Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-27 / 9. szám
». oldal (Washington.) — Vörös villanyfényben vibráló cyryllbetűs „MOCKBA” hirdetőtábla alatt, a belgrádi Moszkva-szálló járdamenti terraszán, ,,A Tavasz és a Halál játékai” (Csuka Zoltán fordítása) és más maradandó művek Írója, Vladan Desnica, Németh László regényeiről diskurált olaszul és németül egyképp folyékonyan, mert Dalmáciában nevelkedett és azóta is a Monarchia visszhangjaitól övezett Zágrábban élt. Frankfurti hivatalomban egy emigrált román, Petru Dumitriu, aki már a világhírű S.Fischer Verlag vezető lektoraként német irók munkáit birálta és franciául irta saját best-selleijeit, a párisi Földes Jolán tehetségét dicsérte és elnémulását fájlalta. Nyugat-Berlinben az uj német nemzedék vezető publicistája, Karl-Hermann Flach, a nagy Sajtóbál nagy zsivajában kiabálva beszélgetett Déry Tibor novelláiról, az eredeti szövegek számára hozzáférhetetlen színei, stiláris sajátságai felől kérdezősködve. Kelet-Berlinben Stefan Heym, a legérdekesebb DDR-beli iró, a régi Bécsbe illő kis Ganymed-vendéglőben Arthur Koestler magyar hátteréről faggatott, esedezve az önéletrajz első kötetéért (.Arrow in the Blue”). Négy olyan kiilországi iróember merült igy fel európai kiküldetéseim 1958-70-es évei alatt, aki váratlan érdeklődéssel és el nem várható tájékozottsággal magyar irók nevét hozta szóba. Régen nem találkoztam ilyesmivel — és az a régen 1945-ben volt, röviddel a fegyverszünet után, az előtt, hogy az olasz frontról átkerültem a német romok közé. Firenzében történt, a Piazza Beccaria egy jórészt üres polcu bodegájában (jegyzetem; „sajtszag sajt nélkül, bor borszag nélkül, székek nincsenek, két fapad asztal nélkül, menü egytál, főzelékleves”). Nagy olasz iró egy még a saját hazájában is csak szűk körben ismert magyar költőről birt tudomással egy élenjáró magyar költő jóvoltából. Giovanni Papini, az elképpesztő „Gog”, a költői „Storia di Cristo” (Jézus-biográfia), a megragadó „Dante” stb„ írója félig bénán, félig vakon, cigarettáimat sorra elfüstölve, csapkodta a padot és püfölte a modern olasz és francia költészetet. Dézsányi fejének bozontos hajtömegéből úgy lengtek erre-amarra a szürkés hajtincsek, rriintha valami férfivá vált koros Medusa lett volna. „Ezek költők, uram? Ezek latinok?” Rikácsolt, sziszegett és harsogott; „Micso-ÓDA A FELESÉGEMHEZ (A Nők Éve alkalmából) Ó, én tudom, te szent asszony, Nem sok részed volt a jóból. Házimunkán görbült hátad, Hős vagy a sok millióból... Csak bámullak és dicsérlek Messzecsengő férfiszóval, Ahogy görnyedsz lábaimnál Ménkű nehéz porszivóval. Földig hajlok én előtted, Hogy gerincem belereccsen... Csak menj már a tévé elől, Kezdődik a focimeccsem! (fülöp) da banda... fajtánk művészi talentumát meggyalázó betörők!” Idézett innen-onnan, egyeseket orgyilkosoknak. másokat csupán zsebmetszőknek nevezve. Lassan csillapult, mások irányába fordította a témát. Nemzetek közt. amelyek nem kicsik, csak taglétszámuk az (népek nagysága a nyaktól fölfelé mérendő), mindjárt a magyarokkal kezdte: .....például itt van egy különös jelenség, vibráló, latinos, a nagyszerű Desiderio Costolagne irt nekem róla és küldött néhány fordítást... az eredeti nyelv nélkül is tetszik...” Costolagne; Kosztolányi. A beajánlott pedig — valaki, akinek neve kisdiák-koromba vitt vissza. * * * Vánnyadt. tótképű emberke volt az asztalos, aki két ház közti sikátor végében, egy fészerszerű tákolmányban. naphosszat fúrt és faragott, kopácsolt és csirizeit. Házifeladat végzése helyett gyakran elnézegettük, egy-egy slukkot csenve többnyire csak elkezdett s munka közben elfelejtett cigarettájából, amelynek füstje tüdőszaggató és neve ugyhiszem Szimfónia volt. Néha verklis járt arra. Strauss-keringők mekegtek a masinájából; az öregecske diinnyögött melléjük, kicserzett arca foghíjas mosolyba húzódott, ritmikusan huzta-vonta a gyalut. Egy napon összeszaladt a két ház népe; összeesett a bácsika. Kishalom ronggyá csuklott össze, vége lett. így kapott alkalmat egy szintén tótképü, kopott egyruhás, kósza verselő, aki Írásaival házalt és naponta kapott ingyen kvarglit a sarki vendéglőben, hogy megiija azt, ami számomra