Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-13 / 11. szám
12. oldal A másfélezeréves Szamosszeg külön világa Irta: SIMA FERENC Azért, hogy én szegény vagyok, azt beszéled másnak: Szóba sem állsz olyanokkal, kik dolgozni járnak. Nem kell neked olyan legény, kit gyötör a munka. Azt hiszed, mert a tenyerem, a szivem is durva. Azt hitted, hogy kis kunyhóban nem tudsz boldog lenni. Azt hitted, hogy aki szegény, nem is tud szeretni. Pedig az a nagy Úristen nem teremtett rangot. Boldogságot nemcsak urnák, szegénynek is adott. Hallgatom, ahogy dalolják a szamosszegiek családias összejövetelén itt Hamiltonban. Érzem az édesbus dallamából, hogy régi-régi magyar népdal, de — bár eléggé otthonos vagyok a magyar népdalok kincstárában — sohasem hallottam még, ahogy azt hiszem, mások sem, akik nem szamoshátiak, ahogy Szamosszeg széles környékét hívják arrafelé, Szatmármegyének, egyben egész Csonka-Magyarországnak legkeletiebb csücskében, közel a román, az orosz és a szlovák határhoz. — A mi vidékünk ott a Felső-Tisza, a kis Túr, a kanyargó Szamos és Kraszna folyók egymásbaömlésének csücskében, dél felől az ecsedi láppal is védve, ágy a világtól valósággal elszigetelve, egy külön kis ősmagyar világ még a mában is, dalaiban, népmeséiben és népszokásaiban erősen elütő a többi magyar vidéktől — meséli Lőrincz Gusztáv 75 éves öregkanadás, a Világnak és a Szabadságnak 38 éve hű előfizetője, aki 1927-ben jött ki Szamosszegről 12 férfitársával Kanadába, a megélhetés otthoni nehézségei elől, otthon hagyva feleségét Vilma asszonyt, akivel még 1919-ben keltek egybe, és a két kislányát, Ilonkát és Juliskát. Úgy gondolta, hamarosan viszi majd annyira, hogy kihozassa őket maga után. De bizony itt is depresszió volt akkor, keserves megélhetéssel a nehéz fakitermelésben, amibe először került Saskatchewanban, majd észak-Ontarióban. Feleségét már csak mint hamiltoni kikötőmunkás tudta kihozatni 1933-ban, a nagyszülőknél maradt két kislányát pedig csak további három évvel később. 1941-ben aztán a hamiltoni drótgyárba került, ahol 26 évet dolgozott le az 1967-es nyugdíjazásáig. Idekint mindkét leányuknak magyar férje lett. Ma már négy unokájuk és egy dédunokájuk is van. Ezek is mind beszélnek magyarul, mert Lőrincz bátyánk — aki mint ezermester arról is nevezetes, hogy legjobb borcsinálója talán az egész magyar emigrációnak — mindennél előbbrevalónak tartja a töretlen magyar megmaradást a szétszóródottságunkban is. — Másvidékiek — mondja — tudom, hamarább és könnyebben beolvadnak, elangolosodnak, ami sajnálatos magyar sajátság. Mi szamosszegiek — tapasztalatom szerint mind az a körülbelül ötven, aki a falunkból került ki Kanadába — alighanem azért maradunk meg tovább magyarnak, mert igazából — nem is magyarok vagyunk, hanem nemzet hun őseinek egyenes leszármazottai. Az otthoni községünk jó másfélezer éves hun település. 453-ban, az- Attila halála utáni trónviszályból kitört polgárháború során népével menekülő Csaba királyfi Szamosszegnél, mint mindenfelől vízzel, mocsárral védett nyugalmas pihenőhelyen otthagyta a tovább menekülni nem bírókat, családjaikkal együtt. Ezt a tényt történelmi könyvek hitelesítik. Az igy lemaradt hun töredék ivadékai itt vészelték át, más népekkel keveredetleniil, azt a félezer évet, miglen a testvér magyar nép honfoglalása Árpád vezérletével bekövetkezett. Ahogy a szomszédos tájak és az ország benépesedett, a folyóknak valóságos gyülekezőhelyébe ékelt Szamosszeg rendkívül fontos átkelőhellyé vált, amelyet a környéken kialakult nagyobb birtoktestek nem tudtak elnyelni, mert évszázadokon át közvetlenül királyi birtok volt. Az első árpádházi királyok idején ez volt a legszélsőbb gyepű. Oklevélen fennmaradt első neve 1358-ból való és Zumusegnek írták, másutt Zumusszegnek. 1362-ből egy okirat Zammisszegh néven említi, mig 1415-ben már Zamosszeghnek. Az ottani vizeken való átkelésért szedett vámok és kiöntő vizek melletti réteken virágzó rideg állattenyésztés által ez a családi nevekben is, hagyományokban is elszigetelt hun jellegű község annyira fellendült, hogy a Hunyadiak korában már mezőváros volt, lakosait cíviseknek. vagyis szabadpolgároknak hívták. Aztán egy különösen árvizes esztendőben az egész várost elseperte, elúsztatta a megvadult áradás. Nagy tömeghalállal járt az. A valahogy túlélőkből egy kis falura való EMBEREK ÉS ESETEK IGAZ TÖRTÉNETEK NEVES ERDÉLYI EMBEREKRŐL CSÜTÖRTÖKÖT MONDOTT A SZÍNPADI PUSKA Feleki Miklós, a neves színész és rendező a múlt század hetvenes éveiben Kolozsváron a „Fehérek” című darabban Sir Patrick szerepében lépett fel. Van a darabban egy fontos