Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-04 / 27. szám
8. oldal GRÁCI A SZÍNPADON János vitéz diadalutja Irta: SÁGI PÁL (Befejező cikk) Hol a szinház, amelyik majd előadja a darabot? Mert Bakonyiban vérmes remények éltek ugyan,- ahhoz azonban hiányzott a mersze, hogy odaálljon akár Fedák Sári, akár valamelyik jónevű szinház igazgatója elé. A szerzők közül legtekintélyesebb Heltai Jenő elment Beöthy Lászlóhoz, az előbbi szezonban megnyílt Király Szinház igazgatójához és beprotezsálta nála János vitézt. A szinház rosszul ment, Beöthy gondokkal küzködött. Latolgatta-fontolgatta a dolgot: talán az járt a fejében, ha SÁGI PÁL Fedák Sárit borjuszáju ingben, bő, ráncos gatyában kiállítja a színpadra, a közönség márcsak a „furcsaság” miajt is látni akarja és bejön a színházba. Elhatározta, hogy megkockáztatja. Üzent Bakonyiért, hozza el a darabot, előadatja. Volt már szinház is. De mi lesz a primadonnával? Az igazgató elmondta a tervet Fedák Sárinak. Zsazsa — ahogyan becézték — a szemébe nevetett: csak nem gondolja komolyan, hogy mesejátékkal fog szerepelni, parasztgatyában kiáll a színpadra egy ismeretlen, névtelen muzsikus zenéjére énekelni! Napokig tartott amig sikerült rábeszélni, hogy legalább olvassa el a kéziratot. Tetszett is neki a szöveg, hátmég hogyan tetszettek a dalszövegek, amelyekhez az amugyis nagyon tehetséges Heltai Jenő sokat forgatta Kriza János erdélyi unitárius püspök, a magyar népköltési emlékek szakértőjének Vadrózsák című gyűjteményét. A névtelen muzsikussal már nehezebben barátkozott meg. Mégis amikor Kacsóh zongorán eljátszott neki néhány számot, — például: Egy rózsaszál szebben beszél... Udvaromon három vályú... Kék tó tiszta tó... — abba is beletörődött, hogy a komponista névtelen kezdő. A próbák idején éppen Budapesten járt Sarah Bernhard a világhírű francia színésznő. Elvitték a János vitéz egyik kosztümös próbájára. Az igazgató beültette a páholyába. Fedák Sári ajkán felcsendült a dal: Egy rózsaszál szebben beszél Mint a legszerelmesebb levél... Sarah egy szót sem tudott magyarul, de a hangban, Kacsóh szivszoritóan szép és kifejező dallamában megérezte a fájdalmat és úgy meghatódott, hogy sirvafakadt. — Beszélni akarok ezzel a lánnyal — mondotta mire Beöthy felkisérte a színpadra. Megölelte, megcsókolta Fedák Sárit és Heltai tolmácsolta: — Tehetséges kölyök vagy, gyere Párisba, velem fogsz játszani, meghódítod a világot. Te pedig fordítsd le ezt a darabot franciára, én is eljátszom — tette még hozzá Heltaihoz fordulva. A kulisszák mögött a kosztümös színészek között ott ácsorgott Kacsóh Pongrác. Sarah Bernhard szeme ráesett akonzervativan öltözködő, sápadtarcu civilre. — Hát ez kicsoda? — mire Heltai bemutatta: — Kacsóh Pongrác a zeneszerző. Sarah összecsapta a két kezét: — Micsoda, te művész vagy? Te zeneszerző vagy? Hiszen olyan vagy, mint egy savanyu vidéki számtantanár. Olyan nevetés támadt, hogy rengett bele a színpad. Megmagyarázták a francia színésznőnek, hogy eltalálta: a szerző ugyan nem savanyu, de számtantanár Budapesten. Erre Kacsóhnak is jutott tőle egy csók. Még sok-sok apró közjáték után érkezett el a premier napja: 1904 november 18. A politika kedvezett a színháznak, a szerzőknek, a primadonnánnak, a darabnak. Azon a napon nagy botrány zajlott le a képviselőházban. Perczel