Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-27 / 13. szám
10. oldal mac;vau híradó BOLHAPIAC Irta: KLAMÁR GYULA Megnőtt a becsületük a régiségeknek. Egész Európa a lomokban turkál és keres... Mit is keres tulajdonképpen? — a múltját talán, amely még emlékezteti a régi jó világra, a békebelibékére. amikor olcsó volt a zsemle és biztonságos az élet. Azt az időt, amikor az emberek kalandot kutatva járták a világot, azt a kalandot. amely ma minden kisvárosban. utcában megtalálható. A nosztalgia a múlt után egész Európát lázba ejtette, egymásután nyílnak a bolhapiacok, ahol halomba rakva található a múlt minden elhányt rekvizituma. Manapság drágább egy ócska lámpa, melyet nagyanyánk felhordatott a padlásra, mert már ,,nem birta nézni”; jobban becsülik a csorba talpas poharat, amelyet még üveghutákban formáltak egyenlőtlenre, mint a legdrágább velencei kristály-kelyhet, és sorolhatnám a végtelenségig, hogy mi mindennek van ma nagy keletje. Élelmes emberek végigjárják a falvakat, felkutatják a padlásokat régi leveleket, imakönyveket, lámpaüveget. törött kardot, kávédarálót, rézmozsarat, szeneslapátot keresve, és sokszor kincseket találnak a padlásgerendák közé rejtve. Egymásután nyílnak a kisebb-nagyobb városokban a bolhapiacok, legutóbb most Bécsben is, a város szivében egy előkelő banképület előtt, az Am Hof-on, ahol valaha kétszáz évvel ezelőtt — szintén piac volt. Vagy tiz-husz évvel ezelőtt a bolhapiac még ritkaságnak, helyi nevezetességnek számított, mint a párisi vagy a genfi „Flohmarkt” ma azon csodálkozhatunk, ha hiányzik valamelyik európai városból ez a szombat délelőtti szórakozási lehetőség. Valójában nem régiséget árulnak, mert azok még mindig leginkább az elegáns belvárosi butikokban találhatók csillagászati áron, hanem kacatot, limlomot, vagy ahogyan Bécsben mondják: kromzli-kramzlit, amibe beletartozik anyáink festett sótartója, a hires ..aufzac”, amely nem hiányozhatott egyetlen jobb polgári háztartásból sem, a kopott torta-kés, a budinak álcázott zenftes edény (eredeti német találmány), a mélyhangu falióra, a hímzett lábzsámoly, a kékkel-rózsaszinnel festett virágváza, az ilyen-olyan készlet, amely persze ma már hiányos, éppen ezért potom áron kapható. Nagy divatja van Bécsben a ..Verlassanschaftoknak”, magányos öregek hagyatékának. Vagyont lehet kiárusítani a bolhapiacon az újra divatbajött rézágyból, a légypiszkos képkeretből, a borszesz-Iánggal működő hajsütőből, az üveggvöngyfíízéres csillárból, a fonott kosárkákból, egyszóval mindabból, amit a század elején az emberek környezetét alkották. Egyre-másra nyílnak az ócskaságot áruló boltocskák is, amelyek élesen különböznek az „antikvitáten-butikoktól” — ezekben a boltokban csak a közelmúlt ízléstelen darabjai találhatók, sokszor nem is olcsó áron. A mai ember visszavágyik apáink-anyáink korába. Pontosan meg is lehet határozni az időt: a XX. század elejére, az első világháborút megelőző korszakba; a magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, horvátok, szlovákok a Monarchiába, amely hatalmas és biztonságos volt huszárjaival, dzsidásaival, ulánusaival és a combrafesziilő nadrágot viselő bakáival, legalább is azt hitték, A plüss-gamitura időszaka volt ez, az egyre nagyobb tért hóditó polgáriasodás kora, amikor bútorgyárak alakultak Budapesten, Zágrábban, Csernovicban, Lembergben, Brünnben és kész hálószobákkal árasztották el a birodalom lakóit. De nemcsak limlomot ' termelt a századvég-századelő, a sok friss eszme mellett uj művészeti irányokat is éppen a lakásberendezés, az iparművészet terén. Az osztrák Thonet-gyár újszerű bútorai mellett francia, német, olasz és magyar művészek alkotta közösségek létrehozták a „szeceszsziót”, amelyet némely helyen ,,Jugend-stil”-nek neveztek. Egyes darabjai ennek a fém-üveg-porcellánművészetnek ma a bolhapiacok legnagyobb sztárjai. Erre a virágindás dísztárgyra vadásznak Európaszerte a múlt emlékeit kereső férfiak és nők, a Toulouse-Lautrec szerű elomló szoknyáju asszonyokra, vagy egy-egy barnás-vörös-sárga, az őszi lombot utánzó mintájú Galleé-vázára, mely lassanként olyan ritka lesz, mint a fehér holló. Európa a múltba menekül és egyúttal felejteni akarja a jelent, amely békés ugyan, ha a felületet tekintjük, de mindeki tudja, hogy a mélyben gigászi erők feszülnek és igyekeznek felszínre törni. A menedék a bolhapiac, ahol el lehet andalodni, ahol felejteni lehet. Ahol még a Nick-Carter-füzetet lehet vásárolni, vagy a pesti Egressy utón Tolnai Világlapját és Színházi Életet, avagy egy „meztelen” fotót a múlt századból, ahol a kacér modellnek a fél keble is kilátszik... A VÁRATLAN MEGOLDÁS (Folyt, a 9. oldalról) füst-illat, mint ellenséges hadoszlopok nyomultak fölfelé a lépcsők felett