Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-02 / 1. szám
14. oldal Legyünk etnézők egymás iránt Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Az is egyik jele az utolsó időknek, hogy a kereszténység annyi ágra, vallásra, szektára szakadt, hogy már megszámolni is alig lehet. Szerintem valamennyi keresztény, amig az Ur Jézus Krisztusban hisz, elismeri isteni mivoltát, feltámadását és magáévá teszi a HISZEKEGYET, melyben a Szentlélek Isten is bennefoglaltatik, tiszteletben tartandó. Mivel valamennyien önálló egyéniségek vagyunk, hitünk gyakorlásában is kissé különbözünk. Van, aki csak j°°knányiné térdenállva tud imádkozni, van, aki bezárkózik, hogy ilyenkor egyedül lehessen Istennel,van aki szereti ha mások is vele vannak, van aki az utcán, vagy nagy társaság közepében is képes figyelmét hitére összpontositani, van, aki csak a templomban van átitatva áhítattal. Ezért kell, hogy elnézőek legyünk egymás iránt és egymás hitét tiszteletben tartsuk. A szomorú azonban az, hogy a különféle felekezetekhez tartozó keresztények, még azok is, akik mindabban hisznek, amit a Szentirás hangoztat, csak másképpen magyarázzák azt, annyiszor ádáz gyűlölettel néznek egymással farkasszemet és a legcsekélyebb eltérésért hajbakapnak. Maga Krisztus azt mondotta tanítványainak: „Aki nincs ellenünk, velünk van.” A keresztények mindig szeretettől prédikálnak, mivelhogy Urunk, Krisztus meghagyta nekik, hogy szeressék egymást. A Szentirás mondja, hogy Isten szeretet és úgy szerette ezt a világot, hogy az Ö Szent Fiát adta érette, hogy az emberek üdvözülhessenek és el ne kárhoztassanak. Pál Apostol felejthetetlen episztolájában igy ir: „Ha nyelveken szólok — emberek vagy akár angyalok nyelvén — szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc és a pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani és minden titkot és minden bölcsességet ismerek is és olyan teljes hitem van, hogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok.” Majd azt mondja az apostol: „A szeretet nagylelkű, jóságos, mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél és mindent eltűr.” Miért van hát akkor, hogy az első vitánál, a legcsekélyebb nézeteltérésnél a keresztények nagy része olyan ádáz gyűlölettel támad egymásra, hogy szeretnék elvágni egymás torkát? Miért van, hogy bármi csekélység miatt kritizálják, sértegetik egymást? Madách szerint, az EMBER TRAGÉDIÁJÁBAN már a középkorban máglyára küldték hitsorsosaikat egy „i” betű miatt, mert azok valamilyen dogmát másképpen magyaráztak, úgyhogy Ádám HETI NAPTÁR JANUAR (VÍZÖNTŐ HAVA) 6— Hétfő: Vizkereszt 7— Kedd: Attila 8— Szerda: Szeverin 9— Csütörtök Marcel 10— Péntek: Melánia 11— Szombat: Ágota 12— Vasárnap: Ernő kétségbeesetten fakad ki: „Istent dicsérve embert áldozának!” Miért van, hogy Billy Grahamet, a világ legnagyobb evangélistáját, aki egész életét Krisztusnak szentelte, keresztények szüntelenül kritizálják, megszólják? És Rex Humbard ellen éppen a CHRISTIANITY TODAY című keresztény lapban jelent meg hónapokkal ezelőtt egy oly támadó cikk, mely csepp híján, hogy tönkre nem tette! Jól ismerem a keresztényeknek ebbeli tulajdonságát, mivelhogy jómagam is álltam már sértegetéseik kereszttüzében. Forrón szeretett Féljem halála után, amikor Krisztusra rátaláltam, tele voltam lelkesedéssel, áhítattal, rajongással. Olyan gyönyörű, megrázó és egyúttal felemelő volt számomra az a felfedezés, hogy Jézus létezik, hogy most is velünk van, hogy Hozzá fordulhatunk, hogy szerettem volna leborulni hálámban, szerettem volna minden virágot leszakítani és a lábai elé hinteni. Szerettem volna egész nap A JÓSZÁN DÍK (Folyt, a 10. oldalról) szobában. — Nem fog búsulni utánam... — gondolta Jeromos megkönnyebbülve. Másnap meghalt. A temetésen Clara bár könnyezett, de egyenes tartással állta végig a szertartást. Barátai, ismerősei csodálkozva jegyezték meg: — Claranak nagy a lelkiereje, nem roppant össze a sírnál... De Mary idővel észrevette, hogy egyre szomorúbb. — Nehezen viseled a gyászodat. — Kétszeresen nehezen. Elsősorban, hogy szegényt elvesztettem, másodsorban, hogy egész házasságunk alatt csalt engem. Valami Adél nevű nője volt... Azt hittem, hogy nekem mindig az igazat mondja, nem hittem volna, hogy egy életen át hazudott. — És te elhiszed ezt erről az áldott jó emberről? — Elhiszem, mert a kórházba levelet kapott a nőtől, én olvastam föl neki. Ez elég bizonyíték. Mindéit