Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-25 / 30. szám
10. oldal EGRI CSILLAGOK... Irta: KLAMÁR GYULA Tulajdonképpen nem egriek azok a csillagok, melyekről az alábbiakban szó lesz, hanem nagytályaiak. A hevesmegyei Nagytálya község azzal a Makiárral szomszédos, melyről Gárdonyi is megemlékezett hires könyvében, amikor a várőrség a falakon észreveszi a makiári sikon közeledő török csapatok előőrseit. Nemrég még Nagytályát is Makiár-tályának hívták, most azonban már visszanyerte régi nevét és ezzel együtt önállóságát. Szidni szokták és méltán, a Rákosi-korszaknak azt az intézkedését, amikor az un. nemkívánatos elemeket kitelepítették Budapestről és a nagyobb vidégi városokból, szidni, noha valójában dicsérni kellene ezt az „ismerd meg hazádat” mozgalmat: a városiak és a falusiak ekkor ismerkedtek meg tulajdonképpen, ekkor döbbentek rá, hogy Rákosiék ugyanazon sorsot szánják a nekik nem tetsző városlakóknak mint a kuláknak kikiáltott parasztságnak. E sorok íróját is közelről érintette a kegyetlen intézkedés. Ez időtől fogva gyakran járt Nagytályán a Petőfi Sándor utcában és megszerette a tályaiakat. Ha nem tudta volna, hogy milyen emberséges a magyar paraszt, mennyire távol áll tőle mindenfajta gyűlölet, akkor most megtanulhatta volna. Megható volt a tályaiak viselkedése a szerencsétlen kitelepitettekkel szemben: étellel-itallal, részvéttel, jószóval siettek segitségül, ingyen töltötték meg a borospoharat, vagy a tejesköcsögöt, senki bármilyen szegény is volt, nem hallhatott éhen a tályaiak körében. ( És tudomásom szerint igy volt ez másutt is.) Néha odáig mentek, hogy saját érdekeiket is veszélyeztették: a falusi bábát fentről figyelmeztették: Ne barátkozzék a „burzsuj-imperialistákkal”, mert meggyűlik a baja, Giziké azonban (sajnos, régen meghalt), nem volt hajlandó megvonni a barátságát. A kitelepitetteknek a kenyérért sorba kellett állni, de nem az érkezés sorrendéjben, hanem mindig a sor legvégére és csak akkor ehettek kenyeret, ha véletlenül maradt, de persze nemigen maradt... A tályai parasztok úgy segítettek rajtuk, hogy nemcsak a maguk, hanem kitelepített ismerőseik számára is vettek egy-egy veknit. Csoda-e, ha ez a barátság még máig is tart? Pedig mi minden történt azóta! — 56 és a nagy menekülés többek között — hanem Tályát nem lehet elfelejteni. Bécsben is fel-feltűnnek a régi, kedves, segítőkész ismerősök, akik szintén nagy utat futottak be „azóta”: mesélik, hogy uj, fürdőszobás házat építettek (mint mondják: fürdőszoba nélküli tervre nem is adnak már építési engedélyt!), emeletes házak magasodnak a templom körül, a gyerekek egyetemre, középiskolába járnak, eltűnt a falu fölött akkoriban megülő lidércnyomás... A legutóbbi látogatáskor egyéb is történt: nem ők akartak nájlon-rongyot, zefirfonalat, orkánkabátot és tömegórát vinni, hanem ők hoztak ajándékot: egy demizsonban makiári muskotályt, egy másikban bikavért Egerből, egy „csattosban” kétszerégetett pálinkát. Hanem ami még ezeknél az „egri csillagoknál” is többet ért: hoztak régi szilkét, magyar koronás tányért, mázas kancsót, báránybőr lélelkmelegitőt, kivarrva mezőkövesdi mintával és — amit elsőnek kellett volna említeni — egy darab kenyeret, magyar kenyeret, amilyent csak alföldi búzából lehet sütni, a csücskén a rózsás forradással és, ami olyan nagyon jóízű tud lenni... Úgy látszik, odahaza belátták, hogy teljesen elhibázott volt a Rákosi-féle