Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-27 / 13. szám
Ai AC VAK II IK A DO 11. oldal SZERETETBEN — Még mindig szeretem azt a férfit, akivel negyvenkét évvel ezelőtt szerelemben voltam, mint 16 éves leány. Mindketten külön útra tértünk akkor, de az én házasságom nagyon boldogtalan volt. Úgy gondolom, ez azért történt, mert 41 évvel ezelőtt nem a nekem kijelölt férfihoz mentem feleségül. Két hónappal ezelőtt meghalt a férjem. Most kezdtem megint gondolkodni erről a kérdésről. Volt szerelmemet rokonainak segítségével már meg is találtam és telefonáltam neki. (600 mérföldnyire lakik tőlem.) Amikor bemutatkoztam neki a telefonon keresztül, majdnem összeesett. Nem sokat beszélhetett velem, mert a szobában volt a felesége is, ezért ő hivott fel később a munkahelyéről. Most már nuydnem mindennap felhív. Ilyenkor elbeszélgetünk a régi időkről és minden csacsiságról, ami az eszünkbe jut. Ö is azt mondja, hogy soha nem szakadt meg irántam való vonzalma. Az ő problémája a felesége. Negyven évvel ezelőtt kötöttek házasságot, de azóta sem szereti a feleségét. Szeretne tőle megszabadulni csak nem tudja, hogy mondja meg neki, mert a felesége beteges, nem tud dolgozni, és éppen ezért nem akarja még jobban súlyosbítani a helyzetét. Mit lehet ilyen körülmények között tenni? VÁLASZ — Semmi módot nem tudok ajánlani egy férfinak arra. hogy miként közölje feleségével egy gyermekkori szerelmének titkait. Úgy vélem, önök szeretnék a múltat visszaidézni, pedig ez lehetetlen. Ezenkívül volt szerelme házas ember, ezért elérhetetlen. Azt ajánlom, tegyen a férfinak egy nagy szívességet azáltal, hogy lépjen ki az életéből. Ne próbálja fölépiteni a boldogságát mások összetört szivére. * * * MEGLEPETÉS — Hat éves boldognak hitt házasság után a férjem kijelentette, hogy magamra hagy, mert élvezni akarja azt a szabadságot, amit eddig nem kapott meg. Elgondolhatja, hogy mennyire meglepődtem e kijelentésen, és milyen elkeseredetté váltam. Magam hibáztattam amiatt, amiket mondott. Ö biztosított arról, hogy nem én vagyok a hibás. Azt is hangsúlyozta, hogy senki más nincs az életében, és én el is hiszem neki. Csak egyszerűen távozni akar és a maga urává akar válni. Természetesen, nem könnyen nyugszom bele döntésébe, mégis úgy vélem, legjobb, ha engedem őt eltávozni. Nem akarok olyan férfivel együtt élni, aki nem vállalja velem tovább az életet. Jó állásom van, és nincs szükségem férjem anyagi támogatására. Ha pénzt akar küldeni, ám tegye: ha nem. akkor is rendben van. Fogadni mernék, hogy vissza fog jönni, de ha nem is lenne igazam, nem fogom magam fölakasztani. Megpróbálok egy ty életformát kialakítani magamnak. Barátaim közül többen annyira haragszanak a férjemre, hogy szóba se állnak vele. Gondolom ez nem helyes a részükről. Ha én nem haragszom, miért kell nekik idegeskedniük? Tulajdonképpen azért irom ezt a levelet önnek, hogy ezáltal megállítsam barátaimat a kesergésben. Én magam vállalom a problémát, és legjobbnak tartom, ha a barátaim magamra hagynak helyzetemben. VÁLASZ — Igaza van. Önnek senki előtt nem kell mentegetőznie, és senkinek a részvétére nincs szüksége. Ha a barátai mégis együttérzést vagy jótanácsot ajánlanak. egyszerűen mondja meg nekik, hogy ne avatko/zanak bele családi ügyeibe. Ön nem kérte őket. és engem sem kért tanácsadásra, de az az érzésem, hogy legjobban teszi, ha nem sopánkodik a helyzetén. * * # INKÁBB A DOHÁNYZÁS — A férjem mindig nagy dohányos volt. Harminc év óta naponta négy pakli cigarettánál nem szívott kevesebbet. A múlt évben szívrohamon esett át, és ekkor az orvos elrendelte, hogy hagyjon fel a dohányzással és kerüljön minden izgalmat. A férjemnek még az a rossz szokása is megvolt, hogy szívesen forgolódott a fiatal leányok körül. Az orvos rendeletére máról holnapra felhagyott a dohányzással, és a lányok sem érdekelték addig, amig halálos betegen feküdt az ágyban. Most azonban azt kezdi mondogatni, hogy ideges és nyugtalan. Szeretne egv kicsit ,,normálisabb" életet élni, és nem tud mindent feladni, amit élvezett az életben. A napokban azt kérdezte tőlem, hogy melyiket engedem meg neki: dohányozzon-e ismét, vagy inkább a lányok körül forgolódjon. Most nem tudom, milyen választ adjak neki. Én minden hibája ellenére is szeretem