Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-20 / 8. szám
16. oldal ÓHAZAI ARCOK Az öreg mozdonyvezető A nyárfák pipáltak, az est barna csikót húzott a hegyek fölé. A várakozás perceit éles fütty szakította ketté. A fehérkői kanyarhoz ért a hetes, a bejárati jelzőhöz — mondta magában Józsi bácsi és meghúzta a harangkötelet. Egyszerre megelevenedett előtte a fasor a vasút két oldalán, távolból hallotta a bányazugást, az éles fékcsikordulást, amikor a háború utolsó hónapjában a kitérő pálya előtt, még mint fiatal mozdonyvezető, éppen csak hogy meg tudta állítani a kézifékes masinát. Bejárást adtak neki is, meg a másik vágányon álló vonatnak is. Egyszerre indultak és pontosan a jelző alatt „csaptak volna össze”, ahogyan szokszor elmesélte. Két fűtője már a lépcsőn ugrásra készen állt. Igen, légfék híján az ellengőz segített. Az mentette meg a sebesülteket az utolsó harmincméteren, akik semmiről sem tudtak, s csak azt várták: megérkezzenek a kisvárosi kórházba. Sokuknak igy is ez volt az utolsó útja, de legalább emberhez méltó helyen haltak meg. Mióta nyugdíjba vonult, egyre többször gondol erre a veritékes félórára, amelyik talán annyi sem volt, de neki egy teljes életnek tűnt. Ezt is csak most tudja, amikor már mögötte van egy szolgálati élet. Mert a felelősség volt mindig napjainak kalauza, s ha akkor nem áll helyt, mégha megmenekül is, hogy nézne saját magára? Nem jelentett számára újdonságot, amikor a háború után, az uj élet kezdetén eléje tették a figyelmeztető táblát, oda az inditókar fölé: „Szemed a pályán legyen!” Ott volt addig is, azután is, az utolsó szolgálatig. Aztán jött a díszvacsora, az elismerő oklevél, a díszes kis asztali óra. amelyik a napokat is mutatja. Élete jelképének tartja, s minden este, amikor felhúzza, s a következő napra tekeri a fekete, rovátkolt hengert, az emeltyűkar jár az eszébe: előre szerette azt is állítani, amikor végeláthatatlan kocsisor állt a gép mögött, s tudta: vége a tolatásnak és a mozdonylapra feltüntette az indulás idejét. Azonban egy idő óta visszafelé is csavargatta a gombot, sokszor idegesen, hogy szinte feljajdult az óra, s az egyenletes ketyegésbe egy-egy kattanás vegyült. Ilyenkor abbahagyta cs gondolkodott. Ha aztán meghallotta az éles füttyöt: megnyugodott. Igen. ezt szerette. A legismerősebb jelet, amelyik abban a pillanatban mindenért kárpótolta. A bucsuvacsorán többen mondták neki, még a főnöke is: hát Józsikám, mindent elhiszünk neked, hogy otthon csak a portával törődöl, meg hogy kedvedre faricskálod azokat az apró fadarabokat, amelyekből egy-egy kis szekér, vagy vonat áll össze, s aztán majd személyesen viszed el az unokáidnak, mert eddig csak jobbára az asszonnyal vagy a gyerekekkel küldted. De hogy a te masinádat valami is pótolni tudná?! Ahogy azt te szeretted! Nem a gépet szerettem én akkor se, csak amit csináltam, s ha az éppen egy csavarigazitás volt, hát azt. Nem mondta ő akkor, de most már tudja: jobban is tette, mert való-POMPEI MAI PUSZTULÁSA (Folyt, a 14. oldalról) borítja az utcákat. Nincs, aki gondját viselje Pompeinek. Restaurátorok, őrök kellenének, de sem az állam, sem a város költségvetéséből nem futja. Így aztán a műkincsek kedvelői elhatározták, nemzetközi szervezetet