Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-13 / 11. szám
10. oldal Az ember, aki a jövőbe látott Irta: HALÁSZ PÉTER George Orwell, aki Swift, a „Gulliver” Írója után a világirodalom egyik legnagyobb szatirikusa — 25 esztendeje halott. A kis angliai falu, Sutton Courtenay templomának kertjében dísztelen sirkövön áll a következő felirat: ..Itt nyugszik Eric Arthur Blair, született 1903 junius 25-én, elhunyt 1950 január 2í-én.” A feliratot Orwell szövegezte, végakaratának utolsó mondatában, három nappal halála előtt, 1950 január 18-án, a Londoni University College Hospitalban. amelynek szeptember óta páciense volt. Végrendeletében azt kérte még, hogy ne tartsanak érette gyászistentiszteletet és életrajzát senki meg ne Írja. így irta alá: Eric Blair. Egyszer s mindenkorra elkülönítve magát élete nagy alkotásától: George Orwelltől. A folyamat hasonlithatatlan és egyedülálló az irodalomban: a módszeresség, amellyel Blair létrehozta George Orwellt, ahogyan Orwell életrekelt és a század legnagyobb Íróinak sorába emelkedett és ahogyan aztán Blair bucsutmondott Orwellnek a halottaságyon. Blair eltávozott, de Orwell tovább él. Művei — s közöttük kiváltképpen kettő: az „Allatfarm” és az „1984” — halhatatlanok. Harminc esztendeje nem múlik el hónap anélkül, hogy az „Allatfarm” valamelyik országban meg ne jelennék — több, mint húsz nyelvre lefordították. Az „1984” hatása és világsikere hasonló. Az évszám a kor jelképe lett, hátborzongató látomás, rettegett határkő az emberiség ismeretlen végzete felé vezető utón. 1927 őszétől 1928 tavaszáig a londoni Portobello Road 10-es számú házában lakott, az idős Craig-házaspártól bérelt szobát. Itt kezdett Írni, makacsul, eltökélten s reggelenként itt kézbesítette a posta a lapoktól, magazinoktól, kiadóktól visszaküldött kéziratokat. „Sajnálattal kell közölnünk, hogy...” Még öt esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy George Orwell életrekeljen és az első könyv megjelenjék. És mennyi önként vállalt szenvedést kellett kiállnia ezért az első könyvért s milyen mélységekbe ereszkednie. Blair átalakulása Orwellé annak a tudósnak istenkisértő vállalkozásához hasonlít, aki beoltja önmagát az életveszélyes kórokozókkal még mielőtt biztos volna abba, hogy a gyógyító szérumnak birtokában van. Először Londonban, majd Párisban ereszkedett le a mélység lakói, a számkivetettek közé, a nyomor és a nélkülözés legalsó rétegébe. A felfedező ut közel öt éven át tartott. Az efféle nagy kutatások indítékai meghatározhatatlanok: milyen arányban s milyen erővel vegyül önkéntes jellegükkel a kényszer? Blair csakugyan pénztelen volt és egzisztencia nélkül, kezdő iró, akinek még nem fogadták el egyetlen sorát sem. De minden további nélkül hazatérhetett volna szülei southwoldi házába. Apja nem volt különösebben jómódú ember, de szegény sem. A brit gyarmatbirodalom nyugalmazott főtisztviselője, háta mögött hosszú indiai szolgálattal. Eric Indiában született, ott kezdte iskoláit, majd Etonban fejezte be 18 esztendős korában. Miután nem akarta tovább folytatni tanulmányait, a gyarmati rendőrség tiszti-iskolájára jelentkezett. Öt esztendeig teljesített rendőrtiszti szolgálatot Burmában. Az utolsó évben tuberkulózisban megbetegedett, félévi szabadságra hazatért Angliába. A szülők nagy megdöbbenésére — leköszönt állásáról, író akart lenni. Az apa szemében riasztóan homályos ambíció. Visszatérve a kérdéshez: a nagyvárosi nyomor, az éjszakai menedékhelyek világába való önkéntes elmerülés — Blair, a majdani Orwell esetében menynyire önkéntes csakugyan? Mennyire önkéntes a sarkvidéki kutató szenvedése? A fagyhalál? Akit olyan kérdések láza űz, melyekre a választ hétfejű sárkány őrzi, annak le kell vágnia a sárkány hét fejét. Vagy lemond a válasz megszerzéséről. Ilyen — és csakis ilyen — értelemben önkéntes a választása. Öt esztendőn át élt Blair Páris és London elesettjei közt. Otthontalanul, nyomortanyákon tengődve, edénymosogatással keresve krajcárokat. A nagyvárosok titkos szivzörejeit saját szivén hallgatva le. Aztán megírta könyvét: „Down and out in Paris and London”. Páris és London számkivetettjei közt. Irta George Orwell. 1933 január 9-én megjelent. író és első műve életrekelt. Eric Blair a háttérbe lépett. S ottmaradt végrendelkezése órájáig. Kilépve abból a környezetből, amely sorsát és életpályáját végérvényesen megformálhatta volna s amelyet ironikusan, származási körülményeire való utalással ,,alsó-felső-középosztály”-nak nevezett — a felfedező-iró szeme előtt most már kibontakozott a kor eszmevilágának hegy- és vízrajza. Aki jó nyomon indul el, azt útja végén várja a válasz a nagy talányra. Folytatódik tehát az önkéntesség. De most már a spanyol polgárháború önkéntese, harcba indul a köztársaság lobogója alatt, súlyosan megsebesül. A lőporfüst és a láz ködfüggönyén túl várja ismét harca JÓKAI MÓR AZ EN BOTGYÜJTEMENYEM (150 évvel ezelőtt, 1825 február 18-án született Jókai Mór a legnagyobb magyar regényíró.) Korán reggel, hajnali kilenc órakor, belebben hozzám egy fiatal úriember. Azon kezdi, hogy ő ujságiró; a szerkesztője azért küldte hozzám, hogy engem meginterjúvoljon az „Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” cimtábláján olvasható dolgok felől. Jól van, fiacskám. Szépen leültetem egy karosszékbe, aztán teszek eléje az asztalra egy kupicát, azt tele töltöm konyakkal. Hörpintsd fel, fiacskám, jól esik ez, ilyen locs-pocs időben. Köszönöm, bekapja. Szabad kérdeznem? Mingyárt fiacskám. Csak elébb tekintsd meg ezt az én nevezetes pálcagyűjteményemet. Ott áll a komáromi tulipántos ládám mellett a bronz tartály, mely tele van minden alakú és kaliberű botokkal. Sorba ismertetem őket. Ezt az egyszerű bunkóst a feledhetetlen László főherceg faragta számomra, mikor Alcsuthon voltam, felséges szüleinél szüreten. — Ezt a madárformára faragott fogantyust öreg barátom, Teleki Sándor gróf esztergályozta emlékül nekem, mikor Költőn jártam. — Ezt az elefántcsontnyelűt az én nagyon tisztelt német barátom, Wallner hozta nekem egyiptomi utjából, ez valóságos tea-fa. Nézd, milyen furcsa pikkely, bibircsók fedi végtől-végig. — Ezt a két összetekert ágból csavarintott botot az én kedves barátom, Vámbéry Ármin hozta nekem Mezopotámiából. Ez ugyanannak a fának a sarjuhajtásából van levágva, amelynek husáng-ősével Mózes, a nagy Halász Péter nagy jutalma: a válasz. S bár spanyolországi élményé nyomban felépülése után megírja könyvbe’i: „Homaee to Catalonia” — „Tisztelet Katalóniának” — a nagy tapasztalat igazi gyümölcse hat esztendőn át érlelődik és csak 1943 végére ölt végső formát: az „Álatfarm”, amely Fullivert