őt, és nem akarok özvegyen maradni. De melyik a rosszabb: a tüdőrák, vagv a szivszélhűdés? VÁLASZ — Azt hiszem, önnek kevesebb bosszúságot okoz az, ha a félje továbbra is dohányzik, mint az, hogy elkalandozik. (P.S. Mindenesetre, a félje agyafúrt kalmár.) JÓKAI MÓR - A NŐKRŐL (Most ünnepük a nagy magyar regényíró születésének 150-ik évfordulóját.) Ugyanazon férfi az egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős. Minden elkövetett hőstett s minden elmulasztott hőstett asszony munkája volt. Mert ilyen a bajadér: anyád, ha beteg vagy. kedvesed. ha örömöd órája van: szolgálód, ha éhezel: éber őröd. ha alszol, siratod, ha meghalsz. Az asszonyszivbe nem lehet annyi özön keserűséget önteni, hogy ami egyszer édes volt, keresztül ne érezzék rajta. *** Találd ki, mi az: ami ha nagyon kevés, akkor sokfelé elosztható, ha nagyon sok, eloszthatatlan? — A szerelem! Nem robot, nem az asszonyi nem megalázása a tűzhely — annak, aki érti —, trónus az, amelyről a világot kormányozza. *** Az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy férjükbe beleszeressenek. ANEKDÓTA JÓKAIRÓL (Folyt, a 9. oldalról) Doobledayék jóvá akarták tenni a makacs iró sérelmét. Az uj könyvről lehagyták a kétfejű sast. és gyönyörű magyar cimert szerkesztettek rá. Piros, fehér, zöld. kék, arany — minden szinpompázott a két mezőre osztott cimerpajzson. Az egyik mezőben volt halom is, meg folyó is, meg kettős kereszt is, a másik mezőben viszont egy kígyós nyelvű, zászlós farkú, csodaszép aranyoroszlán. Jókai megkapta a könyvet és felhördült. Aztán legyintett egyet. Amerikában akkortájt hónapokig tartott a posta. Az ő élete már nem elég hosszú ahhoz, hogy a jenkiket heraldikára megtanítsa. EMLÉKEK SZÁRNYÁN HÚSVÉTI BÁRÁNY — Holnap reggel viszed a Zsiga bácsihoz a Kicsit! — szólt anyáin nagyszerdán. A háborús idők vérszegény gyermeke voltam. Kiköltöztünk ebbe a Pest melletti faluba, a jó levegőre. De életem itt sem volt. A parasztok fekete árait nem tudtuk megfizetni. A kis kertben gazdálkodtunk, és — hogy tejhez jussunk, kecskét tartottunk. Ekkor találkoztam életemben először közelről állatokkal. Nagyon megértettük egymást. Az anyakecske, a huncut Mici. csak nekem adta le a tejet. Reggel ment is a dolog, de mi lesz délben? Bizony haza kellett szaladni az iskolából, hogy megfejjem a kecskét, azután vissza. Anyám titkolta ezt a kiskecske ügyet. Hordozgattam ki a zsenge fűre. dédelgettem, legeltettem, de nem tudtam, fiu-e vagy lány. nem is akartam tudni. Annyi bizonyos volt. ha lány, megmarad, hiszen kell a tej. — de bakkecske kinek kell? Most szivembe hasított a valóság. Hát mégis igaz? Még enni sincs mit husvétra... Anyám nem nézett rám., amikor összekötött lábakkal, ruhába csavarva kezembe adta./ — Majd í\ Zsiga bácsi elintézi, már tud róla. Ahogy elindultam, a kicsi megérezte, — talán az én remegésemen keresztül — hogy mi lesz. Mert ezeknek hetedik, vagy ki tudja hányadik érzékük is van. Eddig bárhová vittem, barátnőmhöz. meg a beteg kis Pistihez. soha nem szólt. Most rákezdett — nem mekegni — sirni. Hallottak már megrettent, vagy beszorult kis bárányt, kecskét sirni? Amint kifordultunk az utcára, már együtt sirtunk. (Folyt, a 15. oldalon) EMMAUS FELÉ A harangok oly kábitóan zúgtak, A nép oly kábitóan fekctéllett, Baldachin alatt a Szentség haladt... Jeruzsálem! — gondoltam azalatt — S gondoltam: inkább Emmausba térek. Emmausra most száll az alkonyat, S a távol hegyek olyan csoda-kékek. Indultam a városból kifele. S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég: Gondoltam, hogy ez már az Ö ege. S hogy álmosabb lett a harang szava, Mintha viz alól borongana fel, Vagy véghetetlen ködből hangzana: Gondoltam, hogy ez már az Ö szava. Emmaus felé üdébb lett a táj. Kis virágokat láttam állani. Kis ibolyákat vándor-utam szélén: Gondoltam: ime, az Ö virágai! Álmában gügyögött egy-egy madár, Hogy az erdőre értem, hallgatag; Gondoltam: ime, az Ö madarai, Hogy szerette az égi madarat! Delej futott a barna fákon által, Égremeresztett csontos injaik Mintha megtellek volna már virággal, — Tudtam: e percben Ö beszélt a fákkal. Borongott messziről a mély harang, S a mély avarban lassan elalélt, De én úgy álltam ott künn boldogan, Mint aki látta Öt — és célhoz ért. Reményi k Sándor