hoznak létre Pompei megmentésére. A múlt rossz tapasztalatai alapján azonban nem a pénzgyűjtésre kívánják összpontosítani erőfeszítéseiket, hanem megfelelő szakemberek toborzására, akik a szükséges munkákat a helyszínen végzik el. ban a füstös hiányzik, neki, amit. ha olajos kóccal fényesre dörzsölte, talán még hálás is volt, mint egy állat. A lelkiismerete volt. a figyelmeztetője, az embersége. Mert valamiképpen ez is a családjához tartozott. Hm. A karácsonyok. A szikrázó éjszakában sínen, havon, zöld és vörös szemaforok közt. De tudta: szabad óráiban az általa fabrikált kis mozdony azon az estén ott a karácsonyfa alatt a kisfiának őt is helyettesíti. S ilyenkor még szorosabban fogta meg a biztonsági féket. Hajnalban fáradtan tért haza, de igazi békességgel... Igazuk volt — mondogatta gyakran a feleségének, aki kezdetben nem értette, miről beszél, s egy-egy régi eseményre gondolt, aminek miár ő sem tulajdonított jelentőséget. Csak amikor esténként, abban a bizonyos órában a sípjelre elindult a nyárfák alatt az állomásra, kezdte megérteni:! hívásra megy. És visszaemlékezett a vacsorára, j Egy idő után megkérdezte tóle: láttad az öreget? Akkor meg ő nem értette az asszonyt. Úgy kellett megmagyarázni, hogy alighanem egyre gondolnak, s az asszony csupán azért hívja öregnek a füstöst, mert ----------------------------------------T-------------------------ÜTVÉN FEIjÉ... Ötven felé az ember megnézi jól a könyvet olvasás előtt, s a helyet is, hová pihenni tér be... Ötven felé az ember erős is, fél is, boldog is, átöleli a földet, és könnyezve int a csillagoknak... Varga Mihály Az ASSZONY VERVE Jó? (Folyt, a 9. oldalról) tanultuk, de azért... még mindig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a holland fapapucsban ül a tulipánja mellett és figyeli, hogyan nő, időnkint fuj egyet a szélmalom felé, ha meghibásodik a fuvallat. És az angol? Az hűvös, kimért. No persze, van. aki bombát robbant, meg pénzszállító vonatot rabol ki. de akkor is hűvösen, kimérten teszi. Mert az etikett nem tűri a felesleges mozdulatokat. A hánvavetiséget. Az ékszerészt is fehér szarvasbőr kesztyűben fojtja meg. majd leveszi cilinderét, hogy a halottnak megadja a szükséges tiszteletet. A klubban balról a harmadik fogasra akasztja a sétapálcáját, mindig arra, mert oda rakta papája, nagypapája, s ha véletlenül eggyel odébb tenné, bizonyára székrekedést kapna. A hűvös, kimert angol, miután hazatér, előveszi kedvenc lapját, felhörpint egy korty whiskyt, aztán... agyba-főbe veri a feleségét. Érti ezt valaki? Lehet. Mi történik ezzel az angollal? Semmi. Ellenben, szegény feleségét elviszik egy otthonba, hogy hűvös természetű férjének az a vérmes mancsa ne érje utói. A férfiú természetesen tovább őrzi a családi tűzhely melegét, nézi a tévében a futballmeccset, kimegy a derbyre. Csak egy hiányzik neki. A felesége. Pedig hogy szeretné megverni! Istenem, ilyen az élet... Bele kell törődni. Ha netán hasonló természetű férjek olvassák ezt az írást, nehogy azt higyjék. hogy ennek a fele se vele öregedett, s hamarosan az is nyugdíjba vonul, mert építik a villamos pályát. Bólintott, s azt mondta: ha velem együtt tűnik el, könnyebb lenne. Felesége addig sosem látta ennyire komornak, elmélázónak. Megijedt. Csak