Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-25 / 30. szám
12. oldal Orvosra szoruló orvosok Irta: HALÁSZ PÉTER Bizonyára sokan emlékeznek még az egykori pesti slágerra, amelynek szövege ezzel a kérdéssel kezdődött: „doktor ur, a maga szive sose fáj?” Ugylátszik, hogy ugyanez a kérdés foglalkoztatta a Brit Orvostudományi Tanácsot, amely az orvosi hivatás legfelsőbb ellenőrző-szerve Angliában és amely két esztendővel ezelőtt bizottságot nevezett ki az Angliában praktizáló orvosok egészségi állapotának kivizsgálására. A bizottság élén álló Merrison professzor és kollégái a közeljövőben publikálják vizsgálatuk eredményét, a Lancet című prvosi folyóirat most megjelent számában Robin Murray-nak, a Maudsley-kórház főrovosának cikke azonban már sejteti az észleletek jellegét. A cikk több vonatkozásban megdöbbentő adatokat tartalmaz és arra a következtetésre jut, hogy az orvosok egészségi állapotát az eddiginél sokkal alaposabban kell ellenőrizni és a pácienseket körültekintőbb védelemben kell részesíteni az olyan orvosokkal szemben, akik elborult elmével kezelik betegeiket. Az ilyenek száma pedig nem kevés, Murray doktor közlése szerint a tanulmányok kimutatják, hogy az alkoholizmus és a narkotimuktól való függés „nyugtalanítóan gyakori” az orvosok körében — „orvosi diploma birtoklása”, írja Murray „senkit sem tesz immunissá az elmebajokkal szemben.” A statisztikai adatok szerint Angliában kétszer annyi orvos követ el öngyilkossá-^ got, mint más hivatások, vagy foglalkozások gyakorlói, orvosnők és orvosok feleségei pedig különösképpen hajlamosak arra, hogy eldobják maguktól az életet. Ennek okait általában abban látják, hogy kezükügyében van a méreg s hogy az orvosok, hivatásuk következtében közeli ismeretségbe kerülve a halállal — többé nem félnek tőle. A kutatók szerint a narkotikumoktól való függés százszor oly gyakori orvosok körében, mint a lakosság többi részében. Széleskörű a feltételezés, hogy orvosok könnyen válnak alkoholistává, mint hogy — és ez szintén hivatalos statisztikai adat — orvosoknak két és félszer akkora esélyük van arra, hogy májzsugorodásban haljanak meg, mint bárki másnak. A Lancet azonban koncedálja, hogy ebben az iváson kívül más tényezők is közrejátszhatnak. Ezeknek a betegségeknek az eredetét az úgynevezett ,,stress”-ben látják, a rendkívül erős igénybevételben. Gyakran ^házassági konfliktusok gyötrik azokat az orvosokat, akiknek elméjük elborul. A feleségek megsinylik a félj hivatását. Egy tanulmány ötven olyan orvos-feleségnek sorsát és életkörélményeit vette szoros vizsgálat alá, aki pszichiátriai kezelésre szorult. Az esetek nagyrészében búskomorság, narkománia, alkoholizmus tette tönkre ezeknek az asszonyoknak az életét. Miért? Féljük életének középpontjában az orvosi hivatás áll, mig ők, valloták, reménytelenül kivülmaradnak a bűvös körön. Férjük életének jelentős része megközelíthetetlen marad számukra. Ez lassú elszigetelődésbe és magányba kényszeríti őket. A Brit Orvos szövetség már korábban javasolta, hogy az orvosi egyetemek dékánjai az orvostanhallgató tanulmányi előmenetelével együtt mérlegeljék a diák elmeállapotának stabilitását is, szellemi kiegyensúlyozottságát és írásos bizonylatban állítsák: alkalmas-e az orvosi hivatás gyakorlására? Az Orvostudományi Tanács pedig egy olyan bizottság létesítésére készül, amely felfüggesztési joggal bir, ha az orvos ideg- és elme-állapotának megrendülését bizonyítottnak látja. ALancet-cikk szerint a sors iróniája, hogy az orvosok a legrosszabb betegek. Az orvos és páciens viszonylatában képtelenek ez utóbbi szerepkörének betöltésére. Pszichiáterek orvos-pácienseik kezelésére nem tudják ugyanazt a therápiai technikát alkalmazni, mint többi pácienseik esetében. Az orvos-páciens gyanakvó, cinikus, kétkedő és türelmetlen. És az esetek nagy részében idő előtt — gyógyultnak nyilvánítja önmagát. Felülkerekedik benne a szakmai gőg és felülbírálja orvosát. Murray doktor cikke az orvostudományi lapban statisztikai adatokra épül. Az adatok mögött azonban egy vonzó hivatás sajátos drámájának körvonalai sejlenek. Kisebb skálán talán — a fausti tragédia. Vagy Prosperóé, aki eltöri varázspálcáját. „Doktor ur, a maga szive sohse fáj?” Úgy tűnik, hogy ha fáj, akkor az övé fáj. csak igazán... EMBEREK ÉS ESETEK ÚRI FODRÁSZ Vendégségbe indultam, de kínosan borostás volt az arcom. A Körúton jártam éppen, villogó neonfény hozta szemembe a fodrász szövetkezet kirakatát. Benyitottam, telt ház volt. A fodrászok elegáns, majdnem divatos ingköpenyben serénykedtek; középen, az apró, bőrhuzatos ülőkéken várakozó vendégek régi képeslapokat böngésztek. Nem volt türelmem kivárni, mig