Dezső elnök zsebkendőlobogtatással adott jelt a kormánypárti képviselőknek, hogy fogadjanak el egy beterjesztett javaslatot. Budapest, az ellenzéki választók városa rettentően feldühödött ezen, mindenki szidta a kormányt, Tisza István miniszterelnököt, Bécset. Este aztán amikor a Király Szinház színpadán piros-fehérzöld zászlók, pántlikák lobogtak, huszárruhák csillogtak, minden ellenzéki érzelem ott tombolta ki magát a nézőtéren, a falak remegtek a tapstól, úgy ünnepelték Fedák Sárit és a többieket. A siker akkora lett, amekkorára a színházi emberek, az igazgatót és Fedák Sárit is beleÜrtve sem mertek számítani. Az amerikai és egyéb külföldi előadásokat beleszámítva János vitéz többezerszer jelent meg színpadon. Emlékiratok, könyvek, visszaemlékezések sorát Írták már a születéséről, van aki igy, van aki úgy emlékszik egy-egy részletre. Magam sem merem mondani, hogy ez a beszámoló jó fotográfus gépével, árnyalati hűséggel örökíti meg a történetet/ Egy azonban biztos: Kacsóh Pongrác gyönyörű muzsikája száz meg százezer fiatal párt hozott közelebb A HÁROMMILLIÓ EVES PÁCIENS A londoni Fulham-kórháznak van egy hárommillió esztendős páciense. Magas korához illőn, alapos kivizsgálás előtt áll, a kórház laboratóriumában rádióaktiv izotópszámlálóval diagnosztizálják a koponyáját és dr. Bemard Wood, a Fulham-i orvostudományi egyetem professzorának vezetése alatt egy tudós-különitmény azon fáradozik, hogy helyreállítsa — ha nem is a hárommillió éves páciens egészségét, de az eredeti alkatát. Nincs könnyű dolguk: száztiz megkövesedett csontszilánkból kell rekonstruálniok a hárommilió-éves embert, hogy meghatározhassák, milyen magas volt, mennyire egyenes a tartása s mily hosszúak a végtagjai. A kép lassan kibontakozik. A londoni Fulham-kórház laboratóriumában feltűnés nélkül végzett munka újabb tudományos szenzációt igér — Richard Leakey, a fiatal régész, a kenyai Nemzeti Muzeum igazgatója újabb megrendítő bejelentésre készül. Azért mondom, hogy ,,ujabb”-ra, mert Leakey volt az, aki másfél évvel ezelőtt egyszer már megrendülést okozott a világ antropológusainak körében, amikor elébük helyezte azt a kétmillióhatszázezer-esztendős koponyát, amelyet a kenyai Rudolf-tó partján folytatott ásatásai során hozott felszínre. Leakey és nemzetközi expedíciójának munkatársai a „Hajnali Ember”-nek nevezték el ezt a minden eddiginél ősibb leletet —az ember, aki a világ hajnalán járt a Földön — és megdöntöttnek nyilvánították azt az addig (s voltaképpen még máig) érvényes theóriát, amely szerint a homo sapienc, a modern ember, az Australopithecus nevű szőrös majom-ember leszármazottja s mindössze egymillió-ötszázezer esztendővel ezelőtt jelent meg a Földön. Leakey és expedíciója 1972-ben egycsapásra egymillió esztendőt adott az ember életkorához s most arra készül, hogy megtoldja újabb félmillióval. A másfél-évvel ezelőtti, londoni konferenciáról Kenyába visszatérve ugyanis, Leakey és expedíciója tovább folytatta az ásatásokat és akkor bukkant a megkövesedett csontokra. A vizsgálatok arról győzték meg az archeológusokat és palaentológusokat, hogy a csontok hárommillió éve nyugszanak Hát neki mi jutott a boldogságból? Kevés. Megnősült, fia is született, de a házassága felborult. Erdélyi sarjadék, azonban Budapesten született, aztán hamarosan