mindmáig a modern magyar költészet egyik legszebb darabja és amit valaki felszólalása nyomán Kosztolányi elhelyezett a Nyugat-ban. Látszólag nem rimel, de még az is, aki azt hiszi, hogy külső rim teszi a verset s nem belső muzsika, megérezheti itt az eredeti poéta érverését. A kezdő sorok: / „Te már az esti gyertyák lobbanását köszöntőd / életem szomorú okozója, szelíd öreg / én összegombolyult öregem, kicsiny apám / valaki úgy akarta, menj aludni / takard be újra magadat / hogy elvezessenek a fehér madarak szigetére...” Ennek, sok-sok más versnek és azok költőjének volt „szomorú okozója” a kis asztalos, apja Berda Józsefnek ott Újpesten — a sávószemű, csapzott hajú, mindig éhes, borra szomjas, gunyoros mosolyu garabonciásnak. Elemi iskolából képezte magát át mélyen műveltté, megtanitotta magát latinra, németre, franciára. akárcsak egy másik tótkcpü legény, Bérangerés Shakespeare önképzett fordítója, szül. Petrovics. Vergilius Bucolica- és Georgica verseinek hangulata, sőt olykor nyelve kisért sok versében; Juvenalis és Catullus visszhangját halljuk rövid, epigrammatikus, csak néha rimes, de mindig szinte klasszikusan „skandálható” strófáiban. Ókori elégia élte túl magát ide, magyar nyelvbe és modern korba, az ilyen dalban: „Gyermekkorom hajdan boldog vidéke, szomorú / látni, mily szegény, milyen csupasz lettél! Hová / lett a sötét dunaparti erdő, hol oly sokat fiirödtem / nyaranta piócákkal teli állóvizekben játszótársaim / vig seregével? Marnyicza néni sem sulykol már a tavaszi parton, elment ő is azóta / s nem jön vissza soha már / akár a tündöklő ifjúság..." Azután: óda a borhoz... himnusz a pörkölthöz... a malac-versek, liba-versek... „Felséges állat, leggyönyörűbb madár, / pecsenyéjére gőgös, totyogó kacsa / bár volna hasam koporsója néki...” Egyszer valami okból nem adtam oda, amit elkért: könyvet, vagy papirt. Tréfás komolysággal megfenyegetett: .. Na. jössz te még az én utcámba...” Jöttem. Jóska. Budapesti követünk vendégei voltunk néhány napig és egy ebéd után csavarogni mentem személyi-történelemelőtti korom szép városába. Egy utcasarkon megtorpantam; a jelzőtáblán ez állt: „IV. kér.. Berda József u.” * * * Az Írógépem mellől egyfelől a falon, másfelől egy könyvszekrényben látom ennek az írásnak forrásait, tanúit. Keretben lóg az „Apám halála elé” c. Berdavers 1927-beli kézirata, aláírással, dátummal. Amott pedig glédában áll a „Gog” és a „Stroncature" egyegy 1943-as. rossz, háborús papírra nyomott firenzei kiadása, bennük kardvágásokra emlékeztető betűvetéssel „Col saluto di Papini. Maggio 1945." EGYENJOGÚSÁG — Azt szerelném megérni, hogy egyszer férfiak éve legyen... _________________ HUMOR ELFOGLALT EMBER — Doktor ur. most van szabad tiz percem. Csinálja meg azt a vak bélmii tétet! AUTÓS TÖRTÉNET Nagy csattanás. egy autó jobbra akart fordulni és egy ház falának ütközött. Később a rendőr megkérdezi: — Hogyan hajtott arra? Hiszen ott utca sincs! A vezető nagyot sóhajt: — Nem fogja elhinni... Mentem, mentem, egyszerre a feleségem rám szólt, most forduljak jobbra, s én befordultam. BETEG A főnök kiborul, pszichiáterhez viszik. Az megnyugtató hangon kéri: — Nos. sorra mondjon el mindent. Hogyan kezdődött? — Kezdetben megteremtettem az eget és a földet... BAJ MINDIG VAN Egv nyugdíjas öreg bácsit megkérdeznek, hogy telnek a napjai. — Nem panaszkodom. Délelőtt bevásárolok a feleségemnek. utána sakkfigurákat faragok, délután könyvtárban vagyok, vagy ultizom. A legrosszabb az egészben, hogy a nyugdíjasnak már semmi évi szabadság sem jár. KÖD Egy turista — írja a Die Zeit — eltéved a londoni ködben. Összeütközik egy járókelővel, s megkérdezi tőle: Meg tudná mondani, merre találom meg a Tcmzél? — Igen. Pontosan a hátam mögött van. — Biztos benne? — Száz százalékig. Most másztam ki belőle. VÁLLALKOZÓ SZELLEM Brahovácz meséli: — Ha ez a Fischer nem hajlandó kiállni a sakkvilágbajnoki mérkőzésre, én szerényebb feltételek mellett is vállalom a döntőt, csak valaki magyarázza meg nekem a lépéseket. loqi lód (idő! 'jh ji zi bio i 'vj /«$<>ilr uájlu \A .(i'jrirfmz is/tjiü.soglob im}ii;bmovft Jlwdzqüjl \í; i.vzsv sunufid j; tu onus átalsd Intictari « loria ,ní>vl I ¥
