Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-06 / 6. szám
18. oldal UTIJEGYZETEK A STONEHENGE Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Nem sajnáltam a fáradságot s fölmásztam a kölni Dóm tornyába, hogy közelről, szinte karnyujtásról megcsodálja a vízköpők kőszörnyeit és a kőszárnyu kőangyalokat, melyeket a középkori ember révült hite és borzongó látomása vésett ki az egymásba szövődő évszázadok során. Megbámultam a londoni St. Paul székesegyház roppant kupoláját és gyönyörködtem a párizsi Notre Dame színes ablakainak vibrálásában. Lementem a brémai székesegyház kriptájába, ahol évszázadok előtt elhaltak tetemei nem porladnak el, hanem mumifikálódnak, akárcsak a pápai bencés kriptában. Megbámultam a bécsi István-templomot és ámultam a budapesti Bazilika nagy magyar mestereket dicsérő szobrain. Brazíliában jártam dúsan aranyozott koloniális templomokban s a leprás Aleijadinho szobrai éppúgy meghökkentettek, mint az umbandisták templomai és imaházai, melyekben a katolikus áhitat tömjénillata vegyül össze az ősi afrikai pogány kultuszok fanyar és borzongató szagával. Jártam a japán templomban, ahol a titokzatos arcú Budha mandula szeme nézett rám a Gül Baba tiirbében, a mozlimok szent helyén. Nehéz, zsúfolt ortodox templomban hallgattam a pravoszláv kórus zengését és öregasszonyok litániás kántálása kisért a tihanyi Altemplomba II. András királyunk sírjához, a csaknem ezer esztendő falai között szorító kriptába. Ismerkedtem az Istenekkel csakúgy, mint az emberekkel, országokon és földrészeken, nó meg évtizedeken át. Ám, ha visszagondolok a látott templomokra, a legmegrázóbb hatással a legősibb európai kultikus helyek egyike, az angliai Stonehenge volt rám, Salysburi közelében. Talán a yucatani máya templomok, az egyiptomi Abu-Simbel, a jávai Borobudur lett volna csak rám hasonló hatással. Az óriás kövekből megépített ciklopsi építmény már messziről meghökkentett. S ahogy közeledtem, nőttek egyre a roppant arányok. S amikor már ott jártam az óriás körív sziklái alatt, áhítatot és döbbenetét éreztem. Az ősi Nap-kultusz emlékét őrzi ez a monumentális „szentély”, melynek kora két-három ezer év lehet. De csak találgatásokra vagyunk utalva, hogy milyen nép hozta létre és hogyan? Honnan kerültek ide az óriási sziklatömbök? Kik vésték ki ezeket a többtonnás kockákat és hogyan szállították ide? Miképpen állították föl az oszlopként magasló sziklákat s hogyan tették rájuk az ugyancsak roppant sziklalapokat? Hogyan tudták mértani pontossággal megépíteni úgy, hogy a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség idején éppen a kettős körív tengelyén süssön át a kelő nap? Megannyi kérdés — és nincs válasz, csak törékeny elmélet, ingatag okoskodás, bizonytalanság. Valóban a kelták lettek volna a Stonehenge megépitői — mint némely történész véli? Hisz ez a kultura-teremtő indo-európai nép a Brit szigetektől a Dunáig itt hagyta nyomait. (A Gellért-hegy tövében egy kelta-település nyomait tárta föl kutatóásó.) Vagy a kelták csak nyomába léptek egy másik, még régibb népnek, mely lerakta ennek a Nap-szentélynek az alapjait s hosszú századok során alakult ki az, amit ma látunk? A „druidák” még ma is rendeznek ünnepséget napéj-egyenlőség idején a Stonefaengénél, ám ez csak