lebegve az illat-gomolyagok. A nagymama dühösen csukta be az ajtaját és elvonult, lakásának legmélyére, a legtávolabbi helyiségbe, miközben magában morfondírozott: •— No, ez a fiatalember se tartja be a szavát... Már megint szív... — és beszippantotta a lépcsőházból beszemtelenkedő füstfoszlányt. — Nem lehet ezekkel az amerikaiakkal beszélni, akármit kér tőlük az ember, egyik fülükön be. a másikon ki... Ezt magyar ember nem tenné meg, amit igér, azt be is tartja. — Menjek le a pincébe megint? — ajánlkozott .Johnny. — Ä, hagyd, ne menj le sehova, — intette le a nagymama, — ha valaki igy nem tartja be a szavát, annak nem érdemes tovább beszélni. Akármilyen nagy költő és jól beszél franciául az én szememben nem úriember. Már a harmadik napon elfelejti az ígéretét. A negyedik és ötödik napon a dohányfüst — invázió tovább tartott, már beleivódott a falakba és szelíden terjengett otthonosan berendezkedve a lépcsőházban. Már beszemtelenkedett a szobába is, az ajtókat pillanatokra se lehetett nyitvafelejteni, mert a legkisebb résen besöndörgölőzött... Még a ruhaszöveteket is átjárta a kesernyés illat... — Hát nincs menekvés ez elől a dohányfüst elől!... — sóhajtotta a nagymama véletlenül Johnny előtt és a kisgyerek megint nem szólt, egy szót se, csak leballagott a pincébe... — Te azt ígérted, hogy többet nem pipálsz, vonta felelősségre Ralphot. — Nem is. — De mégis füst van. — Én odaadtam a pipámat Bobnak. Talán ő szív? Ralph fölrohant a harmadik emeletre. Beviharzott Bobhoz és mindjárt az ajtóban szemrehányással kezdte: — Mért dohányzol annyit? Nem tudod, hogy í háziak nem oi?|ák a dohányfüstöt? — Nem tudlan nekem senki se mondta — felelte bambán Bob. — Nekem se mondták. Csupa tapintatból. Ez a kis gyerek árulta el végre, hogy a nagymamája beteg, árt neki a füst. Ellened is kifogásuk van. Azt mondták, hogy éjszaka nem tudnak aludni, mert te állandóan kalapácsolsz. Mi az ördögöt kalapácsolsz éjszaka? — Egy könyvszekrényt csinálok magamnak. — De miért éjszaka? — Mert csak akkor érek rá. De mért nem mondják nekem? — Tapintatból! Akárcsak nekem, hogy füstölök. Ezek magyar emberek, a háziasszony meg a mamája magyar, a magyarok nagyon udvariasak. Inkább tűrnek és hallgatnak. De hogy lehetsz ilyen, hogy éjnek idején kalapálsz és nem hagyod őket aludni? — A lakásomban azt csinálok, amit akarok! — Éjjel nem lehet másokat álmukban zavarni! — Sajnálom. — Látod, ezért utálnak minket! Én, hogy ez a kisgyerek figyelmeztetett, rögtön abbahagytam a pipázást. Te folytatod, ők nem is tudják, hogy te szívsz, engem tartanak hitvány embernek, aki nem tartom meg az ígéretemet. Vedd tudomásul, ha tovább pipázol a lépcsőházban, és találkozom veled, kiverem a szádból a pipát! — Shut up! — Majd meglátod! És még azt is megmondom neked, ha mégegyszer éjszaka kalapácsolsz, én foglak összekalapácsolni!... Összetöröm a csontjaidat!... — így beszélsz a barátoddal? — így! Mert a te modortalanságoddal utáltatsz meg minket, amerikaiakat! Még egy éjszakai csendháboritás és bejövök, én itt sokáig, éjfélig is dolgozom a pincében.... Aztán lepedőben visznek ki! — (Jut!... Out!... — ordította Bob, ő meg sarkonfordult és bevágta az ajtót. Másnap a szokottnál is tovább dolgozott Ralph a pincében miközben várta a fejleményeket. Úgy tizenegy óra tájban odafönt a harmadik emeleten elkezdődött a kalapácsolás. Kissé csöndesebben, de egyre erősödő fortisszimóban, az ütések erősbödő zuhogása nyilvánvalóvá tette, hogy Bob fütyül a fenyegetésekre. Ralph egy darabig hallgatta a zajt, aztán följött a pincéből, eloltotta a villanyt és elindult a harmadik emeletre. Odaért Bob ajtaja elé, de zárva találta azt. Csengetett. Semmi válasz. A kalapácsdübörgés tovább tartott. Erre Ralph nekivetette vállát az ajtónak és bedöntötte. Nagyot reccsent a deszkaajtó és a fiatalember vele együtt zuhant a szobába. Bob egy létra tetején állt és verte a falba a szögeket. — Hát tovább komiszkodsz? — ordított rá és felcihelődve a földről Bob felé indult. Az ránézett és valahogy megingott a létra tetején. Aztán egy-két bizonytalan mozdulat után lefordult a létra legfelső fokáról és lebukfencezett. Felorditott és ottmaradt fekve. Próbált föltápászkodni, de sehogy se tudott. Ralph odarohant hozzá és föltámogatta, a díványra fektette. Rögtön látta a lógó törött kart és a telefonhoz szaladt, a mentőket tárcsázta. — No, ezzel megmenekültél, hogy összetörjem a csontjaidat... magad törted össze! Odaült a Bob díványa mellé és várta a mentőket. Közben elgondolta, hogy néha az élet váratlan beavatkozásával bravúros, gyors és hatékony megoldásokat talál. Nála a kis Johnnyt használta fel, ennél a Bobnál a saját önfejűségét. Jó, hogy közbelépett és nem neki kellett a fenyegetését beváltania...