szerep: Dick, az írek vezére. Többen is pályáztak erre a szerepre, de Feleky a kardalos Vasvári Kovács Józsefre osztotta ki a szerepet. A mellőzött színészek bosszút forraltak... A darab végén Sir Patrick odaszól a leigázott „Fehérekhez”: „Nos, van-e Isten? — Erre előlép Dick, és harsány hangon kiáltja: van! — És azzal lelövi Patrickot, aki holtan esik össze. Ezt Feleky nem sablonos szívhez kapással, lassú leroskadással alakította, hanem arccal előrebukva, mint egy darab terült el a színpadon. A közönségnek rendkívül tetszett a lelövési és meghalási jelenet, volt úgy, hogy ötszörhatszor kellett megismételni. Igen ám, de Feleky jutalomjátéka alkalmával kínos jelenetre került a sor: Vasvári ráemeli a puskát Patrick-Felekyre. A kapszli nagyot csattan, de a puska nem sül el. Feleky megdermedten áll. Rárivall Vasvárira: „Süsse rám még egyszer! Nekem meg kell halnom!” Vasvári ismét felhúzza a puska sárkányát. A fegyver nem sül el. Erre odakiált Felekynek: PU! Feleky a földre veti magát. A függöny legördül, a közönség perceken át tombol. Feleky feltápászkodik a földről és rárivall Vasvárira: — Na barátom, én ugyan meg vagyok lőve! — Ne tessék haragudni, Feleky ur — könyörgött Vasvári. — legközelebb becsületszavamra agyonlövöm... DITRÖI MÓRRÓL Kolozsvári, színigazgató működése, idején irta az Ellenzék című napilap Ditrói Mórról: nép verődött össze lassan a város romlásának helyén. A történelmileg hires Rozgonyi családé lett aztán a jobbágyfaluvá visszaesett Szamosszeg. — Amig a törvény nem szabályozta a házasságkötés korhatárát. — mondja még Lőrincz Gusztáv — addig Szamosszegen a más vidékektől elütő hagyományos szokások egyike volt a fiuk-lányok tulkorai összeházasodása, bizonyára szintén hun örökségként. Nincs túlzás a nótában, amelyik erre is utal: Szamosszegi zöld erdőben születtem, anyám se volt, mégis felnevelkedtem. Úgy nőttem fel, mint erdőben a gomba, szeretőm volt már tízéves koromba’. — Ma már nem igy van, — mondja — mert a törvény beleszól. De azért Szamosszegen a 14-15 éves fiú már lányhoz jár manapság is, komoly szándékkal és a szülők, akiknek 11-13 éves lányuk van, ezt komolyan is veszik és aztán már jegyeseknek számítanak. mert abba a törvény nem szól bele. És a fiatalok szinte mindig kitartanak a jegyességben tisztaerkölcsűen, amig a törvényes korhatárt el nem érik, hogy végre egymásé lehessenek egészen. A szamosszegi lakodalom otthon ma is ősi parádéval, mind a 44 hagyományos vőfélyvers helyzetenkénti elmondásával megy végbe. Én teljes egészében kihoztam Kanadába ezeket az otthoni hivogatókat, vőlegény- és menyaszszonybucsuztatókat, meg a többit. És amikor szamosházi családban van idekinn lakodalom, az csakis az otthoni népi szertartás szerint történhet meg, igy őrizve tovább a mi kis külön világunkat az uj hazánkban is. „Eddig szórakozni, mulatni jártunk a színházba, most meg úgy megyünk oda, mintha templomba mennénk.” Bármennyire szerette is a közönség Ditróit, hajthatatlan, kemény természete miatt az arisztokrácia nem nagyon kedvelte. A kilencvenes években különösen akkor szerzett magának sok ellenséget a mágnások körében, amikor az egyik gróf által protezsált színésznőnek nem akarta megújítani a szerződését. A színésznő mellé állt a mágnáskaszinó, és követelték a szerződés prolongálását. A kaszinó elnöke azzal fenyegetődzött, hogy a mágnások nem újítják meg páholybérleteiket. Ditrói a tőle megszokott határozottsággal válaszolt: — Végtelenül sajnálom, gróf ur, ez nagy csapás volna, talán bele is bukom. De a társulat megszervezése az én szuverén jogom, erre nézve sehonnan nem fogadok el parancsot! De nemcsak a mágnáskaszinó, hanem az úri kaszinó tagjai sem újították meg bérleteiket, sőt panaszt tettek a miniszterelnöknél, akihez akkor a színházi ügyek tartoztak, de Ditrói nem engedett! Amikor pedig hire futott, hogy az arisztokrácia és a nagypolgárság bosszúból anyagi válságba akaija sodorni és ki akaija buktatni Ditróit, a város polgársága, az iparosok meg a munkások kötöttek bérleti szerződést — a páholyokra! DR. JURIS CIPÉSZMESTER Ezerkilencszázhuszban az Egyetem utcában a járókelők szokatlan cégtáblára figyeltek fel: DR. VERESS ENDRE CIPÉSZMESTER A parányi műhelyben egy középtermetű szemüveges férfi dikicselt nagy buzgalommal, s úgy hirlett, hogy nemcsak a környékbeliek, hanem a távolabbi utcák lakói is felkeresik javításokkal, sőt cipőrendelésekkel is. A városszerte közismert Bumbi bácsi az első világháború előtt jogtanácsos volt, s a kárpáti harcokban főhadnagyi ranggal került orosz fogságba. Átképző tanfolyamra jelentkezett és kitanulta a (Folyt, a 13. oldalon)