sorra kerülök. Visszafordultam... A következő fodrászat szintén zsúfolásig. Be sem mentem, csak az ajtó üvegén át lestem az elegáns helyiségbe. Dühös voltam, amiért nem borotválkoztam meg otthon. Egyetlen mentőötlet: a mellékutcák. Öt-hat sarkot kószáltam be hiába, aztán egy eldugott utca kis beugrójában felfedeztem, amit keresek. Apró táblácska hirdette a kirakatban: ÚRI FODRÁSZ. Benyitottam. Bent lélek sem. Egyetlen beteg kis lámpa világított. Hátul, a hosszúkás üzlethelyiség mélyében, izzó vaskályha mellett egy asszony horgolt Szuszogó hangon szólalt meg: — Jó estét kívánok. Tetszik...? — Borotválást kérek — mondtam, és beültem a székbe. — Rögtön jön az uram. A tükörnek barna fakerete volt, a cirádás faragás a tizes éveket idézte. Közvetlenül a tükör mellett fiókocskák, az egyiken zománcplakett: Gáspár hajlekötőreklám. Jobbra kis plakát, szélét már fölfalta az idő, megtöredezett az évektől. Középen kettéválasztott hajú, vigyorgó férfi, s alatta a felirat: LISOFORM. Kíváncsian szemlélődtem volna tovább az ódon üzletben, de akkor -hátulról, a homályból, kilépett a mester: alacsony ember, fejebubja kopasz, orra alatt agresszív, ellenszenves kis bajusz. — Hajvágás? — Csak borotválás — ráztam meg a fejem. — Mama! Van meleg viz? — szólt hátra a fodrász. Az asszony lassan, nehézkesen feltápászkodott. Kis réztálkában vizet hozott, mogorván lecsapta a pultra. Az öreg összerezzent, ránézet a feleségére, és sóhajtott. Pamacsolni kezdte az arcom. A viz hideg volt, megborzongatott. — Mindig ilyen csönd van erre? — kérdeztem, csak hogy szóljak valamit. — Ön ma a negyedik vendég — mondta mogorván a fodrász. — Két hájvágásom volt, és egy borotválás... — Ilyen rosszul megy? — kérdeztem meglepődve. — Nem mondhatnám — dünnyögte pamacsolás közben az öreg. — Vannak forgalmas napjaim is. Például szerdán alig győztem... Szer da reggel átjárnak az őstermelők a piacról. Fenni kezdte a kést. Ahogy ujjával lejjebb húzta a habot, láttam, remeg a keze. Riadtan vártam a kést. Joggal: még félig sem végzett, mikor már forrósodni éreztem a bőröm. — Megvágtam egy kicsit — mondta, és a timsóért tipegett. — Ne haragudjon uram, hetvenkét éves vagyok, nem a régi már a kezem. — Semmi baj — morogtam. — Egy kis vágás persze, a szövetkezetben is előfordul. Pedig ott fiatalok dolgoznak. — Persze. Az a fontos, hogy ne legyen rendszeres! — Be kell vallanom, sajnos, egyre gyakoribb. A szemeim is rosszak. Ha államiban dolgoznék, már régen nyugdíjba mehettem volna. — Hát igen. Nehéz lehet egy üzletet fenntartani! — Nem is akartam én, kérem! Csak az asszony...— Lopva hátra pillantott, de felesége kezében a horgolótűvel, elszunyókált a kályha mellett. — Ötvenben vagy ötvenegyben fel akartam adni a műhelyt. Azt mondtam, elég volt, belépek a szövetkezetbe, ott folytatom. — Megállt, ujjáról a tálba rázta a habot. — A segédem itthagyott. Hivott, menjek vele. Azt mondta: „Ki fog száradni ebben a krejzlerájban! Jöjjön velem, békésen és nyugodtan fog élni!” — Sehol nem lehet békésen és nyugodtan élni. Gond mindenütt van — dünnyögtem. — Van, de ez mégis más! Jót akart nekem, és hallgattam is rá. Egy vasárnap azt mondtam otthon:' én feladom ezt a műhelyt. Hallotta volna azt a sopánkodást! A feleségem sirógörcsöt kapott. „Hogy képzeled? —azt mondta. — Csak magadra gondolsz? Mi lesz velünk? A fiad hol fogja kezdeni? A más kapcája legyen?” A fiam akkoriban szabadult, úgy képzeltük, nálam lesz segéd a Venczel Laci helyén. — Beléphetett volna magával... — Nem akart. Rám támadt, ordított. „Önálló akarok lenni, apám, ezt értse meg! Nekem ne parancsoljanak, a magaméban akarok boldogulni!” „És rám nem gondolsz?” — kérdeztem. Azt mondta, erre ne legyen gondom, kihoz ő annyit ebből a műhelyből, ff amennyiből tisztesen eltarthat minket is. — És...? — Kanadában van. Ötvenhatban disszidált. Azóta egyedül küszködöm. — A felesége nem dolgozik? — Nem tud, beteg a szive. Itt ül egész nap, néha beáll borotválni, ennyi az egész. — Miért nem erélyesebb? — Nem bánthatom a rossz szivével... Megmondta az orvos, hogy a legkisebb izgalom is elviheti... Negyvenhárom éve élünk együtt... — A fia nem segiti kintről? — Évenként egyszer küld csomagot. Karácsonyra. Három gyerek van, nem bir el többet... — Megtapogatta az arcom. — Jó vére van, uram! Nem akar elállni... Újra megnedvesitette a timsót, bekente a vérző pontot. — Itt is — mutattam az államra, ahol kiserkent a vér. Az öreg nagyot fújt. — Ne haragudjon kérem! Ha nem akarja, nem kell kifizetnie! — Ugyan! — Ha a tanácsnál megtudnák, hogy minden vendéget megsebesítek, talán az engedélyem is visszavonnák! — most szemben állt velem. Keserű gúny ült a (Folyt, a 15. oldalon)