játék, nem misztikus szertartás. A Stonehengét a Napisten kultusza teremtette meg. Tudjuk, hogy az ős-vallásokban éppúgy, mint a primitiv népek hitvilágában mily központi szerepet játszik a Nap-Kultusz. S a tudomány igazolja, hogy a földi élet kialakulása valóban a Naptól függ. Ma, amikor a csillagászok a végtelen határait kezdik kitapintani s egyre nagyobb a bizonyosság, hogy „nem vagyunk egyedül” a Kozmoszban, hanem többezer vagy több tízezer naprendszer bolygóin alakulhatott ki a földihez hasonló biológiai élet és civilizáció — uj értelmet nyer számomra a Stonehenge. Nem tudni, milyen nép építette, de az ember, az időtlen és örök ember kereste általa a végtelen útjait. A Stonehenge a kozmikus jövőbe Ívelő emberi akarat egyik kezdőpontja éppúgy, mint az egykori Zikurrátok, naptemplomok és csillagtornyok. Azt a vágyat fejezi ki. melyet a holnap embere valósit meg! EGY MŰVÉSZNŐ VALLOMÁSA (Folyt, a 12. oldalról) De engem nem volt könnyű átejteni. Nem vagyok agvagias. de ez nem is Ígért semmit, csak engem akart megerdőzni. Igaz, megkérte a kezemet. De elküldtem. Az erdőbe. Kószáljon egyedül. Már ott is volt a másik, aki nem szerette az erdőt, hanem azt mondta, hogy adj egy édes csókot, drága kisbaba, mert igy kivárija ezt a huszárreglama. Adj egy édes. cipicupi csattanósat, drága kisbaba. Hát először is sohasem voltam katona. Engem nem köt a huszárreglama, és még egy baj volt. Nem szeretem. ha rendeznek. Cipicupi. Én adok. De olyat, amilyent akarok. Engem ne tanítson. De már ott volt megint a másik, aki imigyen szóla: Emlékszel még? Jut még eszedbe a múltúnk? Szép volt. be szép. minden perc üdvöt Ígért, egymás szivére borultunk... bűbájos álom, be szép. Emlékeztem. Sajnos. Hát nem volt fenékig tejfel a szive, amire borultam. Az álomról ne is beszéljünk. Aludni nem lehetett mellette. Horkolt. Hazudott. Egyszer rajtakaptam. Letagadta. Eküldtem. És akkor találkoztam az igazival. Nem is ő főzött, hanem én mondtam neki, hogy egy a szivem, egy a párom, boldogságom tőle várom, más legénytől még az édes csók sem kell. Meg is kaptam. Többet, mint vártam. Hát ez az önéletrajzom. Minek ezt leimi. Nem történt velem semmi. Mindig énekelek, mindig szőke vagyok, mindig féijhez megyek — és mindig imádnak. A FALIÓRA (Folyt, a 12. oldalról) a kép a szakadt filmkockán. Aki lihegve futott eddig, az dermedten úgy maradt a levegőben úszva. Az ütésre emelt kéz is. az ölésre tárt kar is: kővé vált. Nem suhannak felhők az égen. elnémultak a madarak. Nem duzzadnak tovább a rügyek és megszűnt a nedvkeringés. Ez az óra jelenti most az időt. s megállt. Nem öregszünk, igy maradunk örökké, talán a világmindenség is megállt a napok, holdak, üstökösök megszűntek forogni. És mikor erre gondolok, öröm bizsereg fel bennem, szétárad egész lényemben, a lelkem is felpezsdül tőle. Úgy érzem: megszűnt az a nevén sosem nevezett, de minden lépésemet kisérő és egyre nyomasztóbban ható rettegés, ami már hatvan éve utitársam. A félelem! Ami jelen volt az öleléseknél. A csókoknál. A pezsgőspohár fenekén is felrémlett és alkonyatkor a fák susogó lombjával üzent. Estelente meg átölelt rémséges karjával. Félelem az elmúlástól. A HALÁLTÓL VALÓ RETTEGés. amelynek ize mindennapi italunkat is megkeserítette. A fénynél árny volt. Az