nincs valami bajod, te Józsi? — kérdezte. Már mi volna? Illetve... Hát csak mondd ki. mint akkor, amikor összekerültünk és döntened kellett: menjünk, vagy ne menjünk? — Hiszen ez az — felelte, mennék én, ha nem is más városba, de szolgálatba... Ettől kezdve esténként sokáig ültek szótlanul. Két hete aztán megtört a csend. A plébános bekopogtatott hozzájuk vacsora után. Ha nem zavarna. De hogy harangozó kellene, nem vállalná-e el. Ilyen kézzel? A derűs szavú pap azonban szavaiba vágott: miért ne? A szolgálat az szolgálat és mindegy, milyen kézzel. A szív a fontos. Akkor már azt is értette: ezért volt fontos a mozdony — a szive miatt. A sublótról lekerült a két pohár és ittak az első áldomásra, miközben megjegyezte: a harangot meg majd elhuzgálom... Így lett belőle harangozó. S ha most már esténként felhangzik hosszan a füttyjel, akkorát ránt a kötélen, ahogy csak erejéből telik. Elégedettség tölti el ilyenkor, s ha megkérdeznék, talán meg se tudná mondani: a harang kötelét fogja-e vagy a sárgaréz légféket. Tóth Sándor példabeszéd. Csakhát nem bennük csalódtam. De ezeket a hűvös angol férjeket bezzeg elhanyagolják. Még a feleségüktől is megfosztják őket, csakhogy ne szórakozhassanak a kedvükre. Ezt nevezik humanizmusnak? garabonciás ISZLÁM RÓMÁJA ARSZUN KÁN MINARETJE Egy újsághír adja tudtunkra, hogy kiegyenesítették a buharai ferde tornyot, a Kalján mecset minaretjét. — Buhara (Bokhara) az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság nagyvárosa. A magyar tudós, Vámbéry Ármin. Iszlám Rómájának nevezte. A hagyomány szerint az urak eszén túljáró, csalafinta népi hős, Naszreddin Hodzsa szülővárosa. Műemlékei közül az egyik legjelentősebb a Kalján mecset minaretje (a Nagy Buharai Minaret). A televízió adótornyokat leszámítva Közép-Ázsia legmagasabb épülete. Csúcsa 46,5 méterre van a földtől. 1127-ben kezdte építtetni Arszlán kán. A munkákat 1514-ben fejezték be. — A szamarkandi Bibi-hanum mecset után a legnagyobb Közép-Ázsiában. Hét kapuja van. A keleti a főbejárat. Az épület és az istentiszteletre szolgáló téglalap alakú udvar összterülete egy hektár. Az udvar árkádjai alatt tízezer ember fért el. Az árkádokat 288 kis kupola koronázza. A folyosótetők 208 oszlopra támaszkodnak. A nyugati falnál van a mihráb — imafülke. Ennek dúsan aranyozott, s növényi ornamentikával. feliratokkal díszített kék csempe lapjaiból az évszázadok alatt sokat elhordták a látogatók. A mecsetbe lépcsősor vezet le. Az udvart kőlapok fedik. A minaretet a tetőn át vezető kis hidacska köti össze a mecsettel. A kupola nagy méretű, kettős, kékeszöld színű. — A kőtorony égetett téglából, szilárd alabástrom habarccsal rakott. Minden pénteken négy müezzin ment fel 104 csigalépcsőn, hogy imára szólítsa a hívőket. Ez adta meg a jelet a városban levő többi kétszáz mecset müezzinjének: ők is visszhangozzák a felhívást. A torony egykoron megfigyelőállás is volt. Háború esetén innen követték szemmel az ellenséget. A Mangitdinasztia uralkodása idején a toronyból dobták le a halálra ítélteket. A nép ezért Haláltoronynak nevezte. Most a torony 58 centis dőlésének megakadályozására a minaret alapját átépítették. A laza talaj helyett teljesen vízszintes, beton fundamentumon nyugszik.