visszakerült Erdélybe. A kolozsvári ginmáziumban tanult. Matematika és fizika volt a kedvenc tantárgya. Az egyetemet is Kolozsváron végezte. Bölcsészdoktorátussal és matematika tanári diplomával jött ki az egyetemről. Magánúton zenét is tanult. A tanári diploma hamarosan felsegítette Budapestre, a Tavaszmező-utcai gimnázium katedrájára. Mellékállásként a Verő intézetben is tanított. Néha kis zenés játékokat komponált diákjainak. A János vitéz példátlan sikere után sem hagyta ott a tanári pályát, de a minisztérium akkor már rájött, hogy nem a matematika való neki. Először óvatosságból csak egy vidéki városba nevezték ki zeneigazgatónak. Csendben, visszavonultan zenét szerzett Molnár Ferenc Liliomjához, évtizedekkel előbb mint Amerikában színpadi és film musicalt csináltak belőle Carussel címmel. 1912-ben a budapesti zeneiskolák főigazgatójának nevezték ki. Haláláig az is maradt. Sokat tett Budapest zenekultúrájáért. János vitéz után is próbálkozott színpaddal. Daljátékot irt Rákóczi címmel. Előadták. A siker elmaradt. Az első világháború idején komponálta a Dorottyacimű vigoperát. Ennek a bemutatóját már nem élte meg. 50 esztendős volt csak, amikor betegen szanatóriumba vitték. Ott fejezte be az életét. Nem csak a teste szorult ápolásra. A lelke is elborult. Már János vitézre sem emlékezett... a földben, az afrikai kontinensen tehát — véleményük szerint — négymillió évvel ezelőtt ringott az emberiség bölcsője. A fiatal régész költőien fejezi ki magát: az ember az Idők kezdetének ködös messzeségéből bontakozott ki, értelmi képessége megfelelt egy gyermekének, vaddisznóra, vízilóra és gazellára vadászott, a Rudolf-tó partvidék3nek buja növnyzete vette körül. Ez volt a mai ember őse, mondja Leakey és az australopithecus nem más, mint az ősi családfának egy oldalhajtása. A két típus körülbelül úgy hasonlít egymásra, mint a ló és az öszvér. Az australopithecus kiegyenesedve járt ugyan, de (mondja Leakey) mindössze 500 köbcenti volt agyának mérete — ami kétharmada a kenyai ősember agyának. A másfél-millióéves australopithecus oldalhajtás volt tehát, az első és igazi embernek csak távoli rokona. Richard Leakey-nek természetesen számos bizonyítéka van véleménye alátámasztására és amikor majd megismerteti minddel a tudományos világot, valószínűleg még nagyobb vihart arat, mint másfél évvel ezelőtt bemutatott két és félmillióéves emberével. Van azonban valami, ami vitathatatlan: az pedig a 30 esztendős tudós rendkívüli felkészültsége. A régészet, a tudományos expedíciók világában nőtt fel, fia Louis Leakey-nek, a hires antropológusnak. Felesége, Meave, ismert palaeontológus. Szenzációs theoriái Leakyt már néhányszor szembeállították a tudósokkal, igy például Lord Zuckermannal, a hires angol zoológussal, aki az előző kormány tudományos tanácsadója volt. Leakey azonban cseppet sem bánja ezt — a tudomány hatalmasat fejlődött az elmúlt tiz esztendő alatt, mondja, és a régi elméletek sorra megdőlnek. A sors iróniája, hogy édesapja, Louis Leakey volt az australopithecus egyk fölfedezője s vallója az elméletnek, hogy az volt az ember őse. A fiú tehát most tudományos konfliktusba került — az apával. S mindeközben a londoni Fulham-kórházban csöndben várakozik a hárommillió-éves páciens. Ahogyan mondani szokás: Pihenteti öreg csontjait. Vándor Péter