követően az angol irodalom legnagyobb szatirikus műve s amely Orwellt az irodalmi Pantheonban Swift mellé helyezte. A viszonylag rövid fabula — 120 nyomtatott oldal — arról szól, hogy az állatok fellázadnak Mr. Jones farmján, elűzik őt, családját, a farm valamennyi alkalmazottjával együtt és átveszik a farm fölött az uralmat. Major a tiszteletreméltó kandisznó igy tüzeli állathiveit végső cselekvésre: „Az ember az egyetlen olyan teremtmény, amely csak fogyaszt, de létre nem hoz semmit. Nem ad tejet, nem tojik tojást, gyönge ahhoz, hogy az ekét huzza s lassú, hogy utolérje a nyulat. Mégis ő az ur az összes állatok fölött. Dolgoztatja őket, de cserébe érte csak annyit ad, hogy éhen föl ne forduljanak, a többit megtartja magának. A mi verítékünk öntözi a földet, trágyánk termékenyiti, de puszta bőrünkön kívül egyikünknek sincs semmije. Mondjátok meg, ti tehenek, akiket itt látok magam előtt, ugyan hányezer liter tejet adtatok az elmúlt esztendőben? S mi történt azzal a tejjel, amellyel borjaitokat táplálhattátok volna erőssé? Minden cseppjét lenyelték ellenségeink. És ti tyúkok, hány tojást tojtatok az idén és ugyan mennyiből keltettetek csibét? Nem kerül-e piacra mind a többi, hogy pénzt hozzon Jonesék konyhájára? És te, Clover, te ló, hol a négy csikód, amely támaszod és örömöd lehetett volna vénségedre? Eladták mindet, egyéves korában, soha többé nem látod őket. S mit kaptál cserébe értük s azért, hogy látástól-vakulásig (Folyt, a 14. oldalon) próféta, szétverte a midianita betyárokat, akik nem akarták engedni a szép zsidólányoknak, hogy a pusztai kutból vizet mentsenek. — Ez a lapislazuli-gombos nádpálcát az én derék kiadómtól, Heckenast Gusztávtól. — Ez a húrral bevont gombfejű ellenben boldogemlékű idősb Emich Gusztáv kiadómnak az ajándéka. — Ezt a furcsa pálcát hozta nekem Budapestre derék igazlelkű berlini, kiadóm, Janke Ottó. Ezt háromfelé lehet szétcsavarni s egyes darabjai plajbászt, kalamárist, irótollat képviselnek. — Ezt a hatalmas, görbekampós somfát adták nekem emlékül illyefalvi derék székely választóim. — Ezt az ásós végű csáti tölgyet küldte nekem Tompa Mihály barátom, élete utolsó esztendejében. — Ezt a zergeaganccsal felmaszkozott botot adta nekem kedves emlékű barátom és utitársam, Somoijay Károly, mint saját vadásztrofeumát. — Ez a szőlővenyige volt kísérőm egész olaszországi utamban. — Ezt az olajfapálcát hagyta nekem cserében egy osztrák delegátus és kollégám, egy drága argali szarvból készült botom helyében. Ha tudnám a nevét! Ez a rézsodronnyal és szegekkel kivert pálca egy holtig fogságra Ítélt, de kegyelmet kapott szamosujvári rab emléktárgya. — Ellenben ez a cifrára kifaragott pálca, melyen egész jelenetek vannak megörökitve, Március 15-éről, a király koronázásából hozzájuk tartozó versekkel, szépen kiszínezve, ez egy öreg honvéd pajtásomnak megtisztelő emléke. — Aztán van még itt egy tőrös bot, meg egy acélbelsejű bikacsök, de már ezeket magam vettem magamnak. — Hát mindezeknek az emlékezetes botoknak az a rendeltetésük, hogyha jön hozzám valaki azzal a szóval, hogy meg akar inteijuvolni, hát én mindegyik bottal egy jót húzok a hátára. Az én tisztelt látogatóm megfordult a sarkán s futott az ajtó felé. — Megállj csak. fiacskám! Még egy szép fokos is van itten... De már ezt nem várta meg.