sora lángolt a szerelemtől... Mary Clarara nézett és döbbenten látta, hogy az arcvonásai eltorzulnak a fájdalomtól. Nem tudta tovább nézni, elviselhetetlen volt számára, hogy ennek a kettős bánatnak részben ő az oka. Ő akkor elhitte, hogy Clara fájdalmai enyhülni fognak, ha tudomást szerez a csalásról... De rosszul Ítélte meg a helyzetet ő is, meg Jeromos is, igy még jobban szenved. Meg kell neki mondani az igazat, feltárni a helyzetet! De a haldoklónak megígérte, hogy hallgatni fog. Nem... Nem!... Nem nézheti, hogy miatta gyötrődik a barátnője. Ha élne Jeromos, Ö is belátná, hogy tévedett és feloldaná az ígérete alól. De miután nem él és ő nem tudja tovább nézni Clara szenvedéseit, ő oldozza fel önmagát. — Te igazán elhiszed annak a levélnek a tartalmát? Hogy csalt téged? — Én olvastam fel neki, elég bizonyiték az. — Azt a levelet én írtam! Clara döbbenten meredt Maryre: — Ezt nem hiszem! — Ha akarod, szóról-szóra elmondom! És elmondta. — Most se hiszed? — És hogy tudtad ezt megtenni? — kérdezte szemzsoltárokat énekelni és dicsőíteni Őt. Ha valakivel az utcán szembekerültem, szerettem volna megkérdezni tőle, ismeri-e az Ur Jézust? Szerettem volna abban a végtelen lelkesedésemben, ami lelkemet áthatotta, szivemre ölelni az egész világot. Szobáimat Krisztus képeivel ékesítettem, hogy mindig láthassam Öt, hogy környezetében élhessek. Akkor aztán bekövetkezett az első rettenetes csalódásom. Meghívtam egy délutáni teára egy hölgyet, aki a Presbiteriánus egyház főpillére volt és boldogan mutogattam neki kincseimet, a képeket, melyek olyan sokat jelentettek számomra. Ő azonban haragosan összeráncolta homlokát, arca olyan lett mintegy gyűlöletes álarc és komor szigorúsággal rendreutasitott, minthacsak itélőbiró lett volna valamilyen törvényszéken. Kijelentette, hogy ezeket a képeket gyűjtögetni és falraakasztani egyenesen bűn, bálványimádás. Krisztus lélek, tehát semmiképpen sem szabad ábrázolni őt, még kevésbé képet csinálni róla. Egyetlen percig sem hittem hogy igaza van, hiszen tudtam, hogy a Katolikus Egyház évszázadok óta ékesítette a művészet legszebb remekeivel a templomokat, melyek mind a Megváltót ábrázolták, mégis ezekből a templomokból kerültek ki a világtörténelem legkimagaslóbb szentjei. De azt is tudtam, hogy ezek a szavak örök, felejthetetlen sebet ütöttek a lelkemen és annyira szeretném embertársaimat megkímélni az ilyen fájdalmas csalódástól, ami olyan könnyen elkerülhető lehetne, ha kissé tekintettel lennénk egymásra. rehányóan Clara. — A férjed vett rá a kórházban, azt hitte, hogy emlékét majd elhomályosítja, ha kiderül, hogy viszonya volt azzal az Adéllal, aki nem is létezik, azt hitte, leveszi válladról a fájdalom terhét, vagy legalább is megkönnyíti. Tévedett, mert úgy látom, a halálánál is jobban fájna neked, ha igaz lenne, hogy egy életen át csalt és hazudott. De nyugodj meg, egy szó se igaz belőle... ELMÉLKEDÉS A MEGBOCSÁTÁSRÓL Amikor valóban megbocsátunk valakinek: elfelejtjük, amit ellenünk elkövetett. Épp ezért, ha egyszer csakugyan megbántuk bűnünket, azt is el kell fogadnunk, hogy Isten nemcsak megbocsátotta, de el is felejtette, amit ellene elkövettünk. Az igazi bánatot nyomon kell követnie az alázatos és felhőtlen bizalomnak, megkönnyebbülésnek, sőt örömnek. Aki „nem tud magának megbocsátani”, hallgatólagosan önmaga egyetlen és föltétel nélküli birájának tartja saját magát, mintegy beöltözik bűntudatába és vétkébe. Az ilyen szív nem érti, hogy a teremtés az isteni szeretet műve. Az ilyen szív mindenben az idő és a tények sivár terrorját látja csak. Pedig bánata és gyötrődése után még egy lépést kellene tennie csupán, hogy elérkezzék a dolgok valódi természetéig. Megsejteni Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez. Találkozni végre a tökéletes szeretettel és intelligenciával! Van gond és önvád, ami ellenállhat a gyógyító érintésnek? A nagy bűnösök és a nagy vezeklők tudják csak igazán, mit is jelent Isten bocsánata és felejtése. Hogy e végtelen szeretettel szemben az, ami megtörtént, se megmásíthatatlan, bármily mély legyen is a seb, tragikus a fullánk. Az igazi bűnbánat egyszerre veszi tudomásul vétke könyörtelen, evilági mechanizmusát és Isten végtelen szeretetét, hogy aztán egyedül és tökéletesen az utóbbira hagyatkozzék. A megbocsátás — az elengedett adósság — a mennyei boldogságnak fundamentuma. Elfogadása: Isten szeretetének á megértésé.’ ... Pilinszky János