örömnél könny. Megmérgezte lelkünk kútját és elapasztotta forrásainkat. Hiába is a magunkat biztatás, az önámitás, szent tüzekre való hivatkozás, a munka öröme, a siker fénye. a sikertelenség gyötrelem. Hiába a menekülés, az ünnep és a harangszó. a menyasszonyi fátyol és a hegedűk meg dobok hangja. Hiába jönnek narancsszinü virradatok és bibor alkonvatok, s hiába az első tavaszi virág és fáról pergő sárga levél. Mindenben ő üzen. Az elmúlás. Beleissza magát a rémülete minden porcikánkba. s hiába lázadunk ellene, hiába szegülünk ellene hejehujás. muzsikás hajnalokon, magunkról megfeledkezve: hej, sose halunk meg! Ó. ha volna erő. amely megakadályozza nesztelen suhanását — alattomosan jön. akár a kígyó —, akkor mi azt az erőt is istenünknek tartanánk és imádnánk. Most nekem az őrs ez az erő. a megállított falióra. Mi lenne, ha nem indítanám meg soha többé? Sajnos, nem lehet. Csak ezt az öt percet loptam el. Milyen rengeteg idő ez is, amikor elérkezik az utolsó pillanat, az. a szörnyű. És milyen szép volt ez az öt perc is. félelem. gyűlölködés, rohanás nélkül. Megszépült a világ, fölöttébb szeretetre méltó volt minden, erőszakmentes. nyájas. Öt percig elfelejtették a világon azt a szörnyű szót is. hogy: háború. És mi lenne, ha minden igy maradna: mereven, állóképként? Ha nem lenne többé félelem? Igen. akkor nem lenne többé alkony sem. És hajnal se. Állóvízzé válna körülöttünk a világ. Álló nap. mozdulatlan hold. hideg fünyű csiltagok. Vállaljam? Nem. Meglököm az óra sétálóját. Érzem: fáj a fejem, bosszús vagyok, ideges. Falkaként szegődött nyomomba minden régi gond. követ eztán vonitó kutyaként egész addig a magányos éjszakáig, az utolsó rettenetig, ami majd jön. Mert nem lehet megállítani az időt. Csak az órát. Illés Sándor NÉPSZOKÁSOK FARSANG MIÉRT FARSANG A FARSANG? A szó eredete, származása bizonyos fokig rávilágít lényegére is. A szerényebb igényűek beérik azzal, hogy elfogadják a német faseln-ből való származtatását, Magyarországon ez a szó azt jelenti: pajkoskodni, eszelősen viselkedni. Nyilvánvaló tehát, hogy a farsang a vidámság időszaka. Mások viszont a fasten-t, a böjtölést fogják gyanúba és ebből eredeztetik a bajor-osztrák vaschang-ot. amiből azután magyar ajkon megformálódott a farsang. Mindebből elegendő annyit megjegyezni, hogy a mi farsangunk — német eredetű. MIKOR KEZDŐDIK ÉS MEDDIG TART? Ren desen január 6-tól indul a „szezon” és az úgynevezett hamvazó szerdáig, tehát a negven napos böjtöt megelőző húshagyó keddig tart. Az itáliai Velencében már december 26-án megkezdődik. Spanyolországban pedig Sebestyén napkor, január 20-án. Rómában a hamvazó szerdát megelőző 11 napot mondják farsangnak, illetve karneválnak. Az időpontok közös jellemzője a tavaszelöttiség és bizonyos vallási ünnepekhez való kapcsolódás. MI A KARNEVÁL? A szó eredete vitás. Származtatják a közép-latin came vale-ból. ami azt jelenti: Isten veled, hús! Van aki a „carrus navalis" kifejezésre gondol. Ez azt jelenti, hogy „hajó kocsi". A mi farsangjaink közvetlen „ihletői” az antik Róma Satumáliái voltak. Satumus papjai december 17-én adták ki a jelszót: Satumales! Satumales! Erre azután a feje tetejére állt a rabszolgatartók társadalma. Az élet megújulását, a visszatérő tavaszt (Folyt, a 15. oUalaa)