politika, amikor megakarták tömi a parasztot és sorba kényszeritették a szövetkezeti bolt elé egy darab rossz kenyérért. És hogy abban az időben eszébe jutott volna bárkinek útlevelet kérni az egri rendőrkapitányságon és kijönni külföldre, Bécsbe, pláne mint az én ismerősöm is egyenesen a Wiener Festwochen világraszóló kulturális rendezvényeire? Még Füzesabonyba se igen mehetett a hetivásárba. Mondani se kell, hogy a szilke, a csupor, a kancsó, és a többi mind az őt megillető helyre került. A lakás egyszerre átváltozott egy darab Magyarországgá, annak is hevesi részévé. A koronás tányér a konyhában lóg egy másik koronás tányér szomszédságában, melyet Szabadkáról küldtek. A cimermező fölött ugyan az osztrák császári korona ékeskedik, de sebaj, igy még régebbre megy vissza, egészen a Monarchia idejére. Majdnem elfelejtettem a tályaiak legszerényebb. ajándékát: egy olajmécsest, valamelyik múlt századbeli magyarországi üveghuta kedvesen esetlen termékét: napraforgó-olajjal, rongykanóccal világit és mint ilyen: szimbóluma lehetne az arab olajsejkek által szorongatott modern világunknak... Amerikai magyar milliomosok (Folyt, a 8. oldalról) megszűnt napilapjával szerezte a millióit, amikből tizenhét volt, amikor meghalt. Pulitzer is tett jót a pénzével, alapítványokat létesített, amelyek ma is működnek. Magyar célú jótékonykodása nem volt. Kundtz Tivadar a Szepességből került Amerikába, mint fiatal asztalossegéd. Itt többféle munkát végzett, bicikli gyártással is foglalkozott, de végre is a famunkánál állapodott meg. Gyára, amelyben főleg templomi bútorzatot készített, hatalmas vállalattá fejlődött, amelyben főleg magyarok dolgoztak Cleveland west sidei részén. Kundtz igen derék, szociális érzékű munkaadó volt, aki sokat tett a munkásainak anyagi jólétéért. Bankot, klubot, segélyegyletet stb. alapított, amelyek azonban nem váltak be, főleg a gazdasági viszonyok erős hullámzása miatt. Egy alkalommal sztrájk is volt nála, amire az egész ország felfigyelt. Kundtz egyszerű, szerény ember maradt mindvégig, aki legjobban a munkásai között érezte magát, akiket kivétel nélkül tegezett s mindegyikkel magyarul diskurált. Sok magyart ismertem, akik Kundtznak dolgoztak, rosszat senki sem tudott mondani róla. Ha munkásaival beszélgetett, kedvenc szavajárása volt: ” Te a kezeddel dolgozol, vagy az eszeddel is?” Az „ésszel való” dolgozást aztán a munkások niég is tanulták, amiből azonban nem a gyárnak lett haszna. Kundtz embere volt a kedves emlékű dr. Barcs Henrik, aki afféle személyes titkára volt a gyárosnak, főleg a munkásokkal való érintkezésében. Egyik tekintélyes magyarja volt az elhunyt Körmendy Béla, akit én temettem el a harmincas években. Hámory Guszti bácsi Youngstown, Ohio városában lett milliomossá. Ő is famunkás volt eredetileg, de hajójegy ügynökké és pénzküldővé lett s onnan a „közjegyzőség” és „bankárság” már csak egy lépés volt. Pénzét abban a korban szerezte, amikor a kis magánbankok nagyban virágoztak és a bevándorlók körében kitermelték a „futóbankár” nem kedves fogalmát is. Hámory nem lett futóbankárrá, becsületesen dolgozott, magánbankja is volt. Mulatni is szeretett s egy-egy nagyobb muri végén a számlát egy olyan bankóval egyenlítette ki, amelyet mint bankelnök, ő maga sajátkezűleg irt alá, a tetthelyen vágva le a bankót az Ívből is. (Az a bank, amelynek legalább 50,000 dollár kormányle tétje volt, fel volt