván féltek attól, hogy a franciák utolsó pillanatban megkísérlik az elitéit megmentését. Mindenesetre az angol katonákon és a hivatalos személyeken kívül senki sem figyelhette meg közelről az égetési jelenetet. A kivégzésről fennmaradt leírásban van egy homályos paszszus, amely kétféleképp érthető: vaw ugv, hogy az elitéltre ferdén ráhúztak egy bohócsipkát, vagy úgy, hogy letakart arccal lépett a máglyára. Ugyanakkor az egyik kortárs roueni pap azt irta, hogy mivel az angolok féltek “nehogy szóbeszéd induljon meg, miszerint Johanna elmenekült”, a hóhér parancsot kapott, hogy az elitéit halála után egy időre oltsa el a tüzet, így az emberek meggyőződhettek arról, hogy a halott nem más, mint Johanna. Erről egy párisi nnlrrár naolóíában is szó van. E naplóbejegyzésből kitűnik, hogy a kivégzett nő mezítelen tetemét látták az összes jelenlevők, köztük a roueni lakosok, mielőtt a hóhér újból meggyujtotta volna a tüzet. Egyébként ebben az esetben is kérdéses, vajon a kivégzés szemtanúi az áldozat már megszenesedett tetemére pillantva meg tudták-e állapítani, ki volt az, aki a szemük láttára elpusztult. Sok vita folyt a körül, vajon Jeanne des Armoises és a többi ál-Johanna egy és ugyan azon személy volt-e. A kutatók egy része azt állitia. hogy Jeanne des Armoises 1443 és 1449 között halt meg. Férje 1443-ban ruházta rá birtokainak egy részét (Orléans számviteli nyilvántartási könyveiben pedig 1449-ben kezdték Isabella d’Arc-ot “a Szűz édesanyja” helyett “a megboldogult szűz Johanna édesanviának” nevezni). Ebben az esetben az 1457. évi dokumentum nem Jeanne des Armoises-ra, hanem gye másik nőre — Jeanne de Sermoise-ra vonatkozik. Ez utóbbi, a két családnév hasonló csengését kihasználva, Robert ur hitvesének adta ki magát. . . egybegyülik a királyi vér" Figyelmet érdemel az az óvatosság, mellyel az ellenpert folytatták. A tanuknak előre elkészített kérdéseket adtak fel. A válaszoknak azt kellett bizonyítaniuk, hogy Johanna Domrémy-ben született. Erre azzal az ellenvetéssel lehetne élni, hogy ha mindez előre megbeszélt színjáték volt, akkor a titokba, amelyet meg akartak őrizni, sokakat kellett beavatni: a királyi családot, a roueni per és az ellenper biráit és írnokait, Domrémy lakosait stb. Márpedig a dokumentumokban evv ilven öszszeeskvésnek semmilyen nyoma sem fedezhető fel. Idézik Johannának néhány olyan kijelentését, amelyek előkelő származásának elismeréseként értelmezhetők. Például, amikor Alencon herceg közeledett hozzá és VII. Károlyhoz. Johanna megjegyezte: — Annál jobb, egybegyülik a királyi vér. — De ez jelentheti egyszerűen csak azt, hogy egy vérbeli herceg csatlakozott a királyhoz, nem pedig azt, hogy Johanna a királyi családhoz számította magát. Ezenkívül elfelejtik, hogy Johanna eskü alatt több Ízben is megerősítette, hogy Domrémyben született. 1970-ben Párizsban — mint már említettük — megjelent Pierre de Sermoise könyve, mely a francia nemzeti hősnő megmenekülése mellett állást foglaló Írások közül a megjelenés időpontját tekintve a legutolsó. Szerzője szintén azt próbálja bizonyítani, hogy Johanna VII. Károly nővére, s ennek a feltevésnek az alapján ugyanilyen “megalapozott” felfedezésnek egész sorát tárja az olvasók elé. A Johanna “királyi származásáról” szóló változatnak — a megmenekülésre vonatkozó legendától eltérően — lényegében nincs semmilyen dokumentumra támaszkodó alapja, s ezért nem is vehető komolyan. Politikai célzatossága szembetűnő. A Jeanne d’Arc megmeneküléséről szóló legenda hiveinek számos érve szintén a fantázia birodalmába tartozik. Számos érve. de nem valamennyi. Ezért érdemes figyelmesen meghallgatni ennek a feltevésnek a védelmezőit, amikor arról mesélnek, ami talán sohasem történt meg. De ha .ez a képzeletet megragadó mese mégis igaz, akkor egyik legérdekesebb epizódja a politikai perek titkos történetének. Következik: Merénylő a Ford Színházban . . . 1865. május 9-én a washingtoni Arzenál régi börtönépületében összeült a katonai törvényszék. Elkövetkeztek a négy évig tartó véres polgárháború utolsó napjai, a rabszolgatartó déli államok levert hadseregeinek utolsó ezredei is letették a fegyvert Észak csapata előtt. Éppen ezen a napon, május 9-én, Georgia államban letartóztatták Jefferson Davist, a megdöntött déli Konföderáció elnökét, aki a főváros — Richmond — eleste után elmenekült. Már huszonnégy nap telt el azóta a végzetes pillanat óta, amelyben egy John Wilkes Booth nevű színész lövése a Ford Színházban kioltotta Lincoln elnök életét. A gyilkosnak sikerült elrejtőznie. Lázas keresés után április 25- ről 26-ra virradó éjszaka felfedezték egy elhagyott tanyán. A lövöldözés során Booth halálos sebet kapott, csakhamar meghalt, és magával vitte a sírba annak az összeesküvésnek a rejtélyeit, amely Lincoln elnök meggyilkolásához vezetett. S most, május 9-én a megrendült ország, mely csak öt nappal előbb kisérte utolsó útjára a meggyilkolt elnököt, választ várt arra a kérdésre, ki irányította a gyilkos kezét, ki állt a déli hírszerző szolgálat ügynökének, az öntelt ripacsnak a háta mögött? (Folytatjuk)