jogosítva arra, hogy a saját nevével nyomtatott hivatalos papírpénzt hozzon forgalomba, amely csak akkor volt érvényes, ha a bankelnök és pénztáros aláírta. Hatvan évvel ezelőtt, amikor Amerikába kerültem, az effajta papírpénz még erősen forgalomban volt.) Hámory épitette az Erie vasút állomását, amely abban az időben a Youngstown legmagasabb épülete volt. Vagyona jó részét elveszítette a harmincas évek nagy depressziójában, de fiatalos jókedvét nem. Magyar milliomos több is akadt, leginkább Hollywood és a filmgyártás tette őket azzá. Zukor Adolf, aki ma is él, 101 évesen, William Fox és mások valószínűleg igazi milliomosok voltak. Közülük Zukor emelkedik ki, mint igazi emberbarát, aki boldog volt, ha jót tehetett. Eisler Károly, a newarki, N.J. villamossági mérnök szintén azok közé a magyar milliomosok közé tartozik, akik emberbaráti kötelességeiknek is igyekeztek eleget tenni. Eisler neve is számos ilyen munkával kapcsolatos. Felesége életében aggmenházat alapítottak. Ma már sajnos, egyikük sem él. Emlékezzünk még meg az 1971-ben elhunyt Sperling Miklósról is, aki mint üres zsebű bevándorló került az Egyesült Államokba 1926-ban. Diplomás mérnök volt, de mindenféle más munkával kellett keresni a kenyerét eleinte. De amikor megtalálta igazi munkamezejét, csak pár évtized kellett hozzá, hogy többszörös milliomossá legyen. Indianapolisban voltak a vállalatai, de politikával is foglalkozott. Indiana állam fiatalabb szenátora, a népszerű Birch Bayh, főleg az ő pártfogásának köszönhette politikai sikereit. Sperling kiváló műgyűjtő is volt. így szerezte meg a hires amerikai festő, Rembrandt Peale által festett Washington és felesége arcképeit, amelyeket a State Departmennek adományozott. A két kép legalább százezer dollárt ér s ma a minisztérium egyik legfontosabb ékessége. „Egy bevándorló ajándéka a befogadó hazának” — mondta a képek ünnepélyes átadásakor. Washingtonnak kétségkívül leggazdagabb asszonya Mrs. Gwendolyn Cafritz, dr. Detre László orvos lánya, aki valamikor a budapesti egyetem diákja volt. Óriási vagyonát elhunyt férje szerezte az ingatlanokkal. Magyar dolgokra sohasem áldozott semmit. KOSSUTH ZSUZSANNA, AMERIKÁBA Jön MEGHALNI (Folyt, a 9. oldalról) sem szegény gyermekeimtől” — irta egyik levelében. Zsuzsanna nem tudott megélni a kis birtok jövedelméből, Pestre jött és kosztosokat tartott. A nemzet nagy örömmámorában kicsit eltávolodtak egymástól a testvérek. És csak akkor kerültek újra közelebb egymáshoz, amikor Kossuthnak szüksége volt húgára. Zsuzsannának a magyar nép ügye volt a legfontosabb, Kossuthné pedig abban tetszelgett, hogy két kisfiát magas katonai rangra emeltette. Amikor Windischgratz serege 1848 decemberében már Pestet fenyegette és a kormány Debrecenbe költözött, Zsuzsanna is otthagyta nehezen teremtett megélhetését és beteg édesanyjával, három kicsi gyermekével követte bátyját. 1849 tavaszán a hadiszerencse a magyar csapatokhoz szegődött, trónfosztottnak nyilvánították a császári házat és egyhangú lelkesedéssel Kossuthot kiáltották ki kormányzónak. A MAGYAR SEREG A magyar sereg diadalmas előrenyomulása azonban sok áldozatot kívánt. Nem voltak kórházak, nem volt ápolószemélyzet. Kossuth azonnal húgára gondolt és valamennyi tábori kórház főápolónőjének nevezte ki. Görgey, amikor Kossuth utasítását megkapta, tombolt dühében, amint emlékezéseiben írja: „Ki legyek (Folyt, a 13. oldalon) Klamár Gyula
